|
Egy hét múlva
kutya bajom se volt már, legfeljebb az adott gondot szülémnek, hogy az
étvágyammal nem lehetett bírni. Mindig azon vallattam, hogy mi lesz az
ebéd, mi lesz a vacsora.
Erre a kérdésre minálunk rendesen ez szokott lenni a
felelet:
- Háromféle: kenyér, haja, béle.
Most azonban a meggyógyulásom örömére nagy lakodalmat
csapott a szülém. Annyi volt ott a drága étel, hogy majd lehúzta a malomkõ
asztalt. Volt kertészpecsenye - ezen a néven a sült tököt tiszteltük. Volt
bundás gombóc, ami alatt hajába fõtt krumplit kell érteni, és volt vadribizli,
az is nagyon jó étel annak, aki szereti.
Éhes voltam, mint a farkas, azt se tudtam, a sok finom étel
közül melyiket pártoljam, amikor édesanyám gyöngéden megsimogatott:
- Megállj csak, lelkem gyermekem, mit hozok ám én teneked
mindjárt!
Hát egy kirántott galambfiókát hozott a jó lélek a kék
virágos tálban, ami csak sátoros ünnepkor szokott az asztalunkra kerülni. Apám
mindjárt odatette a tányéromra a mellehúsát, mikor egyszerre csak begurul az
ajtónkon a bûbájos Küsmödi, se szó, se beszéd, elkapja elõlem a tányért a
mellehúsával, veszi az ölébe, leül vele a ládára, csak akkor szólal meg:
- No, engem
is a legjobbkor vezérelt ide az isten! Galambfiók húsával akarják etetni a
beteg gyereket? Hát nem tudják, hogy egyszerre elváltozott volna galambbá, és
hét esztendeig kellett volna neki repkedni hetedhét ország ellen!
- Megint
tisztul már a kend esze, Küsmödi bácsi - nevette el magát édesapám, de szülém
ijedten húzott az ölébe, és még a kötõjével is betakargatott, hogy valahogy meg
ne verjen szemmel a bûbájos ember.
Kis
gömbölyû öreg volt ez a bûbájos Küsmödi, hosszú fehér szakálla leért a
derekáig, télen-nyáron ködmönben járt és báránybõr sapkában, ami alól azonban a
fülei mindig kimaradtak. Szép nagy szélfogó fülei voltak, mint a túri
kancsónak, tömpe kis orra és olyan szemöldökei, mintha tévedésbõl a homlokán
nõtt volna ki a bajusza. Aki ránézett, annak mindjárt az jutott az eszébe, hogy
ilyenek lehetnek azok a törpék, akik sötét barlangok fenekén a kincseket õrzik.
Lehet, hogy
Küsmödinek is ez volt a foglalkozása, efelõl senki se tudott biztosat.
Emberemlékezet óta az óbánya egy gödrében lakott, ahová õrajta kívül soha senki
emberfia be nem tette a lábát. Az a híre volt, hogy ott griffmadarak vigyáznak
rá, s akire azok rásüvöltenek, az ijedtében úgy eltátja a száját, hogy kiesik
rajta a feje. Néha fél-fél esztendõkig nem lehetett látni, s ilyenkor azt
mondták, oda van boszorkánymesterséget tanulni. Azt beszélték, ért a madarak
nyelvén, tudja, fûben-fában micsoda gyógyító erõ lakik, parancsol a szeleknek,
el tudja fütyülni a háztól a patkányokat, s akihez hozzávágja a sapkáját, annak
a száján még a mákos rétes is megkeseredik. Nem is mert véteni Küsmödi bácsinak
senki a szegénysoron, tyúkkal, kaláccsal fogadták mindenütt, ahová
bekopogtatott.
No, én
mégis úgy néztem most a hatalmas emberre, mint a vasvilla. Különösen mikor
behajította a porciómat a ködmönnyak mögé. Magamagát nem féltette a vén
szégyentelen, hogy most már õ is galambbá változik.
Nem ám,
inkább odatelepedett az asztalhoz, és maga elé húzta az egész galambot.
- Isten
neki - azt mondja -, inkább elteszem az útból az egészet, mint hogy ezt a
kedves fiúcskát szerencsétlenné tegyék vele.
- Isten
áldásával - kínálta félénken édesanyám a bûbájost, csakhogy meg ne nehezteljen
ránk valahogy. Még a friss cipót is eléje tette, amit akkor szedett ki a
kemencébõl.
Az apám meg
csak nevette az öreget, aki még a csontját is mind elropogtatta a galambnak,
aztán utána küldte a cipócskát is. Mikor ezzel is készen volt, akkor odakacsintott
rám:
- No, Gergõ
báró, tátsd el a szád, hadd nézzem, benne van-e még a gyík a torkodban!
Odafogott a
két térde közé, akár az igazi doktor szokta tenni, és reszelõs, öreg kezével
végigsimogatta a torkomat. Verset is mondott hozzá, mégpedig ezt:
Nyúlháj,
daruháj,
majd meggyógyul,
ha nem fáj.
Varjúháj, ebfül -
elmaradsz már ettül.
- No - azt
mondja -, kakasszólásra olyan egészséges lesz Gergõ báró, mint a makk! Még a
halott is megélemedik, akire én ráolvasok!
Nagyon
szerettem volna megkérdezni a bûbájost, hogy mért hív engem bárónak, de biz én
inkább ríva fakadtam, mert most meg már a kertészpecsenyével kezdett barátkozni
az öreg.
A bûbájos
sülthal-szeme vigasztalóan pislogott rám a szemöldökök bozontja alól.
- Értem a
kisembert. A kisember azért van megijedve, mert azt hiszi, hogy Küsmödi bácsi
nem éri be az ilyen szegényemberes koszttal. Ne féltse a kisember Küsmödi
bácsit. Jó ember a Küsmödi bácsi, kár, hogy csak egy van belõle. Ehetnék én
tengeri hereberét is, de azért a hajába fõtt krumplival is beérem.
No, beérte, azt meg kell neki adni. Meg nem állt, míg csak
krumplit látott a bográcsban. Nekünk nem jutott belõle más, csak a gõze. Bele
kellett gyõzõdnünk, hogy a mai vacsoránkat elbûbájoskodta a hatalmas Küsmödi.
Az édesapám már föl is állt az ablak mellé a mûhelyszékre,
meggyújtotta a mécsest, és foltozószûcs létére elkezdte a térdére terített
rissz-rossz subácskát doktorolni.
A bûbájos elfintorította rá a tömpe orrát:
- Még ez is suba?
Az apám világéletében szûkszavú ember volt, kurtán felelgetett:
- Az ám.
- Száz macska sem fogna benne egy egeret.
- Nem ám.
- Mégis meg kell ezt agyusztálni, ugye, Márton?
- Meg ám.
- Tudnék ennél jobb mesterséget is - sóhajtott Küsmödi, és
közelebb húzta magához a ribizlis szakajtót.
- No? - varrogatott tovább apám.
- Tudod-e te azt, Márton, hogy te nagy nemzetségbõl való
ember vagy?
- Hogyne tudnám. Hosszú szélmolnárnak hívták az apámat,
isten nyugtassa szegényt. Biz annak nem kellett létra a dinnyeszedéshez.
- Nem arról beszélek én, Márton - gyömöszölte befelé a
bûbájos a ribizlit. - Hanem õseidnek hallottad-e hírét valaha?
- Hát hogyne hallottam volna! Mind becsületes ember volt a
maga szegénységében. Az apám szélmolnár volt ebben a házban, ez még akkor
szélmalom volt. Az öregapám juhász volt, a kampósbotja még most is megvan
valahol a padláson.
- Hát annak az apja? - csillant meg a szeme a bûbájosnak.
- Azzal már nem szolgálhatok - nevette el magát édesapám. De
az valami ország koldusa lehetett. Van valahol a padláson egy rossz tarisznya,
ott hányódott már az én gyermekkoromban is, sohase tudtam, hogy került oda,
legalább most már azt is tudom. Az lehetett az én õsömnek a kápsáló
tarisznyája.
Küsmödi feljebb tolta a homlokán a süveget, és nagyot
csapott az asztalra. Persze könnyen csapkodhatott, mert már akkor az utolsó
szem ribizliig mindent letakarított róla.
- Márton, a te õsöd az ország bárója volt!
- No, az se baj - húzott cérnát a nagy szûcstûbe az apám. -
Én ugyan csak egy bárót ismerek, az öreg Báró cigányt, azt is leginkább csak
arról, hogy mindig megdézsmálja a piros szagos szõlõnket. De legalább az se
esik most már idegennek, ha atyafiságban vagyunk.
Küsmödi vörös lett a méregtõl, mint a fõtt rák.
- Havas
borongatta, jeges teringette, mit figurázol te énvelem, te istenadta
foltozószûcs! Hát tudod-e te azt, hogy én téged akkora úrrá tehetlek, amekkorát
álmodban se láttál? Vékával mérheted az ezüstöt, lapáttal az aranyat. Bíborból
varrhatod a ruhát, bársonyból a ködmönt. Még a házõrzõ kutyád is marcifánkot
ehet. Hát ehhez mit szólsz, Márton szûcs?
Édesapám
kisimogatta az új foltot a subán, és azt szólta:
- Nincs is
kutyám, Küsmödi bácsi.
A javasember
igyekezett magán erõt venni. Két marokkal is összefogta a mellén a zsíros
ködmönt, hogy ki ne ugorjék belõle mérgében.
- Értsd meg az
okos szót, Mártonkám. Én tudom, hogy hol lehet megtalálni az õseid kincsét, de
egymagam nem bírok hozzájutni, hanem ha felezel velem, rávezetlek. Itt a kezem,
nem borjúláb.
- No, nem -
csóválta meg apám a fejét. - Inkább olyan, mintha a griffmadarai lábát hozta
volna el kelmed a keze helyett.
Hosszú körmû,
görbe ujjaival csakugyan olyan volt a bûbájos ember keze, mint valami ragadozó
madár lába. S az apám tréfájára befelé fordult rajta minden ujj. Ökölbe
szorított kézzel hadonászott a kis törpe.
- Megbánod még
ezt, te bolond szûcs, megfizetsz még ezért, te sült tökön élõ subanyomorító!
Hát nem terajtad akartam én segíteni, hát rá vagyok én szorulva akárki pénzes
kincsére? Hiszen van nekem olyan bûvös katlanom, hogy ha én ebben varádicskóró
tüzével hajnali harmatot forralok, abban minden tégladarab arannyá változik.
Ezzel sarkon
fordult az ördöngõs ember, és ment kifelé nagy dohogva, de a küszöbrõl
visszaszólította az apám:
- Megálljon csak
kend! Én bizony ingyen el nem vehetem ezt a nagy jóakaratát. Valamit adok
kelmednek, aminek nagy hasznát veheti.
Bûbájos Küsmödi
barázdás orcája egyszerre mosolygó rónává simult: Egészen addig, míg a vállára
nem terített apám egy üres vászonzacskót, amibe a subafestéshez való
taplógombát szokta tartogatni.
- No, ez legyen a
kendé, Küsmödi bácsi. Azért adom, hogy legyen mibe rakni azt a sok aranyat,
amit tégladarabokból csinál.
Azt hittem, a
csúffá tett bûbájos egyszerre lángot ereszt dühében orrán-száján. Reszketve
bújtam a szülém ölébe, aki maga is didergett, és befogtam a szememet.
A nagy ajtócsattanásra nyitottam ki. A bûbájos ember már
kint döcögött az ablak alatt. Az apám nevetve nézett utána.
- Azt hiszem, ennek a füllentõs Küsmödinek sulyokhajigálók
lehettek az õsei. Nagy bolond az öreg, de még nagyobbak, akik hisznek neki.
|