MALVINKA

Nem mondhatnám, hogy könyvkereskedõi pályám ilyen váratlan befejezése nagyon elszomorított volna. Hiszen a ködmön a fõ, gondoltam magamban, azért lakik benne tündér, hogy gondot viseljen rám.

No de itt aztán egyszerre a torkomba szaladt ám a szívem. Hiszen énnékem édesapám azt mondta, hogy míg a ködmönben tart, addig igazat kell mondanom, mert másképp úgy megnyúlik a fülem, hogy legyezhetem vele magamat.

Ejnye, ejnye, hogy én errõl megfeledkeztem. Mi lesz most már abból, hogy Csontos Szigfridet úgy letagadtam? Tapogattam a fülemet, hol az egyiket, hol a másikat: hát egész világosan éreztem, hogy a jobb fülem máris hosszabb, mint a bal.

Szép füves árok húzódott az utca hosszában, az tele volt szép békanyálas pocsolyavízzel. Föléje hajolok, elmarkolászom a tetejérõl a békanyálat, nézek a víz tükrébe: hát most meg már a bal fülem hosszabb a jobbnál.

Ezen aztán elkeseredtem, s tán még most is csordogálna a könnyem az árok vizébe, ha egy madárka rá nem száll a karomra.

Odatekintek, hát nem madárka az, hanem kezecske. De olyan könnyû kezecske, hogy annál a pintyõke nem lehet könnyebb. A kezecskéhez egy töpörödött kis néni tartozik, akinek furcsa kukulafõkötõ van a fején, nagy kerek okuláré a szemén, madzagon lógó skatulya a bal kezében.

- Mit csinálsz te, fiúcska, ilyen késõn este az árokparton? - kérdezte tõlem. Még a vékony hangocskája is olyan volt, mint a madárcsipogás.

- Siratom a füleimet - mondtam keserves szipogással.

- A füleidet, fiúcska? - csóválta meg a néni a fejét, hogy csak úgy csörögtek bele a pápaszem drótjai. - Azokat bizony ne sirasd, mert megvannak. Mégpedig friss jó egészségben vannak. Szép nagy füleid vannak, te kisfiú.

- Hisz é-é-éppen azért sí-í-í-rok - eredt meg újra fájdalmam patakja.

A kis néni aztán leült mellém az árokpartra, és elmondatta velem, ki vagyok, mi vagyok. Halk kis kacagásokat hallatott közben, aztán gyöngéden megcsípte mind a két fülemet:

- No, ez egyszer még elengedem a büntetést, de ezután mindig igazat mondj, kis Gergõ, mert füled bánja füllentésed. Most pedig elmegyünk mihozzánk, mert ilyen késõn nem engedhetlek egyedül bolyongani a városban.

Nagyon megnyugodva tettem a kezem a kezébe, mert éreztem, hogy ez az öreg néni nem lehet más, mint a ködmöntündér. Az ideje ugyan nem lett volna még itt, de bizonyosan azért jött elõ, hogy segítsen rajtam. Hát a kincseket ugyan elõadja-e mindjárt?

A skatulyát az én karomra húzta, aztán ballagtunk egymás mellett apró lépésekkel az üres utcákon. Néha meg-megráztam a skatulyát, csörög-e benne a kincs. Nem csörgött, csak zizegett.

Keskeny pallón mentünk át egy folyóka felett, a tündér azt mondta, jól megfogjam a kezét, hogy le ne csússzak. Jól átfogtam a markommal a vézna, finom ujjacskát, s éreztem, hogy a középsõ ujján keményebb a köröm, mint a többin.

„Aranykörme van, mint Szép Meluzinának” - mondtam magamban, mint mindenféle mesékben tudományos kisfiúhoz illik.

Igen takaros kis házban lakott az aranykörmû tündér; elmondhatom, hogy azóta se láttam olyan kis házat. Nem is ház volt az, csak házacska, és nem ajtó volt rajta, csak ajtócska és ablakocska és abban muskátlibokrocska icipici cserepecskében.

Mindjárt megkeressük a gyufácskát, és meggyújtjuk a lámpácskát - tipegett ide-oda a tündér, és én kezdtem nem érteni a dolgot. Minek õneki a gyufácska és lámpácska, mikor sokkal könnyebben is csinálhat világosságot? Csak megkocogtatja a körmével a gerendát, s abból egyszerre kipattan egy aranylámpa, és...

És az aranylámpa csakugyan ott sugárzott már az asztalocskán, és elöntötte fénnyel a két székecskét és az ágyacskát és sublótocskát és a falon a kakukkos órácskát és a kanárimadár kalitocskáját. De én ezt mind csak késõbb láttam, az elsõ tekintetem a tündér ujjára esett - és ó, nem aranyszínû volt rajta a köröm, hanem fekete.

„Vaskörme van!” - szomorodtam el.

Mindegy, a vaskörmû kezecske oly gyorsan kinyitott egy faliszekrénykét, és olyan fürgén szedett onnan elõ fehér cipócskát, lúdmájacskát, tányérkákat, hogy azt a világon semmilyen aranykörmû kéz nem csinálhatta volna ügyesebben. S ebben a percben igazán nem jutott eszembe, hogy az én meséimben a tündérek soha nem ettek libamájat - úgy gyúrtam befelé, amit elém raktak, mint akármelyik mesetudatlan, csodaködmöntelen, éhes gyerek.

Csak arra kaptam fel a fejemet a tányérból, mikor a tündér megszólalt:

- Hát te, pajtás? Nem vagy éhes?

- De még egy kicsit éhes vagyok - sunyítottam a tálra. Biz ott már sokkal kisebb darab májacska piroslott, mint amekkorát én betessékeltem.

A tündér kis kacajocskája újra felcsendült.

- Nem téged értettelek, kisfiú. Ezt a pajtást értettem - mutatott a kályha felé a vaskörmével.

A kályha elõtt egy nagy fekete macska huzakodott és ásítozott. Az õ neve volt Pajtás. Nagyon furcsa volt ez a feketeség a csupa fehér szobában, s nekem megint kezdett nem tetszeni a dolog.

„Vaskörme van, fekete macskája van.”

Lomha, puha léptekkel a Pajtás odaoldalgott az asztalhoz, fölért majd a lapjáig. Fejét odafektette a tündér ölébe, az pedig kétfelé szegte a maradék májat.

- Ne, Pajtás, ne, kisfiú.

Õ maga nem evett semmit, s ezen egy kicsit felderültem. No, mégis tündér lehet.

Hát különös tündér volt. Ránézek megint a kezére, ahogy szép fehér ágyat vet a liliputi kanapéra - hát már nincs rajta a vasköröm. Uramfia, ennek lejár a körme! Éjszakára bizonyosan leveti. Ilyent még a mesékben se hallottam.

Nagyon elbámészkodhattam, mert a tündér gyöngéden megfricskázta az orromat.

- Mi az, kis vendég? Mire tátottad úgy el a szemedet?

- A... a... a körme - mondtam zavarodottan.

- A körmöm? - nézett a tündér a kezére. - Hát mi különös van a körmömön? Gondolom, ez is csak olyan, mint más emberé.

Egy kicsit eltûnõdött, aztán megint a furcsa kedves kis nevetés következett.

- Ahá, tudom már, mire gondoltál! Nem köröm volt az, te bohóka, hanem a gyûszûm. No, szép kis szûcsgyerek vagy, ha még a gyûszût se ismered meg!

De most már nemcsak õ nevetett, az öreg kanári is elnevette magát álmában, az öreg óra is tizenhármat kakukkolt jókedvében tizenkettõ helyett, s még a mogorva öreg Pajtás macska is úgy húzta föl a szája szélét, mintha nevethetnékje volna.

Nagyon megszégyelltem magam, s mikor a tündér azt kérdezte, mit gondolok, kicsoda õ, alig tudtam felelni:

- Mel... mel...

- Nem mel... mel..., hanem mai... mai... - csúfolt a kis nevetés.

- Meluzina - vágtam ki végre nagy bátran.

A csöppség most már úgy nevetett, hogy hátravetette magát a csöpp karosszékben, amelyrõl nem ért le a lába a földre.

- Nem ismerem, akit emlegetsz, kisfiú. Az is varrónõ? Talán kisruha-varrónõ?

Annyi aggodalom csicsergett a hangjában, hogy siettem a megnyugtatással.

- Nem az az. Szép Meluzina egy tündérnek a neve.

A pápaszemes öreg tündéren megint erõt vett a halk kacagás.

- Persze, elfelejtettem, hogy te egy bolondos kisfiú vagy, akinek mindig a tündéreken jár az esze. Én nem ismerem a tündéreket, fiúcska. A Meluzina tündért sem ismerem. Én nem a Meluzina vagyok, én a Malvinka vagyok, a kisruha-varrónõ. Te nem hallottad még a hírét a Malvinkának? Persze, nem is hallhattad, mert én csak úri házaknak dolgozom, úgy bizony.

Kevélyen intett a fejével, és kevélyen csörögtek a pápaszemdrótok.

- Ide nézz, kisfiú!

Kinyitott a falban egy gombocskára nyíló ajtót, és intett, hogy kukucskáljak be a fülkébe. Teli volt icike-picike szoknyácskákkal, amik kötelekre aggatva piroslottak, kéklettek, zöldelltek, sárgállottak, mint nagy virágfejek. Megint motoszkálni kezdett bennem a tündérek gondolata. Olyanformán képzeltem, hogy ha már az öreg néni maga nem tündér is, legalább tündéreknek dolgozik. Olyanoknak, akik üres madárfészkekben laknak bokrok sûrûjében, fák koronájában. Mert az lehetetlen, hogy gyerekek lehessenek olyan picik, akik ekkora ruhában járnak.

Furcsa álmaim voltak azon az éjszakán a ködmönkém alatt, amivel betakargatott a tündérek varrójának gyöngéd keze. Láttam, ahogy szárnya nõl Malvinkának, és beröppen egy nagy fehér liliomkehelybe. Ott volt a Pajtás macska is, és addig nézett bánatosan a gazdasszonykája után, míg egyszerre csak szakálla nõtt, s már akkor nem is a Pajtás macska volt, hanem az öreg Küsmödi, a bûbájos ember.