PULI

Nemhiába hogy magános gyerek voltam a malomházban, sokáig az maradtam az iskolában is. Nem tudtam sehogy se közéédesedni a többi gyereknek. Csak a kis Cötkénnyel barátkoztam össze, mert az is olyan kevés beszédû, öreges kisfiú volt, mint én magam.

De mikor megüresedett mellettem a helye a padban, megint egészen egyedül maradtam. Se én nem kerestem a fiúk barátságát, se õk az enyémet. Ha valamelyik megszólított, szerettem volna a tulajdon ködmönöm zsebébe bújni.

Emlékszem rá, hogy mikor még majorsága volt szülémnek a malomház udvarán, a kiscsirkék közt mindig volt egy kiverõs, aki sohase tartott a többivel. Én is ilyenformán voltam a fiúkkal. Ha õk kint hányták a hengerbuckot a füves udvaron, akkor én bent maradtam az iskolaszobában, és négykézláb bujkáltam a padok alatt. Ilyenkor mindig medvének gondoltam magamat, próbálgattam mindenféle ijesztõ morgásokat, és föltett szándékom volt, hogy ha a nagy Cintula most belép, akkor ráugrok és szétszaggatom.

Ez a nagy Cintula volt a legnagyobb és legvásottabb fiú az osztályban. Irigyeltem is, meg féltem is tõle. Azért irigyeltem, mert ha két ujját a szájába tette, olyan sivítósan tudott fütyülni, mint a vasút. Titokban én is próbálgattam ezt, utoljára már az egész öklömet bedugtam a számba, mégse lett belõle egyéb, mint hogy majd megfulladtam.

Félni meg azért féltem a nagy Cintulától, mert borzasztó erõs volt. Egy karján is megbírja a tótágast, azzal dicsekedett. Ezt a tudományát ugyan nem mutatta be soha, de én elhittem neki. El is határoztam, hogy medve képében is csak hátulról ugrok rá, hogy meg ne tudja, ki szaggatta szét.

Persze a nagy Cintula mindig arccal elõre lépett be a szobába, és így a szétszaggatásból soha se lett semmi. A dühös vérmedve úgy összegömbörödött, mint a sündisznó, és mindig úgy tett, mintha leejtett volna valamit, és azt keresné.

A nagy Cintula persze ravasz fiú volt, és akárhányszor csak azért is betoppant a terembe, hogy rám ijesszen. Egyszer aztán az egész osztály füle hallatára azt mondta a tanító úrnak:

- Tanító úr, kérem, ez a ködmönös fiú mindig úgy bujkál a padok alatt, mint egy puli.

A tanító úr ugyan a méterrúddal a feje búbjára koppantott a nagy Cintulának, de énrajtam az már nem segített. A puli nevet többet le nem lehetett rólam mosni. De még azt csak elviseltem volna, ha tisztességesen pulinak szólítanak. Csakhogy úgy szólítottak ám, ahogy Messzi Gyurka szokta a Mitvisz kutyát:

- Ne, puli, ne!

S mikor a megbérmálás után a tanító úr legelõször fölszólított, a nagy Cintula megint elvihogta magát az utolsó padban, s halkan kipisszegett a keze feje mögül:

- Pssz, pssz, pssz!

Arra én úgy megszégyelltem magam, hogy se fût, se fát nem tudtam mondani. Se akkor, se azután soha többet. Akárhogy tudtam a leckét, ki nem tudtam a számat értelmes beszédre nyitni. Csak tátogtam, mint a potyka a horgon. Mindig a fülembe ütõdött a pssz, pssz. Olyankor is hallottam már, mikor senki se tett úgy.

Tanultam pedig én annyit, hogy egész belefakultam már. Tündérkém ugyan nem vette észre, se szülém, akit minden vasárnap fölkerestem a malomházban, de Messzi Gyurka megcsóválta a fejét, mikor benéztem hozzá a kukoricaszár kunyhóba.

- Nagyon nemszeretemszíned van, gyerek. Olyan vagy, mint õsz elején a tarhonyás zacskó. Ugyan mi akarsz lenni azzal a sok tudománnyal?

- Szolgabíró, Gyurka bácsi - feleltem hirtelen. Mert akkoriban sokat láttam a szolgabírót tükrös hintóban elhajtani az iskola elõtt.

- Hát hiszen utóvégre az is tisztességes mesterség - bökdöste az öreg a hosszú botjával a kukoricák porhanyó tövét. - De te már olyan nagyon okosra tanulod magad, ahogy a színedrõl látom, hogy azzal a nagy ésszel csõsz is lehetnél.

Én mindig tudtam, hogy a csõszmesterséghez ész kívántatódik, hanem öreg barátom még többet ért, mint amennyire én becsültem.

Azt kérdi ugyanis tõlem harmadnapra a tanító úr az iskolában:

- No, Gergõ, mikor találkozol megint a csõsz bácsival? Hogy is hívják csak? Messzi Gyurkának, ugye?

- Annak - feleltem minden csodálkozás nélkül. Egészen rendén valónak tartottam, hogy Messzi Gyurkát a tanító úr ismerte.

- Na, hát ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Derék ember, nagyeszû ember az.

Büszkébb voltam, mintha engem dicsért volna meg a tanító úr, hanem azért az üzenetet mégse adtam át Gyurka bácsinak, mert nem engedett szóhoz jutni, mikor másik vasárnap fölkerestem. Kiabált elébem már messzirõl:

- Tyû, kukorica meg a bajusza! - ráncolta össze a seprûforma szemöldökét -, rossz hírt mondtak rólad, Gergõ deák. Nem lesz már belõled kukoricacsõsz, de még szolgabíró se. Szót értettem a héten a tanító uraddal. Betisztelegtem hozzá a Mitvisszel együtt. Vittünk neki egy kis gyenge kukoricát. Már csak mondja meg, mi válik belõled, tej-e vagy túró. Hát nem jót mondott rólad. Se tej, se túró, azt mondja, hanem aludttej. Mindig ijedt vagy, ha szólnak hozzád, mint délben a hajnalicskavirág.

Nagyot fújt Gyurka bácsi, és megtörülgette a verejtékes homlokát az inge ujjával. Nyilván világéletében nem beszélt még ennyit egyfolytában. De aztán megint csak megszólalt:

- Hát mondd meg most már énnekem, szolgám: mért hagyod otthon az eszedet, mikor elindulsz az iskolába?

- Viszem én azt magammal, Gyurka bácsi, csak nem merem elõadni - törtem el a kis mécsest. S elsírtam-ríttam nagyeszû barátomnak, hogy milyen anyámasszony katonája vagyok én az iskolában.

A csõsz megcsóválta nagy szürke fejét.

- Ejnye, ejnye, öcsém, hogy errõl elõbb nem szóltál! Tudok ám én orvosságot errül is. Mindjárt elõkerítem, megállj!

Azzal lebukott a kunyhó belsejébe. Vártam szívszakadva, mit hoz a gyávaság ellen ez a nagyeszû ember.

Nem tudtam tisztán látni, mikor visszajött, rossz bográcsot szorongat-e a hóna alatt vagy pár szárítószakajtót. Mikor elém tartotta, akkor láttam, hogy a rejtélyes holmi valami nagy kajla juhászkalap lehetett fiatalkorában. Most már csak madárijesztõ fejébe lehetett volna tenni: csak úgy füstölt belõle a por, ahogy szétterítette a földön, és megrázogatta gyöngéd szeretettel.

- Mit szólsz ehhez, deák úr?

- Hát elég csúnya jószág.

- De szép volt ám ezelõtt negyven esztendõvel, hékám! Olyan volt ez, mint a bársony, míg a zsír ki nem verte! Meg volt ez festve szép bakacsinfeketére, míg a penész ki nem szívta belõle a festéket! Volt ennek selyempántlikája, míg az egér le nem rágta róla. Vadonatúj kalap volt ez, mikor én juhászbojtárrá cseperedtem!

- Föl nem tenném száz forintért - mondtam gyanakodva.

- Fölteszed biz ezt, deákom, száz forint nélkül is. Mert ennek a kalapnak az a fortélya van, hogy akinek ez van a fején, az testben, lélekben százszor olyan erõs lesz, mint azelõtt volt.

- No, akkor ez olyan lehet, mint a Fortunátus kalapja - tátottam el a számat.

- No, gyerek, ne tátogj, hanem bújj bele. Énbelõlem is azért lett ilyen nevezetes ember, mert ebben nevelkedtem.

Már akkor rá is ejtette a fejemre az egyszer volt, hol nem volt kalapot. Király a fia fejére nem teheti olyan büszkén a koronát.

- Olyan vagy benne, mint Árgyélus királyfi. Kár, hogy az én kvártélyom falán nincs tükör - rá nem ismernél magadra, ha belenéznél.

No, éppen elég tükör volt nekem hazafelé menet az utca. Még az ismerõs kutyák is mind megugattak. Minden ember jókedvû volt, akivel találkoztam, még olyan is volt, aki azt mondta a másiknak:

- Nézd csak azt a kisgyereket!

Kezdtem hinni, hogy valami nagyszerûen állhat nekem az öreg kajla kalap. De a kapunkban mégiscsak lekaptam a kajlát, és elõvettem a hónom alól a pörgét. Nem akartam, hogy Malvinka néni elõre megtudja, miben törjük mink a fejünket a nagyeszû csõsszel.

Éjszakára a kertben hált a kajla kalap, jól teleszítta magát harmattal. Alig bírtam emelni, olyan nehéz volt, s egyszerre leszaladt az orrom hegyéig. Minduntalan fel kellett tologatnom, hogy egy kicsit kinézegethessek belõle a világba.

Még messze volt a nyolc óra, a fiúk mind az iskola elõtt nyüzsögtek a kocsiúton. Persze most is a nagy Cintula vitte köztük a szót, de ahogy engem meglátott, mindjárt felém fordult, és elrikkantotta magát:

- Nini, gyerekek, nézzetek csak oda, milyen szép kalapos puli!

„No - meresztgettem a nyakamat a ködmön meg a kalap közt -, most mindjárt kipróbálom, mit tud a kajla!”

Azzal ledobtam a könyvem, és se szó, se beszéd, nekiugrok a nagy Cintulának, megkapom derékon, s úgy teremtem a földhöz, hogy csak úgy nyekken. De még meg is gyömöszöltem a nagy mihasznát, és mikor föleresztettem, azt mondtam neki:

- Ha elég nem volt, szóljál máskor is.

Fölcihelõdött a nagy Cintula, de nem szólt se jót, se rosszat, csak az oldalát tapogatta. Aztán hirtelen beült a padba, s elõszedte a könyveit, mintha õ volna a legszorgalmasabb gyerek a világon.

Megérezte, hogy lemúlt róla a királyság, és jól érezte. A fiúk engem fogtak körül, mint valami diadalmas hadvezért. Boldog volt, aki a gúnyám végigsimogathatta:

- Ejnye, de szép kis ködmön! Ejnye, de takaros kis kalap!

Mikor bejött a tanító úr, és engem szólított fel elsõnek, ránéztem a fogason a kalapra, és úgy mondtam a leckét, mint a vízfolyás, alig lehetett megállítani. A tanító úr csodálkozva nézett rám, mintha kicseréltek volna.

De nem is vártam ám vasárnapot, hanem iskola után mindjárt kinyargaltam a Messzi Gyurka birodalmába. Lengettem elejbe a kajla kalapot messzirõl.

- No, szolgám, hány hét a világ? - hunyorított rám jókedvûen. - Tett-e csudát a híres kalap?

- De tett ám - újságoltam büszkén -, nem vagyok már puli!

Erre aztán nagyot nevetett az én öreg barátom, és lekapta a fejemrõl a Fortunátus kalapját:

- No, hát akkor nincs már rá szükség, ne járj benne, a világ csúfjára. Csak nem gondolod, te csacsi, hogy ebben a rossz kalapban valami bûbájos erõ van? Hanem azért ne hagyd el magad nagy kalap nélkül se, szolgám, hanem akárhová kerülsz, állj meg a talpadon emberül.