GÁ-BOR-KA, GÁ-BOR-KA...

Ahogy most az esztendők ködén keresztül visszanézek a kisdiák koromra, egész tisztán látom magamat abban a percben, mikor először léptem át az iskola küszöbét.

Biz én aligha el nem szaladok, ha Malvinka nem fogja oly erősen a kezemet. Nagyon féltem, hogy a tanító úrnak is annyi baja lesz majd a fejemmel, mint Kese kalaposnak volt. Éjszakára be is kötöttem jó szorosan egy zsebkendővel, hogy hátha majd attól is összébb mén, de nemigen lett foganatja a mesterkedésnek. Szerencsére a tanító úrnak nem a fejem szúrt szemet, hanem a ködmönöm. Az volt az első szava:

- Ejnye, te nagy ködmön, honnan hozod ezt a kisfiút?

Éreztem, hogy a sok gyerek most mind az én ködmönömet nézi, s ez annyira megzavart, hogy egy szót se tudtam szólni. Csak néztem a nagy fekete táblát, amely úgy lépett előre a két lábával, mintha ő is egész közelről meg akarná csodálni a ködmönt.

No de azért van tündérkéje az embernek kisiskolás korában, hogy kisegítse a bajból. Nem tudtam ugyan, hogy Malvinka mit beszél olyan sokáig a tanító úrral - a kis kacagások sűrűn beleturbékoltak a hangjába -, de a vége az lett, hogy a tanító úrnak is mosolygott még a szava is, mikor hozzám fordult:

- No, ennek a szép ködmönnek a szép csizma mellett szorítunk helyet. Mit szólsz hozzá, kis Cötkény?

A második pad szélén fölállt egy fiúcska, akinek jóformán csak a kis egérképe látszott ki a padból, és megszólalt vékony cérnaszálhangon:

- De nem cseléjem ám el vele a csidmámat!

Úgy csengett a szoba a nagy nevetéstől, hogy az ablaküvegen mászkáló bágyadt legyek is mind fölrezzentek bele. Fülig vörösödve néztem le a lábamra - bizony az ujjaim kikukucskáltak a rongyos bocskorkámból.

Mikor meg aztán beültem a padba a kis Cötkény mellé, végképp megfogta a szívem fehérségét az irigység füstje. Sárga szattyán volt a bőre a csizmának, ezüstpityke a rámáján - az én egyszeri sarkantyús csizmámat ehhez képest semminek se hívták.

Az igazi nevezetessége pedig az volt a csizmának, hogy csikorgó volt a talpában. Mégpedig olyan okos csikorgó, hogy mindig a gazdája nevét csikorogta:

- Gá-bor-ka, Gá-bor-ka!

Egész hazáig hallottam ezt a szívszaggató csikorgást, mert útközben kiderült, hogy a kis Cötkényék háza a Malvinka háza mellett van. Meg az is kitudódott, hogy a kis Cötkénynek Cötkény varga az apja, aki az én tündérkémmel is jó barátságban van, mert ő szokta a papucskáit foltozni.

Mert csak olyan foltozóvarga volt az a Cötkény, annak se valami kapós. Mindössze az öreg Báró cigány volt vele megelégedve, az nem győzött eleget hálálkodni neki, ha foltot vetett a rongyos bocskorára:

- Aranyozzsa meg azs Úristen ast a drágalátos kezsit, akivel ilyen szép nagy foltokat tud vetegetni, hogy nem látsik tőlük a bocskor.

Nem tudott az ez istenadta Cötkény rendes lábbelit varrni senkinek a kerek világon, csak a tulajdon kisfiának. Hanem az aztán olyan remekbe készült ám, hogy az angyalok is eljárkálhattak benne.

Ahogy hűvösödni kezdett az idő, a tündérke átvezetett a kis csizmák híres mesteréhez, aki alig látszott ki a háromlábú széken a sok rossz csizma közül. Malvinka elmondta neki a kívánságomat, mire ő rábiccentett a fejével:

- No, az nem nagy dolog!

De olyan furfangosan mosolygott, míg a lábamat mérte, hogy én mindjárt arra gondoltam: nem lesz ennek jó vége.

Nem is lett. Egy hét múlva készen hozták haza a csizmát, kis pajtásom, Gáborka meg az apja. Fölrántom: puha, mint a patyolat, mégis feszül, mintha öntve volna.

- Neked is van most már szép csizmád - simított rajta végig Gáborka nagy szakértelemmel. - Az én apám csinájta.

Lépek egyet az új csizmában: csikorog-e? De csikorog ám! Hallga csak, mit csikorog? Tudja-e a nevemet?

- Gá-bor-ka, Gá-bor-ka - mondja a csizma, ahogy lépkedek benne.

Elpityeredtem, mint a megrepedt teknõ, s alig tudtam elmondani a nagy zokogástól, hogy hol szorít a csizma. Szegény Gáborka is ríva fakadt velem együtt, a tündérke nevetett, az öreg Cötkény pedig vállát vonogatta zavarodottan:

- Már ez így van, kérem alássan, már én errõl nem tehetek, kérem szépen. Engedelmet kérek, de én csak olyan csizmát tudok készíteni, amelyik a fiam nevét csikorogja.

S ahogy a sápadt, egérképû kisgyerekre nézett, úgy sütött a szeretet a szemébõl, hogy az én szívem is megmelegedett tõle. Letörülgettem a könnyeimet, és fölvidámodva nézegettem a lábamon a csizmát. Igaz, hogy az én nevemet nem tudja, de azért mégiscsak gyönyörû csizma ez. Fénylett a szára, mint a tükör: a Pajtás odakullogott eléje, és ahogy meglátta benne magát, haragosan tüsszentett. Azt hitte, valami idegen macska tolakodott a házba.

Attól fogva aztán együtt csikorgattuk a csizmát Gáborkával nagy kényesen az utcán, az iskola homokos udvarán, az öreg templom márványtégláin. A különbség csak az volt kettõnk közt, hogy én keményebbet léptem, és gyorsan kocogtam, Gáborka pedig erõtlen, vézna lábaival lassan tipegett mellettem. Sokszor meg-megállt, míg kiköhögi magát, és nagyon büszke volt rá, hogy milyen különösen tud õ köhögni.

- A’, hallgasd csak, Gejgõ, milyen tambuja van a mejjemben!

Egyszer aztán végképp elmaradt mellõlem Gáborka. Elment tamburázni az égi mezõkre, amiknek kék bársonyán nem szoktak csizmában futkározni az angyalkák. Azt hiszem, a Gáborka mennyei szobájában aranyszögön lóghattak a csikorgós csizmák, és a kis Cötkény csak olyankor rántotta fel õket, mikor szép tiszta, holdas éjszakákon leröppent az öreg foltozóvargát meglátogatni a zörgõs szalmanyoszolyán.

Így kellett lenni, mert az öreg Cötkény azt újságolta egyszer a Báró cigánynak, aki téli idõben be-bekukkantott a mûhelybe egy kis maradék pörkölt káposztára:

- Rosszacska már a csizmája annak a szegény gyereknek.

Az öreg Báróval éppen ott volt a kis Bárók közül is valamelyik, nagyban melegítette szegény a padkán a szûröcskéjét.

- Bizs ennek rossacska - nézett rá Báró apó a gyerek kékre dermedt lábaira. - Mert egyéb csizmája még nem volt neki annál, amit azs istenke sabott neki. Mert tudja, mester, nem akarom ilyen fiatalon elkényestetni.

Cötkény vargának szomorú mosolygás derengette be a képét:

- Csakhogy én nem a rajkót gondoltam ám. Az én Gáborkámat láttam az éjszaka álmomban. Meg is ígértem neki, hogy új csizmával várom, mire megint hazajön. Ne szégyellje magát szegényke az angyalpajtásai közt.

Se a nagy Báró, se a kis Báró nem sokat értett ebbõl a beszédbõl. Legfeljebb arra gondoltak, hogy a nagy szomorúság megzavarhatta egy kicsit az eszét az öreg mesternek. Hanem azért egypár nap múlva az öreg Báró megint csak betért melegedni. Éppen én is ott lábatlankodtam a mûhelyben, mert a Gáborka elmúlása után is tartottam a barátságot a szomszéddal, még tán jobban, mint azelõtt.

Õ a fia helyett simogatott engem, én az apám kezét éreztem az övében.

A mester nagyon nekiörült a cigánynak:

- Ejnye, de jókor jössz, Báró! Nézd e, kész a Gáborka csizmája. Mindjárt kiakaszthatjuk a szögre az ereszet alá. Hiszed-e, hogy reggelre már a lábán lesz a gyereknek?

- Hisem, uram, hisem - bizonykodott sunyi képpel Báró, s alig várta, hogy beesteledjen. Akkor aztán szedte-vette sebesen a sátorfáját, azt mondta, nem akar útjában lenni az angyalkának. Nekem is nagyon a lelkemre kötötte, hogy tisztuljak haza, s még az ablakon se nézzek ki ezen az estén, mert elkap a markoláb.

Hát én nem is néztem volna ki kerek e világért, és reggelre csakugyan a lábán volt a csizma a gyereknek.

Persze én nem tudtam errõl semmit, szentül hittem, hogy csakugyan az én egérképû pajtáskám vitte föl a csizmát a csillagablakos városba. Hiszen délben már tanácskozott a két öreg, hogy bizony az angyalkáknak is elkelne valami jó meleg csizmácska ebben a gonosz téli idõben.

- Hm, de honnan tudjam én azt hirtelenében, hogy hányan vannak azok az angyalkák? - simogatta a mester a nagy kopasz homlokát.

- Hisen nem kell mindnyájának - hunyorított Báró, mintha õ volna a legjáratosabb a mennyországban. - Csak azoknak, akik a gyerekekkel játcsogatnak. Elég less öt pár csizmácska. Majd meglássa, mester uram, mind elhordódik azs a sögrül. Akire szükség nem less, azs ott marad.

Gáborka akkoriban sûrûn járogathatott haza, mert rövidesen eltûnt a szegrõl öt pár kis csizma, és Cötkény varga soha olyan megbékélt szívvel nem járogatott a templomba, mint akkoriban. Ajtónyitáskor már ott volt, s csak akkor készülõdött kifelé, mikor Gáspár apó már a gyertyákat oltogatta. Addig mindig a Gáborkájával beszélgetett, akinek arcocskája a tömjénfüstben libegett elõtte.

- Nini, Cötkény öcsém - mondja neki egyszer Gáspár apó -, jöjjön csak ki egy kicsit a Cigány-tóra, mutatok valami szépet.

A Cigány-tó a város szélén volt, oda ballagtunk ki mind a hárman szépet látni. Hát az csakugyan szép volt, ahogy az öt kis Báró purdé ott csúszkált a jégen, meg ugrándozott a ropogós havon vadonatúj szattyánbõr csizmában.

- Tudja-e kelmed, Cötkény uram, micsoda csizmák ezek? - nevetett csúfondárosan a harangozó.

Cötkény szelíden elmosolyodott.

- Hát már hogyne tudnám? Csak ismerem a magam munkáját.

- Nem a Gáborka hordta ám el a csizmákat, hanem az a semmiházi Báró cigány - dörmögött bosszúsan Gáspár apó -, maga beszéli a rosszcsont az egész városban.

- Tudom én azt, jó ember - békítette Cötkény a nagyhangú harangozót. - De a kis cigánygyerekek lábán is csak a Gáborka csizmái azok. Hallgassa csak kelmed!

A kis csizmák a téli csendben vígan csikorogtak a havon:

- Gá-bor-ka, Gá-bor-ka...

Akkor kezdett bennem elõször derengeni valami világosság, hogy miféle tündérek laknak az emberi szívben. S mikor hazaértem, többé már nem uraságból csókoltam meg az én tündérkém töpörödött kis kezét, mely gondviselés gyanánt takarta be az én gazdátlan kis életemet.