|
Szó ki nem
mondhatja, milyen büszkén ballagtam haza az alsó utcákon keresztül.
Ahogy kiértem a
városból a harmatos mezők közé, ott állt a keresztúton az öreg csősz,
nagy tasla kalapban, kampós botjával vállán, mint valami furcsa
madárijesztő. Nagyon megrökönyödve tátogott felém:
- Minden jó lélek
dicséri az Urat, te vagy-e az szűcsék Gergője, vagy csak a lelked?
- Én hát, Gyurka
bácsi, mit figurázik kend velem?
Erre hálálkodva
emelte meg a kalapját:
- No, akkor két
lúd, egy liba, nincs semmi hiba! Én bizony már nem gondoltam, hogy megkerülsz.
Az apádéknak nem mondtam ugyan, de a Mitvisznek mondtam, hogy no, ezt a
gyereket is elkapta a markoláb.
A Mitvisz a
Gyurka bácsi pulikutyája volt, hanem hogy a markoláb mi volt, arra
világéletemben soha rá nem tudtam jönni. Pedig gyerekkoromban minden
lépten-nyomon hallottam a nevét. Ha apám a kerekítőkést nem találta, vagy
a macska elveszett a háztól, vagy a csengettyűkörtéből reggelre egy
se maradt a fán, vagy hirtelen elolvadt a hó: azt mind a markoláb vitte el.
Sőt mikor egyszer napfogyatkozás volt, Gyurka bácsi azt is azzal
magyarázta, hogy a markoláb vitte el a napot.
Hát hogy engem
nem vitt el, azzal nagyon ki volt békülve, hanem különben, azt mondja, most már
akár haza se menjek. Mert ha soha meg nem kentek még fahájjal, most bizonyosan
megkenegetnek azért, amiért úgy rájuk ijesztettem az elveszésemmel apámékra.
Szegény szülém se holt, se eleven, apámnak is egész elállt a szava.
Nekem bizony
eddig eszembe se jutott, hogy hát otthon mit gondolhatnak rólam azóta. Csak
most pityeredtem el, mikor az akácok koronája fölött kibukkant az öreg
malomház. Úgy vettem észre, mintha a sapkája félrecsúszott volna az éjszaka.
Egyetlen ablakszeme haragosan izzott a hajnali pirosságban, tártnyitott ajtaja
úgy várt, mint egy nagy fekete száj:
- Gyere csak, te
csavargó kisgyerek, hadd kaplak be!
A Mitvisz kutya
szaladt előre, Messzi Gyurka kocogott utána, én kullogtam leghátul. Öreg
barátom borzasztó cifra beköszöntőt kezdett, de szülém nem várta ennek
végét, csak fölkapott, és magához szorított:
- Te kedves, te
drága kis báránykám, te, hát hogy tévedtél el?
Az édesanyám
karjában egyszerre megnyugodtam; hullott ugyan a könnyem, de tudtam, hogy most
már nem kell félnem a mogyorófahájtól.
Nem is bántott az
apám egy ujjal se, csak annyit mondott, hogy ha még egyszer elkóborlok a
háztól, akkor odapányváznak az asztal lábához.
- Hát aztán hol,
merre csellengtél, te anyaszomorító? - tette a kezét a fejemre. - Melyik
gólyafészekben töltötted az éjszakát?
Nem felelhettem
mindjárt, mert szülém úgy tömte belém a lekváros barátfülét, hogy egy hang ki
nem szabadulhatott a számon.
- Várjon már, no
- türtőztette apámat -, csak nem kívánja, hogy szeme láttára haljon éhen
szegény istenadta gyereke.
Hanem hát nem
sült még a világon akkora barátfüle, amelyik el ne fogyott volna. Utoljára csak
el kellett mondanom a gyémántcserép történetét.
El is mondtam
szegről-végre, szülém összetett kézzel hallgatta, mint az imádságot, s
mikor bevégeztem, annyit mondott félénken:
- Szépet
álmodtál, gyermekem.
Az egyik szemével
rám nézett, a másikkal apámra. Nemhiába volt ő maga egész életében
közelebb az éghez, mint a földhöz, szívében úgy érezte, hogy nem egészen volt
az álom, amit láttam. De nem merte kimondani, míg meg nem hallotta, hogy apám
mint vélekedik.
Az apám pedig úgy
vélekedett, hogy sok mindenfélét összeálmodik az ember, s rendesen azzal
bajoskodik álmában, ami mesterséget űz éber korában.
- Én - azt mondja
- mindig akkora subát varrok álmomban, hogy a világon minden szegény embernek
elég, aki didereg. Őszre már te se gyémántcserepekkel álmodsz, hanem
irkával meg kalamárissal.
Az édesanyám
ölében már egészen megjött a bátorságom, mint kiskutyának az eresz alatt.
Kimondtam a szívemen valót, hogy én bizony nem leszek diák.
- Hát mi leszel,
lelkem gyermekem?
-
Kincskereső leszek, édesapám, mint a bagdadi varga fia.
- No, az is szép
mesterség - bólintott rá édesapám. - Hát aztán hol akarod keresni a kincset?
- A Küsmödi barlangjában.
- No, jó. Aztán hogy akarsz hozzáfogni?
Már ebben én magam se voltam egészen biztos. Kicsit
megzavarodva mondtam, hogy úgy, mint a bagdadi varga fia.
- Sose hallottam hírét ennek a vargának, se fiának. Melyik
utcában laknak, fiam?
Mit volt mit tennem, el kellett mondanom a csodalámpás
Aladdin egész történetét. Az apám nagy kedvvel hallgatta, és mikor a végire
értem, azt mondta:
- Ez már döfi. Erre már én se mondhatok mást, mint hogy jól
teszed, ha kincskeresõ akarsz lenni. Jó foglalkozás az, csak érteni kell hozzá.
Csak azt nem tudom, hol veszel hozzá csodalámpát.
Megvallottam, hogy ezzel az eggyel én se vagyok egészen
tisztában. A házunkban csak mécses volt, azt dörzsöltem is én úgy, hogy lejött
az ujjamról a bõr, de akkora szellem se ugrott belõle elõ, mint egy gyûszû.
- Meghiszem azt! - nevette el magát apám, kedvtelve
nézegetvén a kezében levõ subagallért. - Más sora van ennek, gyerek. Milyen
nemzet is volt az az Aladdin?
- Az török gyerek volt, apám.
- No látod. Hát akkor török volt a kincses szellem is, azért
lakott lámpában. A magyar gyereknek a tündérje ködmönben lakik.
Szemem-szám elállt csudálkozásomban, hogy én ezt eddig föl
nem értem ésszel!
- Persze, nem minden ködmönben lakik tündér, csak a
csodaködmönben. Az is csak azon segít, aki tud vele bánni. Persze sok fortélya
van, de én mindnyájára megtaníthatlak, ha akarod.
Olyant kukorékoltam örömömben, mintha én volnék a fekete
kakas.
- Megállj, hékám! - fenyegetett meg apám a gyûszûs ujjával.
- Errõl a világon senkinek sem szabad tudni. Még szülédnek se szólj róla.
Mihelyt valaki megtudja, hogy a ködmönöd kincses ködmön, rögtön elveszti az
erejét. Érted-e?
- Értem, édesapám.
- No, ez az egyik. A másik az, hogy míg te vagy a ködmönnek
a gazdája, addig mindig igazat kell mondani. Ezt különösen javallom, mert ha
csak egyszer olyant mondasz is, ami nem igaz, a ködmöntündér tüstént olyan
hosszúra ráncigálja a füledet, hogy legyezheted vele magadat. Hát mered-e
vállalni a ködmönt?
- Merem, édesapám.
- No, ha te vállalod, én meg megcsinálom. Fogadom is, hogy
mire elszaggatod, akkorra több lesz a kincsed, mint Küsmödinek.
- Mire elszaggatom? - kérdeztem elszontyolodva.
- No, igen - nézett rám apám
komolyan. - Hát csak nem gondolod, hogy majd a tündér olyan bolond lesz, hogy a
szép új ködmönt otthagyja? Tudod, hogy az Aladdin lámpása is ócska lámpás volt.
Addig kell hurcolnod a ködmönt, míg el nem rongyosodik, akkor aztán szépen
kibújik belõle a tündér, és elejbéd áll: „Mit parancsolsz, édes gazdám?”
- No - gondoltam magamban -,
csak rajtam legyen az a csodaködmön, majd teszek én róla, hogy ne sokáig
maradjon friss jó egészségben.
Édesapám azonban úgy olvasott a
szememben, mint én a kalendáriumban, mert így folytatta:
- Persze, a ködmönnel úgy kell
bánnod, mint a hímes tojással, hogy a tündért meg ne haragítsd. Mert sose
tudhatod, merre van benne a tündér, s ha valami szögben kihasítanád a ködmönt,
lehet, hogy a tündérben is kárt tennél. Mármost mondd meg te magad: mire mennél
egy félszemû vagy csonka fülû tündérrel?
Be kellett látnom, hogy ebbõl
csakugyan nagy nevetség lenne. Megígértem, hogy úgy õrzöm a ködmönt, mint
terítõn a búzát. Most már csak az az egy kívánságom volt, hogy minél elõbb
készen legyen a csodaködmön.
- Hát mire elmégy deáknak,
akkorra meglesz - bólintott rá édesapám.
Erre azonban megint megriadtam.
- Hát mégiscsak deák legyek, ne kincskeresõ?
- Hiszen mindegy az, gyerekem,
akármi leszel, ha a ködmön a tied - magyarázta apám. - Az elõbb-utóbb úgyis
hozzájuttat a kincsekhez, és addig is megsegít minden bajodban. És azt hiszem,
sokkal hamarább elszaggatod, ha iskolába jársz benne, mintha itthon lógatod a
gerendaszögön.
Ez ellen igazán nem vethettem semmit se. Kezet adtam apámnak, hogy isten
neki, deák leszek a ködmönért. Õ meg arra adott kezet, hogy másnap már szabja
is a ködmönt.
Mire megvolt az egyezség, akkorra szülém is elõkerült, aki odakint járt
valahol az erdõk alatt a pásztoroknál. Piros pántlikára kötött kis rézcsengõvel
csilingelt felém.
- Gyere, báránykám, hadd kössem a nyakacskádba. Hadd halljam mindig, merre
futkározol a ház körül. Jaj, dehogy bírnám ki, ha még egyszer eltévelyegnél!
|