|
A nagy kalappal
való történet egy kicsit gondolkodóba ejtett. Nini, hátha a ködmöntündér is
csak ilyen figurázás. Hátha egyszer arról is kiderül, hogy egy morzsa tündér se
lakik a juhbőrben.
Esteli
vetkőzéskor sokszor el-elnézegettem a ködmönt, hogy hátha vallana valamit,
de nem volt azon még egy feslés se. Még csak meg se kopott, olyan friss volt
minden virágja, mint az utolsó öltés órájában. Pedig hordtam télen-nyáron,
akárhogy ellenkezett velem a tündérke, hogy ez nem uras. Ebben az egyben nem
engedtem neki. Azt mondtam mindig, megfogadtam az édesapámnak, hogy addig
hurcolom a ködmönt, míg benne tart, a fogadásomat pedig meg nem szeghetem.
- Makacs vagy,
kis Gergő, mint az állott szövet - csóválta meg a fejét bosszúsan a
tündérke, és aztán hirtelen hozzátette, hogy tán szolgabíró koromban is
ködmönben akarok járni.
Azt hitte, hogy
ez borzasztó ravasz kérdés, de én még ravaszabb feleletet adtam rá. Azt, hogy
miért ne járnék, a birka is csak azt a ködmönt hordja birka korában is, amit
bárány korában viselt. Minden vitatkozásunk ezen végződött, és ilyenkor a
tündérke nem tudott mást tenni, mint hogy kivett egy kockacukrot a
békateknős pikszisből, s azt elfelezte köztem meg az öreg kanári
közt. Szemmel láthatólag nagyon okos fiúnak tartott az ilyen feleletekért.
Attól igazán nem
kellett tartanom, hogy ki találom nőni a ködmönt. Áldja meg az isten a
drága kezet, amely szabta, úgy volt az szabva, hogy kétszer is belefértem
volna. Hanem azért tudja az isten, hogy történt, egyszer-kétszer mégis nagyon
szűknek éreztem az én bő ködmönömet.
Egyszer például,
ahogy a város szélén a homokbányák körül métáztunk a pajtásaimmal, látom, hogy
az egyik bánya felől kikanyarodik az országútra egy asszony. A feje be van
kötve nagykendővel, a hátán zsákot cipel. Az bizonyosan tapasztófölddel
lehet tele, mert nagyon meggörnyed alatta.
Rátátom a szemem
az asszonyra, s ahogy a szél meglibbenti a kötőjét, arra gondolok, hogy
nini, de olyan kötője van ennek a néninek, mint szülémnek.
- Vigyázz,
Gergő! - kiált rám az adogató, a Veszkény prókátor fia, és fölhajítja a
labdát.
Fölütöm olyan
magasra, hogy tán vissza se esik többet, a fiúk hátrameresztett nyakkal néznek
utána, de az én szemem megint csak a nénikén van. No, egészen szülémet formázza
így messziről. Az ám ni, mintha mondta volna is szülém a múlt vasárnap,
hogy tapasztani kellene már a malomházat, mert mind kimozgósodtak a téglái.
- Vigyázz,
Gergő! - kiált megint Veszkény Gyuszi, és akkorát suhintok a labdára, hogy
a szőlők aljáig szaladnak utána nagy kurjongatva a többiek.
Én meg nézek az
asszony felé, alig bír döcögni szegény. Le akarja tenni a zsákot, de inkább
magától esik az le a válláról. Ráül, törüli az arcát a kötőjével, és felém
fordul egy kicsit. Megdobban a szívem: szülém az csakugyan! Valaki mintha
megtaszítana: szaladj hamar, segíts neki! Mennék is én, de már szállingóznak
vissza a fiúk. Sok az úri gyerek köztük - mit szólnak azok hozzá, ha megtudják,
hogy az én szülém az a zsákos néni?
Visszaérnek a
fiúk, azt javaslom nekik, forduljunk nap ellen, mert ha szemembe tűz a
nap, nem látom a labdát. Pedig nem a naptól akartam én elfordulni, hanem
szülémtől. Én csakugyan hátat fordítottam az országútnak, hanem a többiek
meg most kerültek vele szembe. A Tarán kapitány Laci fia mindjárt el is
kiáltotta magát:
- Fogadjunk,
Gergő, hogy azt a nénit én ennyiről is hátba tudnám hajítani!
- Elhiszem -
nyitnám feleletre a számat, de abban a percben mintha megszorítaná valaki a
nyakamat. Odakapok ijedten, körülvesznek a fiúk:
- Mi az,
Gergő, tán lódarázs szállt a nyakadba?
- Szorít a ködmön
- mondom, és kieresztem a gombot a nyakán.
Nem ért az
semmit, most meg már úgy éreztem, mintha a vállamat szorongatná valami
erős marok. Lopva hátranézek: fölállt már szülém, nyalábolgatja a zsákot.
Fölemelem az ütőfát, de ki is ejtem a kezemből mindjárt. Még el is
jajdítom magam, mert most meg már a csuklómban érzek olyan szúrást, mintha
csakugyan a darázs csípte volna meg.
- Vesd le a
ködmönt! - kiált rám a nagy Cintula. - Az a bajod bizonyosan. Hogy lehet nyáron
ködmönben járni?
- Vesd le, vesd
le! - biztatnak a többiek is, s megfogom a ködmön szélét, hogy majd kibújok
belőle, mert csakugyan nagyon akadozik már a lélegzetem.
Az ám, csakhogy a
ködmön nem ereszt. Mentől jobban kapálódzom, annál jobban fog. Tapad
hozzám, mintha összenőtt volna velem.
- No, majd
segítünk - mondják a fiúk, s belém kapaszkodnak hárman-négyen. Őróluk
csurog a verejték, énrólam meg szakad.
Ahogy megfordulok
birkózás közben, látom, hogy szülémnek hátán van már a zsák, meg is indult vele,
de úgy tántorog, hogy mindjárt elesik. Erre aztán elsikítottam magam:
- Édesszülém! -
és szétlökdösve a fiúkat, árkon-bokron keresztül rohantam ki az országútra. A
többiek persze utánam.
Mire utolértek,
akkorra már én ott térdeltem szülém előtt, és könnybe lábadt szemmel
könyörögtem neki, hogy én vihessem haza a földet.
- Hová gondolsz,
kis bolondom? - mondta nevetve, de az ő szeme is telefutott könnyel. -
Hiszen meg se bírnád mozdítani. Aztán meg mind elkeverné a drága szép
kisködmönt.
S megsimogatta a
ködmönt, amely nem szorított már egy csöppet se. Gyöngéden, puhán libegett
rajtam, s mintha a belevarrt színes virágok mind megelevenedtek volna.
Szerettem volna, ha a fiúk is észreveszik ezt a változást, de azoknak csak a
zsákon volt az eszük-lelkük. Mind vinni akarta, és boldog volt, aki legalább
hozzá érhetett. Utoljára a nagy Cintula kapta a hátára az egyik végét, Veszkény
Gyuszi és Tarán Laci osztoztak a másikon, a többiek meg két oldalról
kapaszkodtak bele. Nekem nem jutott belőle semmi, szülémmel fogództam
össze, aki nem győzött hálálkodni, hogy neki milyen jó kisfia van.
Az ám! A jó
kisfiúnak égett az arca szégyenletében, mint a tűz. S csak azért nem
vallottam be szülémnek, hogy én vagyok a világon a leghaszontalanabb kisfiú,
mert nem akartam megrontani az örömét. Szegény, nem tudott hová lenni a
boldogságtól, ahogy a sok gyerek telezsibongta az öreg malomházat, amely ennyi
vidám lármát száz esztendő alatt se hallott. Tarán Laci mindjárt hozzá is
akart fogni a tapasztáshoz is, s ha ránk nem estellik, tán még most is ott
gyúrjuk a sarat.
Szép holdvilágos
éjszakával végződött ez a nap. Malvinka nyitva hagyta az ablakunkat, s a
behulló holdfényben alig tudtam elaludni. Csukogattam, nyitogattam a szememet,
s egyszer, ahogy kinyitom, látom, hogy a szék karjára akasztott ködmön
kinyújtja felém a két ujját.
A tündér -
gondoltam félálomban, és nem ijedtem meg egy csöppet sem.
A két ködmönujj
pedig egyre közelebb jött hozzám, s mire az arcomig ért, akkorra már kéz is
volt benne, reszelős, kemény, mégis puhán fogó kéz. Végigcirókálta az
arcomat, éreztem, hogy az egyik ujján nagy gyűszű van.
- Apám - mondtam
repdeső szívvel, és boldogan süllyesztettem bele a fejemet a két tenyérbe,
úgy aludtam egész éjszaka.
Reggel, ahogy
elzavartam a szememből az álompillangókat, a ködmön ott volt a helyén,
karjai üresen lógtak le, mint akármilyen más ködmönnek a karjai. De az alján
szinte lángoltak a peremérvirágok, mintha selymük most szaladt volna ki a
tűből.
És én megéreztem,
hogy egy láthatatlan szempár vigyázza minden lépésemet, és csak akkor mosolyog
rám, ha úgy viselem magam, hogy a ködmönnek ne legyen oka szorítani.
|