A SARKANTYÚS CSIZMA

De mondhatott nekem az édesapám, amit akart, én már az õsök kincsével álmodtam azon az éjszakán. Odaült a lidérc a vánkosom sarkára, és sugdosott mindenféle szépeket.

- Azt a kincset neked kell megkeresni, Gergõ! Hej, szegény világ, vetett ágy, akkor lesz ám csak jó világ a malomházban! A kincs felén árpacukrot veszünk, azt szopogatjuk egész nap. A másik felén meg csináltatunk egy létrát a Bojóka áccsal, azt nekitámasztjuk a Tejútnak, és azon le s föl sétálgatunk az égbe. Hol a Marika jön le mihozzánk, hol mink megyünk fel õhozzájuk. Olyankor én mindig ünneplõ ruhában leszek, és olyan új kalapom lesz, amelyiknek a pántlikájára gõzös lesz varrva. Mikor én azzal köszönök az angyaloknak, azok mind azt kérdezik Marikától: „Ugyan ki fia-csikaja ez a szép kalapú kisfiú?” Arra Marika azt mondja: „Az bizony az én bátyókám, a Gergõ báró, a malomvári szûcsnek a fia...”

Malomvár... ez az elnevezés nagyon megtetszett nekem. A környéken ugyan csak malomháznak hívták a házunkat, mely az öregapám idejében még szélmalom volt - de hiszen ha jól megnézi az ember, a gömbölyû vastag falával, a keskeny ablakaival, a félrecsapott süvegével csakugyan egész várformája van ennek. Hogy egy kicsit meg van roggyanva, az nem baj. A megtépázott tetõ meg a falak bomladozása pedig még jól is áll neki. Annak a lyuknak a párkányán, amelyikben valamikor a szelestengely hordozta a vitorlákat, valami madár hullasztotta magból ecetfa nõtt, az volt a süvegen a bokréta. Volt a mi környékünkön várrom éppen elég, ott volt a Macskavár, a Saskõ, a Támadivár - no, azokhoz képest bátran nézhettem a malomházat malomvárnak. Nem sokkal voltak azok omladozóbbak õnála.

Persze a malomvár annyival különb volt, hogy ebben mi laktunk. Amazokban pedig bagolyfiókák visítottak, de emennek a padlásán én voltam a gazda. Legjobban szerettem kiülni a szelelõlyukba, az ecetfa tövébe, és lógatni a mezítelen lábamat az öreg falon. Aranyszemû gyíkok laktak a fal repedéseiben, azok mindig elõbújtak, ha sziszegtem nekik, s napégette lábamon csakolyan bátran futkostak, mint a meleg, barna falon.

Soha, míg a kincsrõl nem hallottam, nekem eszembe nem jutott, hogy az ember nyáron is csizmába bújtathatja a lábát. A halom, amelyiken a malomház állott, közelebb volt a temetõhöz, mint a városhoz, ott bizony leginkább csak magamformájú mezítlábas fiatalurak élték világukat.

Hanem amióta Küsmödi megbárósított, azóta eszembe-eszembe vágódott, hogy a Túri bíró fiának milyen szép sarkantyús csizmácskája van. Hát énnekem miért ne lehetne olyan? Az õ apja bíró, az enyim meg báró!

Aztán az is eszembe jutott, hogy futná is csizmára az én keresetembõl. Mert azért, ha kicsi voltam is, foglalatoskodtam már én akkor is többféle mesterséggel. Kenyérsütögetõ asszony kenyereskosarát kihordtam a piacra: egy garas. Kese kalaposék malackájának porcfüvet szedegettem: másik garas. Sánta bognárékhoz kereket gurítottam: harmadik garas. Holló asztaloséknál a forgácsot összesöpörgettem: negyedik garas.

- Három lyukas tarisznyába nem férne, amennyi pénzt keres ez a gyerek - dicsért meg érte sokszor édesszülém.

- Úgy is kell - biztatott édesapám.

- Abból veszünk neki jövõre olyan ábécéskönyvet, hogy maguktól a fejébe mennek belõle a betûk.

Erre a biztatásra mondtam aztán ki egyszer a szívemen valót:

- Inkább sarkantyús csizmát vegyen nekem, édesapám.

- Tán fázik a lábad, gyerekem? - nézett rám édesapám csodálkozva.

Elszégyelltem magam, mert olyan meleg nyár volt, hogy még a békasó is izzadt az országúton.

- A bíró fia is sarkantyús csizmában jár - vallottam ki nekivörösödve. Azt nem mertem kimondani, hogy akkor a báróénak is az dukál!

- Jaj, fiam, az teheti, mert az úrnak született. Látod, a kis csirke is szeretne olyan magasra röpülni, mint a fecskefiók, de nincs neki hozzá való szárnya.

Édesapám elment dolgára, de bizony nekem nem esett jól többet a dolog. Szégyelltem a mezítlábasságom, de hát nem dughattam el a lábam sehová. Pedig értettem, hogy még a kakas is engem csúfol a sövény tetején:

- Kikerikik, kikeri, mezítlábas, gyere ki!

Mikor a sánta favágónak segítettem a fûrészt húzni - ez is kedves mesterségem volt -, hallottam, hogy a fûrész egyre azt csikorogja:

- Kis-csiz-ma, kis-csiz-ma!

El is eresztettem a fûrész végét azon nyomban. Elég nekem a magam baja, ha õ nem csúfolódik is. Hiába kiabált utánam a favágó:

- Hé, öccse, hát a napszámot is itt hagyod?

Könnybe lábadt szemmel mentem ki a piacra, hogy a kenyeres néni talicskáját hazatoljam. Hát alig indulok el a talicskával, elkezd nyikorogni a kereke:

- Nincs-né-ki, nincs-né-ki!

Kenyeret, kosarat, talicskát, nénit otthagytam az út közepén. Szaladtam haza, bújtam a sarokba, ott is a fal felé fordultam, hogy se lássak, se halljak semmit ebbõl a csúfolódó világból. Egyszerre csak elketyegi magát az óra a fejem fölött:

- Sar-kan-tyú, sar-kan-tyú!

De már erre igazán sírva fakadtam, s még este is el-elpityeregtem magam az ágyban. De legalább aztán reggel sarkantyúpengésre ébredtem.

- Itt a csizma, fiam!

Édesapám állt az ágyam mellett. Kezében a sarkantyús csizma, de milyen csizma! A bíró fiáé csupa telekesbocskor emellett! Orra csukaorrú, sarka magas sarkú, hát még a sarkantyúja! Csillogott-villogott a napsugárban, hogy káprázott bele a szemem.

- Arany ez, ugye, édesapám?

- Ezüsttel futtatott, aranytól szalajtott - tréfálódzott apám, hanem aztán komolyra fordította a szót: - Itt a csizma, megvan a kívánságod. Az én kívánságom pedig az, hogy ezután mindig csizmában járj, mint a bíró fia.

Magam se akartam egyebet, mint mindig csizmában járni. Mikor fölhúztam, éreztem, hogy most már igazi báró vagyok. Pengett a sarkantyú, ragyogott a csizma, hogy hanyatt esett rajta a napsugár. Bezzeg nem csúfolódott most a kakas, inkább õ szégyellte magát, mert térdig dugta a lábát a szemétbe.

- Ide nézzen, János bácsi - petykélkedtem ki a favágóhoz, s megfogtam a fûrészt, hogy majd munkába kezdünk. Az öreg azonban mérgesen rám mordult:

- Odébb, úrfi! Fogadtam már más napszámost.

Sebaj - gondoltam magamban, s kibillegtem nagy kevélyen a kenyérpiacra. Itt már mutogatni se kellett a csizmát, magától is mindjárt észrevette a kenyeres nénike:

- Tyû, de nagy úr az úr, adjon egy garast! Mert én ugyan nem adok többet neked, hiszen csak nem tolsz talicskát sarkantyús csizmában?

Ez már jócskán leharapott a kevély kedvembõl. Hát még az asztalosmûhelyben hogy elszontyolodtam! Forgácssöpörgetés közben úgy belepte a por a csizmát, hogy rossz volt ránézni is.

Hanem azért mégis akkor jártam legrosszabbul, mikor a kútra mentem vízért a Mitetszik boltoséknak. A sarkantyúm taréja beleakadt a kút kávájába, s úgy vágódtam el, hogy tán még most is sajog bele a nyakszirtem. A cserépkorsó úgy szétugrott, hogy még cserepe se maradt. Nem is mertem azóta se a házuk tájára menni a Mitetszik boltoséknak.

- Van-csiz-ma, van-csiz-ma! - ketyegte otthon az óra, de nem volt most már semmi örömöm a gyönyörû csizmában. Örültem este, mikor lerúghattam, s elszomorodtam reggel, mikor megint föl kellett húzni.

Kenyér után nem járhattam sarkantyús csizmában, hát kimentem a gyepszélre métázni. Persze nem volt az az ügyetlen gyerek, aki engem hátba ne talált volna, mert sarkantyús csizmában nem lehet szaladni. Indultam a patakra nefelejcset szedni, de vissza kellett fordulnom, hiszen mind elázott volna a drága sarkantyús csizma. Fecskefarkú pille incselkedett velem az orgonabokron: de hát sarkantyús csizmában nem lehet pillét fogni.

Folyt az orrom vére, mire hazaértem, hát még arra hogy megeredt, amivel otthon fogadott édesapám!

- No, fiam mit szól a szép csizma? Gyere, mutassuk meg a kukoricaföldön is a seregélyeknek! Majd meglátod, milyen jó mulatság kukoricát kapálni sarkantyús csizmában!

Nem macskaugrásnyira volt hozzánk a kukoricaföld. Égette a lábam a csizma, s mire kiértünk, forgott velem a világ. Hej, ha én még egyszer mezítláb járhatnék, dehogy lennék én többet báró!

- Nem gyõzöm nézni ezt a szép csizmát - mosolygott apám a bajusza alatt, s a markomba nyomta a kapanyelet. - Nézzük no, hát a dolog hogy mondja benne.

Kis játékkapa volt az én kapám, a Nekopogi kovács kenyeres pajtása volt az apámnak, attól kaptam ajándékba - máskor játék volt vele a munka is. Most azonban egyszerre elnehezedett a kezemben, mint az óriások vasbuzogánya. Nem esett kezemre a vele való bánás sehogy se.

Szorított a csizma, szédelgett a fejem, s hogy, hogy se, egyszerre úgy kihasítottam a kapával a cifra csizmát, hogy megrepedt volna bele a szíve a csinálójának, ha látja.

- Jaj! - kiáltottam el magam, nem tudom bizonyosan, hogy örömömben-e vagy ijedtemben.

Édesapám pedig rám nézett, s csak ennyit mondott, de ezt se haragosan:

- Látod, így jár a csirke, mikor fecskét akar játszani. Ne kívánkozz te sarkantyús csizmára, mezítláb is megnõhetsz akkorára, mint a bíró fia.