A CINEGÉK KIRÁLYA

Most már tudom, hogy a kishúgom torokgyíkban halt meg. Akkor még az orvosok se nagyon ismerték ezt a bajt, gyógyítani se tudták. Azzal se igen törõdtek, hogy egyik gyerekrõl könnyen ráragad a másikra. Arra meg nyilván senki se gondolt, hogy én a körte-muzsikával a halált hordhatom a zsebemben.

Gyerekkönny hamar kicsordul, hamar fölszárad. Egy-két nap múlva a nagy szomorúság után már egész vígan éltem világomat. A kukoricaföldünkön találtam egy szép nagy tököt. Arról eszembe jutott, hogy jó lenne cinegét fogni.

A cinegefogás nekem mindig kedves téli mulatságom volt. Persze nekem nem az orrom fogta a cinegét, mint a mostani gyerekeknek. Tökbõl csináltam a cinegefogót, kitettem a kerítés tetejére vagy a kút kávájára, s estefelé már rendesen benne jajveszékelt a szegény kis fogoly:

- Nyitni kék, nyitni kék, nyitni kék!

Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé csuktam a fekete sapkás kis madarat, s lestem vele Messzi Gyurkát, az öreg csõszt:

- Nézze, Gyurka bácsi, milyen cinegém van nekem!

- Milyen ugyan? - neszelt ki Gyurka bácsi a nagy báránybõr sapkából, aztán kelletlenül legyintett a kezével. - No, ezért ugyan kár volt azt a szép nagy tököt elprédálni, hiszen ez csak olyan paraszt cinege.

- Hát van másforma cinege is?

- Meghiszem azt, hékám. A cinegék királya, az a valami. Azt kellene megfogni, gyerekem. Az viszi a szerencsét a házhoz.

No, erre én mindig elszomorodtam, és kiröpítettem a markomból a paraszt cinegét.

- Küncsücsü, küncsücsü, küncsücsü! - kiabálta vissza hálásan a madárka a sövény ágai közül, de én bizony meg nem vigasztalódtam arra, hogy õ most már kint csücsül. Eszem-lelkem csak a cinegekirályon volt már nekem akkor.

- Hát aztán milyen királyuk van a cinegéknek? - faggattam Gyurka bácsit. - Van annak koronája is?

- Van ám, szolgám! Kék koronája, rózsaszín palástja, fehér mellénye, piros csizmája van a cinegekirálynak. De legkönnyebben megismerszik arról, hogy hosszú fekete bársony a szakálla. A kerek világon egy madárnak sincs olyan.

Attól fogva aztán mindig lestem a cinegekirályt, de sohase került elõ. Hallani se hallott róla senki, csak Messzi Gyurka, az pedig mindig fabulás ember volt. Az édesapám meg is pirongatta érte, hogy mit ámít ilyen mesékkel.

- Nem mese az, Márton szomszéd - erõsítgette az öreg. - Láttam én egyszer még a fészkén is a nádasban. Még a szavát is hallottam. Azt mondta, hogy: csitt, csitt!

- Álmodta kend azt, bátya - nevetett az édesapám, s magam se igen hittem többet a cinegék királyában.

Hanem ekkortájt megint hírt hallottam róla. Messzi Gyurka újságolta, hogy mikor hajnalban kerülte a szõlõt, látta a cinegekirályt a bogáncskórók tetejében.

- Most nyáron? - vetettem ellen. - Hiszen télen van a cinegék járása, mert olyankor nincs nekik mit enni az erdõben.

- Drótoztasd össze a fejedet, öcsém, hogy szét ne vesse az a nagy ész! - fortyant föl az öreg. - Nem úgy van ám az a cinegekirálynál, mint a szegényfajta cinegénél; az akkor jön-megy, amikor õ akar. Vizsgázza a népeit, ahogy neki tetszik.

Hát ez jutott eszembe most, ahogy ezt a szép nagy tököt megláttam. Megcsináltam a fogót, és kitettem az ól tetejére, szerencsét próbálni.

Egy kis óra múlva látom ám, hogy valami hosszú farkú madárkára csapódik rá a kelepce ajtaja.

- Jaj, tán a cinegekirály! - dobbant nagyot a szívem, s nyargaltam oda az ólhoz ész nélkül.

Az volt az csakugyan. Kék a feje, fehér a melle, rózsaszín a háta, fekete bársony a szakálla. Szakasztott olyan, amilyennek Gyurka bácsi mondta. Még a szava is az: - Csitt, csitt!

Ijedten nézett rám az aranyszínû szemecskéjével, ahogy a markomba vettem. De nem haragosan csittegett, csak félénken. Úgy, hogy egyszerre megfájósodott a szívem, mert a testvérkém utolsó tekintetének az emléke nyilallott bele. Egyszerre szétnyitottam a markomat:

- Eredj haza, cinegék királya, a népeidhez!

A madárka kirebbent a kezembõl, de nem surrant el mindjárt. Háromszor-négyszer körülrepkedett, mintha mondani akarna valamit:

- Csin-csin-csin - csengett a hangja, mint a karácsonyi angyal kis ezüstcsengõje.

Engem hirtelen végigborzongatott a hideg, s ahogy befutottam a szobába édesszülémhez, egyszerre eszembe jutott, amit Messzi Gyurka mondott:

- No, nem tudom, nem szalajtottam-e el a szerencsemadárral a szerencsémet.

El biz azt, másnap már én is ott feküdtem a tisztaszoba nagyágyában, este elõvett a láz, s Titulász doktor bácsi énfelettem is törülgette már a pápaszemét:

- Torokgyík biz ez, lelkem, mint a másiké volt!

Ettõl fogva aztán napokig nem tudtam magamról semmit. Csak arra emlékszem, hogy amint egyszer fölnyitottam a szememet, nagy fekete madár gubbaszkodott az ágyam végiben. Olyanforma volt, mint a holló, s ahogy a szemét rám szegezte, dideregni kezdtem.

- Kergessék el, kergessék el! - sikoltottam el magamat.

Nagy riadalom támadt arra a szobában. Az édesapám, az édesanyám, a Titulász doktor, mind a madarat hajszolta.

Nem ért az semmit. A madár felröppent, keringett körülöttem, s mikor leszállt, közelebb volt hozzám, mint azelõtt. Utoljára már a fejemnél ült a csúf fekete madár. Csak hallottam, ahogy az alsó, felsõ csõrét egymáshoz reszelte, de látni nem láttam, mert a szememet nem mertem kinyitni.

S ekkor egyszerre valami halk csittegést hallottam a szobában.

- Csitt, csitt, csitt, csitt!

De erre már bátorságra kaptam, és kinyitottam a szememet:

- Hiszen ez a cinegekirály!

Az volt az csakugyan, de alig lehetett ráismerni. A szeme égett, mint a tûz, a szakálla lobogott, mint a zászló, égnek meredt minden tolla, s kis csõre csattogott, mint valami kard.

- Csitt, csitt, csitt, csitt! - vágott a fejéhez haragosan a nagy fekete madárnak.

- Segítsetek neki! - néztem könyörögve apámékra, de meg se moccant senki. Ült mindenki mereven, és kisírt szemmel nézett maga elé.

De nem is kellett segítség az én cinegekirályomnak. Sürgött-forgott, cikázott, mint a villám, a nagy, otromba madár körül, amely hiába kapkodott utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére, arra fölrebbent a nagy lomha madár, károgott egy keserveset, és kilebbent az ablakon.

- Csin-csen, csincsen - csilingelt utána diadalmasan a cinegekirály ezüstcsengettyûje. Én pedig felültem az ágyban és elnevettem magamat:

- Jaj, de jó, hogy elment!

Szüleim sírva-nevetve borultak rám, és boldogan kérdezték:

- Ki ment el, lelkem gyermekem? Hiszen nem volt itt senki.

- Dehogynem volt! Hát az a nagy fekete madár? Elkergette az a kis cinegekirály, ni! - mutattam rá a madaramra, aki a fogas szélére szállt pihenni.

- Nini, észre se vettük! - tekintett oda édesapám. - Bizonyosan az elõbb repült be, mikor szellõztettünk. Nagyon helyes kis madár, szakállas cinegének hívják.

Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy az a cinegekirály, és az kergette el mellõlem a halál fekete hollóját.