|
A
napsütéses hosszú õszre kegyetlen tél következett abban az esztendõben. A nagy hófúvások
betemették a malomházat, nem lehetett mozdulni se ki, se be. A vasárnapok
csakolyanok voltak, mint a hétköznapok, lelkes állat nem vetõdött felénk soha,
s nekem nem volt egyéb mulatságom, mint hallgatni a szelek üvöltözését. A
szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra, s én már a szavukról
megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fúj a Dunáról, melyik a
Tiszáról. Álmatlan éjszakákon sokat elhallgattam, mikor összevesztek a
széltestvérek a malomház padlásán, és harsogva, zúgva kergették egymást ki s be
a szelelõlyukakon.
Egyszer el
is határoztam, hogy elbújok a kémény mellett, és meglesem a szélfiúkat.
Különösen a napkeleti széllel szerettem volna összebarátkozni, mert arról
Messzi Gyurka azt mesélte, hogy az a legkedvesebb fia a hajnalnak, piros
köpönyegje van és aranykoronája. Persze az ember nem láthatja színrõl színre a
szelet, csak a leheletét érzi, de ha egy árvalányhajszálat úgy tud az útjába
tenni, hogy el ne libbenjen, akkor megbotlik, és akkor megmutatja az emberi
alakját. Egyszer napáldozat felé a Mária-képre akasztott csokorból csakugyan ki
is húztam egy szál árvalányhajat, kiszöktem a konyhára, kinyitottam a
padlásajtót, és megindultam fölfelé. De ahogy kinyitottam az ajtót, a szél
sebesen jött lefelé, mert én fölfelé mentem, s olyan gorombán taszított
hanyatt, hogy az igazán nem illett egy királyfihoz.
Estemben
azonban magammal rántottam a garádicsról valami ott felejtett rossz skatulyát,
ami tele volt rozsdás szögekkel. Ezt én úgy fogadtam, mintha szél pajtás
hajflotta volna utánam ajándékul.
Hiszen egy
szöggel is nagyon szépen el lehet játszogatni, hát még ha egész marékkal van
belõle! Az maga eltartott egy hétig, míg a rozsdát letisztogattam róluk. Aztán
elõhúztam az ágy alól a kukoricamorzsoló kisszéket, s abba belevertem a
szögeket kalapáccsal, aztán kiszedtem õket harapófogóval. Mikor készen voltam,
akkor elölrõl kezdtem az egészet, s külön nevet is adtam minden szögnek. Egy
nagy, gömbölyû szög volt a kutyafejû
tatár, arra mindig különösen nagyokat ütögettem.
Ez igazán
nagyszerû játék volt, de utoljára már úgy ki volt lyuggatva a kisszék, mint a
rosta. Akkor aztán a búbos kemencébe próbáltam beleverni a szögeket, de ez nem
nagyon tetszett, mert a tapasztott sárfalba nagyon könnyen belementek a szögek,
és kihúzni is nagyon könnyû volt õket.
De nemcsak
nekem nem tetszett ez a mulatság, hanem édesszülémnek se. Mikor észrevette,
hogy miben mesterkedem, szelíden megpirongatott, hogy minek bántom a kemencét,
mikor a kemence se bánt engem.
- Kemence?
- néztem rá csodálkozva. - Hát ki bántja a kemencét? Én az öreg óriásnak vertem
szögeket a hasába, aki elnyelte Jancsit és Juliskát.
A szülém
aggodalmasan csóválta meg a fejét, és panaszosan fordult édesapámhoz, aki
halkan fütyörészgetve varrogatta a juhbõrbõl való ruhákat:
- Nézze már,
apja, miket eszel ki ez a bolondos gyerek! Attól félek, hogy szegénykémnek nem
egészen úgy szolgál az esze, mint más rendes embernek.
Ebben lehetett valami igazság, mert
én akkoriban még a kukoricacsutkáról is azt hittem, hogy az valaki, és az
ajtókilinccsel is úgy el tudtam beszélgetni, mint a mozsártörõvel. Nekem a
világon minden élt, és én mindig egész tisztán megértettem még azt is, hogy mit
ketyeg az óra, és mit gondol magában az oroszlán, aki oda volt festve az óra
számlapjára, szép nemzetiszínû ruhában, kétszer akkora pipacsvirágok közé, mint
õ maga.
Például
ebben a percben is, amikor édesanyám nyugtalankodva nézett rám, meghallottam,
hogy a macskabagoly elnyávogja magát kint a tetõn, és mindjárt tudtam is, hogy
mi baja van a szegény macskabagolynak.
Az a baja
volt, hogy leejtette a pápaszemét, és azért sírt, mert nem volt, aki föladja
neki, le meg nem szaladhatott érte, mert pápaszem nélkül nem látta lefelé az
utat. Nagyon megesett rajta a szívem, és szerettem volna kiszaladni hozzá, hogy
segítsek rajta, de édesapám odaintett magához. Azt kérdezte tõlem, mit szólnék
hozzá, ha beadna iskolába Kese kalaposhoz.
- Mert itt
van már az idõd, gyerekem, és olyan oktalanul csak mégse nõhetsz fel, mint a
lósóska az árokparton.
Azt hiszem,
ekkor estem gondolkozóba elõször életemben. Fülheggyel hallottam már én
egyet-mást Kese kalaposról, de azok nem voltak valami szívvidámító dolgok. Ez a
jó ember csak nyáron foglalkozott kalaposmesterséggel, télen beállt tanítónak.
Persze csak olyan vad-tanítónak. Szegény emberek adták a keze alá a gyereküket,
akik messzillették vagy drágállották az igazi iskolát. A Kese kalapos
iskolájába nem kellett se könyv, se irka. A kalapos az ajtaja felsõ felére
fölírta krétával az ábécét - s a gyerek addig rajzolgatta õket az alsó felére,
míg egészen írástudóvá nem vált bele. Meg lehetett tanulni minden betût, csak
az ipszilont nem. Arról azt tartotta a kalapos, hogy az nem magyar betû, s azt
nem is tanította. Aki az õ iskolájában nevelkedett tudóssá, azt arról lehetett
megismerni, hogy mindent i-vel írt, amit más rendes ember ipszilonnal. Az õ
deákjai nem azt kérdezték egymástól: hogy
vagy, hanem azt, hogy: hogi vagi?
Én azonban
nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola?
A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól
megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a
subára, hogy majd megszólal. Aztán Messzi Gyurka mesélt énnekem mindenféle
híres királyfiakról, de azt egyikrõl sem mondta, hogy iskolába járt volna. Azok
mind jeles vitézek voltak, úgy vagdosták le a sárkányok fejét, mint én a
vadmákokét, de azt sose hallottam, hogy olvastak volna, vagy írtak volna.
Hiszen olvasni olvas az ember, mikor megolvassa, hogy hányat szól a kakukk,
vagy hogy hány tojás van a vércsefészekben, de ezért ugyan nem érdemes iskolába
járni. Írni is ír az ember a szûcskrétával a láda tetejére vagy sárgafölddel a
ház falára mindenféle szép lovakat, huszárokat, akasztott embereket, de annak
mindnyájának van értelme. Hanem mindenféle krikszkrakszokat firkálni, amik
semmihez se hasonlítanak a világon - ugyan mire való ilyen bolondságokat
csinálni?
-
Szeretném, ha ember lenne belõled, gyerekem - rezzentett ki apám abból a nagy
hallgatagságból, amibe beleestem, míg ezeket elgondoltam.
- Az is
leszek, édesapám - feleltem rá hirtelen, de aztán jobbnak láttam lenyelni a
többit, amit mondani akartam. Címeres nagy úr, ország bárója! Csak én egyszer a
nyomára jöjjek azoknak az õsi kincseknek, amiknek a bûbájos Küsmödi a tudója.
Persze a Küsmödi
kincsei meg nem mentettek volna engem a Kese kalapos iskola-mûhelyétõl, ha
drága jó édesanyám meg nem ment. De õ az ölébe húzott, és megcirógatta a
bozontomat:
- De ilyen télben nem adom ám ki
szegénykémet a házból. Gyenge virágszálam, dehogy eresztem ki ebbe a vad idõbe!
Tél fagyában, hófúvásban botorkálni, hogy engedhetném? Hóban elbukhatna, jégen
elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák. Kese
kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint
az a vén szeleburdi. Ne félj, kincsecském, úgy megtanítalak én téged
írni-olvasni, hogy püspökkorodban se felejted el!
- No, azt
megnézzük - nevette el magát édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy no, azt
szeretném látni, mikor énbelõlem is szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt
csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektõl telik.
Akárhogy
fûtöttük a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a
befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyûszûs ujja rajta a
palavesszõ. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvesszõ, amely
drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles
szelektõl reszelõsre fújt vézna ujjnál, mely sütés, fõzés, mosás, mosogatás
után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon
szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyatt
vágódó, hol orra bukó furcsa ákombákomokat, melyek korcsolyázó tündérek
szeszélyes lábanyomához hasonlítanak?
Sokat
sírtunk, és sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betûk, amelyek
nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék,
barátságos betûk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elõ tudtak hívni. A
g betûnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ
legdrágább szemébõl omlottak miatta. S az o betûre mindig úgy fogok gondolni,
mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem legjobban, mert ez volt a
legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is; csak rá kellett lehelnem egészen közelrõl
az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt
azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is.
A világból
pedig csak annyit láttam ezen a télen, amennyit a jégbe karcolt betûkön
keresztül látni lehetett. Fagyott madarakat a hóban. A Báró cigány rõzseszedõ
gyerekeit. Néha egy-egy ijedt nyulat. Egyszer messzirõl az öreg Küsmödit is
láttam egy nagy H betûnek a létrájában.
Azon az
estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:
Édesapám odaállt mögém a méccsel, hogy jobban lássa, mit
dolgozom. A betûk árnyéka óriássá nyúlva vetõdött ki a hóra, s úgy reszketett a
mécs lobogásában, mint valami varázsírás.
- Te, az S-el megfordítva írtad - kacagott édesapám -, nézd,
így kell azt írni.
Azzal a körmével egy rendes S betût hasított az ablak
jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá
tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.
S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik még velem, hogy
megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi szabók cégtábláján látni. S amikor
észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, s megcsókolom a
szívemmel a ráncos kezet, mely e kígyóbetût elõször mutatta meg nekem.
Azon a télen még egy nevezetes eredménye volt az életemnek:
szûcsmesterségre fogtak. Ez az elsõ pályám azonban nagyon kora véget ért.
- Varjúnak varjú a fia - mondta édesapám, s felültetett maga
mellé a mûhelypadra, hogy tanuljam meg az õ mesterségét. A hosszú selyemszõrû
bõrökben, a piros és zöld irhákban, a színes cérnákban, a nagy acéltûk bujkáló
villogásában csakugyan nagy örömem is telt. A piros irhák nyesedékeibõl
sapkácskákat és a zöld irha hulladékaiból kötõcskéket szabogattam össze, s
azokat lecsúsztattam a mûhelypad hasadékain. Bizonyos voltam benne, hogy az
alatt törpék laknak az egérlyukakban, és azok éjszaka mind el fogják hordani az
én nagyszerû ajándékaimat.
Miután ily módon megbarátkoztam a szûcsmesterséggel, pár nap
múlva az édesapám a kezembe adott két bõrdarabot, hogy azokat varrjam össze. A
térdem közé szorítottam a bõröket, mint õtõle láttam, és csakugyan nagyon
gyorsan összeférceltem õket.
- Kész - mondtam büszkén, és munkám eredményét át akartam
nyújtani apámnak. Sajnos, kiderült, hogy a bõröket a nadrágomhoz varrtam.
Szûcsipari pályámat ezzel be is fejeztem.
|