|
Az ezüstköröm...
Ahogy leírom ezt a szót, és elmosolygom magamat, hirtelen úgy érzem, mintha
tündérkém keze érne hozzá félénken a hajamhoz, amely, ó, milyen nagyon „uras”
most már: fehéren és puhán tapad a halántékomhoz. Hallom a hangját is, ahogy
mondja szelíd kérleléssel:
- Kis Gergő,
nagy korodban se szabad rossz fiúnak lenned - ugye, nem csúfolod ki a te
együgyű, öreg nénikédet?
- Ó, drága
tündérkém, te hát nem tudod, hogy mikor a te nevedet leírom, mindig
aranytintába szeretném mártani a tollat? És hogy a te nevelt fiad, aki
vándorútjában elérte már a napnyugati király birodalmát, még ma sem alszik el
soha anélkül, hogy kisdiák módjára az öledbe ne hajtsa a fejét minden este
álomba haló gondolatában, és félig lehunyott szemmel meg ne kérdezze
tőled:
- Tündérkém, jó
voltam ma?
Tündérkém: már én
csak így mondom halálos holtomig az öreg kisruhavarrót, ahogy kiskoromban
hívtam szülémmel együtt. Egyformán szerettem mindkettőjüket, és szülém tán
még nálam is jobban szerette a tündérkét. Mindig könnybe lábadt a szeme, ha
róla beszélt, és sokszor mondogatta:
- Isten angyala
ő, akinek lelke éjszaka mindig fölrepül fehér galamb képében az égbe, és
aranybúzát eszik a jó Isten tenyeréből.
Ezt olyan
biztosra mondta szülém, mint ahogy arról szokott beszélni az ember, amit
színről színre látott. Úgy kellett lenni, hogy szülém lelke sokat
találkozhatott a Malvinka lelkével az Isten asztalánál.
Hanem azért
akármilyen hamar beleszoktam is az új fészekbe, volt valami, amivel a negyedik
esztendőben sem tudtam megbarátkozni. Pedig akkor már nagyon okos fiatal
úr voltam, tudtam, hogy a tündérek nem úgy röpködnek az ember körül, mint a
verebek, és kezdtem tisztába jönni azzal is, hogy a kincsek nem hevernek
úton-útfélen, mint a békasó.
Hanem azért a
Malvinka vaskörmétől mindig féltem egy kicsit. Valahányszor felém ásított
papírral kibélelt fekete szájával az ócska gyűszű, mintha mindig azt
mondta volna:
- Ham, ham,
gyerek, bekaplak, én vagyok a százesztendős gyűszű!
Csakugyan rossz
szándékban lehetett néha a vén gyűszű, mert meg-megesett, hogy utánam
gurult, ha eloldalogtam a varróasztalkától.
- Kapd föl hamar,
diákom - biztatott Malvinka -, a te kis derekad még könnyebben hajlik, mint az
enyém.
Úgy nyúltam érte,
mint valami papírdarabért, de úgy emeltem föl, mint valami ólomdarabot.
- Buzogány ez,
nem gyűszű - koppantottam oda az asztalhoz. Akkorát puffant, mint
valami órakörte.
- Hát még az én
öreg kezemnek milyen nehéz - sóhajtotta Malvinka, felém terjesztve vézna kis
kezét, mint valami madárlábat. - Néha alig bírom már a tűt emelni miatta.
- Zrr - gurult
végig a gyűszű haragos zörgéssel az asztalon, s mintha csak
megszégyenlette volna magát, megint leugrott a földre.
- Megállj, vénség
- rúgott rajta egyet a tündérke a papucskája orrával -, majd nem sokáig kínozol
már!
Mosolygás sütötte
végig az arcát, mint őszi napsugár a virágtalan tarlót. Kis cserépmedve tátotta
száját a sublóton a tükör alatt, azt csörgette meg jókedvűen:
- Hallod,
Gergõke, hogy csörögnek benne a hatosok? Ha úgy jóllakik a kis medve, hogy már
nem fér bele több ezüstpénz, akkor a te kis nénéd ezüstgyûszût vesz magának.
Fényeset, könnyût, finomat. Úgy bizony, ezüstgyûszûvel varrom én meg egyszer a
szemfödelemet. Ezüstgyûszûvel, selyemcérnával. Ne mondhassák az angyalok, hogy
mindenkinek szépet varrt ez a Malvinka néni, csak magának nem tudott szépet
varrni.
S mikor
ilyeneket mondott a tündérke, a szobácska mindig úgy elborult, mintha
kifutottak volna belõle a napsugarak. A kanári a szárnya alá dugta az orrát, a
kakukkos óra elfelejtett kakukkolni, s a Pajtás macska kelletlenül sompolygott
be a kályha mögé. Csak a cserépmedvécske vigyorgott jókedvûen, ahogy a minden
lépésre megreccsenõ padló megrezzentette a sublótot:
- Soká lesz
még az, gazdasszonykám, mikor én ezüsttel jóllakom!
- Soká
bizony - sóhajtott Malvinka, s elõkeresgetve a földrõl a vaskörmöt, fölhúzta az
ujjára, mint valami ólomsapkát, s varrta, tûzte, szegte vég nélkül a sok-sok
kis ruhát.
S az öreg
asszony meg az öreg gyûszû egyre öregebb lett, a kanári már kezdte elfelejteni
az éneket, az óra a kakukkolást, a macska az ásítást, és egyszer a kis
cserépmedve se tudott többet csörögni. Hanem vigyorogni jobban tudott, mint
valaha.
- Nem tudok
szólni, mert tele vagyok ezüsttel - ezt jelentette a vigyorgása, és a tündérke
értette ezt nagyon jól.
- Most
utoljára veszem hasznodat, te vénség - szorította rá az ujjára a vasgyûszût, és
mint valami buzogánnyal, rákoppintott vele a kis medve fejére.
- Csrrr -
sóhajtott utolsót a kis medve, és öntötte ki a cserepei közül az ezüsthatosokat
és húszasokat. Biz azok megkoptatták egymást, meg is zöldültek a penésztõl, de
azért Malvinka mégis gyöngéden söprögette be õket a kötõjébe.
- Mentül
rozsdásabbak vagytok, annál fényesebb ezüstgyûszût kapok értetek.
De még milyen
fényeset kapott! A legfényesebbet, amit a Mitetszik ékszeres boltjában találni
lehetett. Sütött, mint
a holdvilág és könnyû volt, mint a pehely. Vitte is nyomban az úri házakhoz,
csodálják meg, mije van neki!
Azon az
estén nem is gyõztem Malvinkát hazavárni. Elõszedtem a faliszekrénybõl a déli
maradékot, megeszegettük a Pajtással, aztán Pajtás is a vackába bújt, én is a
magaméba. Félálomban voltam már, mikor hallottam, hogy a tündérke a pitvarban
letappogja a lábáról a havat. Csöndesen jött a szobába, s hogy föl ne
ébresszen, nem gyújtott lámpát. Különben is csak félhomály volt, mert a
tetõkrõl bevilágított a hó. Láttam a tündérkét, ahogy leveti a kukuláját, odaül
az ablakhoz, szép fehér vásznat terít a térdére, beleölti a tût, s aztán úgy
marad a keze a levegõbe emelve: nem gyõz gyönyörködni a drága szép gyûszûben. S
addig-addig nézi, míg egyszer csak elkezd dúdolgatni egy régi-régi nótát, amit
talán a bölcsõje fölött dalolt még egy rég elporlott ajak, s amit rajta kívül
talán senki nem is tudott a világon:
Zengenek az erdõk
és a havasok,
mindenfelõl riadoznak
a szép szarvasok.
És az
együgyû ének egyre hangosabb lett, és egyre tágult vele a skatulyányi szobácska
is, és mire elaludtam, már mintha rengõ nyírfaerdõkben feküdtem volna, amelyek
fölött holdvilág helyett az ezüstgyûszû úszkált az égen.
Persze az
igazi gyûszûünnep csak reggel kezdõdött. Meg kellett csodálni a drága jószágot
nekem, a kanárinak, a Pajtásnak, a vízhordó asszonynak, a sánta levélhordónak.
Külön meg kellett hallgatni mindnyájunknak, hogy ez a gyûszû magától varr, hogy
ebben magától emelkedik az embernek a keze, mint a madárnak a szárnya, hogy ez
a gyûszû olyan gyûszû, amilyen még nem volt a világon senkinek, és e nélkül egy
öltést se lehetne többet tenni.
Így ment ez
délig, amikor beállított hozzánk Messzi Gyurka, egy sajtocskát küldött be tõle
szülém. Míg azt hámozgatta kifelé a csõsz a tarisznyából, a tündérke egyre hadonászott
elõtte az ezüstkörmös ujjával.
- Ugyan,
vegyél már észre, te öreg csõsz! - csillogott-villogott a gyûszû.
Gyurka
bácsi szeme azonban nem szokta észrevenni az efféle világi cifraságokat. Most
különben sem volt öreg barátom beszédes kedvében. Szedte-vette a cókmókját, és
istennek ajánlott bennünket. A küszöbön azonban elfüttyentette magát, de
mindjárt meg is csóválta a fejét.
-
Engedelmet kérek, csak úgy szokásból tettem. Evvel szoktam szólítani a
társamat. Ugyan most már hiába szólítom.
Az ám, az öreg
puli csakugyan nem gurult elõ a füttyszóra.
- Nini -
kérdeztem csodálkozva -, hát a Mitvisz?
- Nem visz
az már semmit se - legyintett Gyurka bácsi. Inkább õtet vitték el.
- Kicsoda
vitte el?
- Hát a
markoláb.
No,
gondoltam, valahára megtudom, miféle szerzet az a markoláb. Kérdem az öreget,
mondja is haragosan:
- Hát ahogy
beérünk a városba a társammal, elejbünk áll egy fülig-száj siheder. Csupa
gider-gödör a képe, mintha nekiszaladt volna a nádtetõnek. Ohó, azt mondja, kié
ez a kutya? Nem kutya az, hé, mondom neki, hanem puli. Eb vagy kutya; egyre
megy az, azt mondja õ. De nem úgy van az, mondom, mert az eb, az kutya, de a
puli többet számít, mint némelyik minden lében kanál ember. No, azt mondja, ha
olyan nagy valaki a puli, hát akkor megfizette-e az adóját? Hát, mondok, mért
fizette volna, mikor nem tartozik vele? De igenis tartozik, azt mondja, mert a
városban ez a törvény. Azzal se szó, se beszéd tovább, fölnyalábolja a pulit,
belehajítja a zöld kocsiba, s csak futtából kurjongat vissza, hogy pénz beszél,
kutya ugat, holnap ilyenkorig kiválthatom a Mitviszt a rabságból.
Nem bírta
magát türtõztetni az öreg, kibuggyant a szemébõl a könny. Szokatlan vendég volt
az öreg arcon a fényes vízcsöpp, ide-oda gördült, az összevissza barázdák közt
keresgetvén az utat.
Tündérkém
szemei is szaporán pislogtak a kerek üvegablakok alatt. Az ember pedig leült a
küszöbre, úgy törülgette a könnyeit a szûre ujjával:
- Társam,
társam, kivel beszélgessek én mármost e világi pusztaságban?
Aztán fölkászolódott,
egy kicsit talán meg is restellte magát, mert dacosan billentette meg a
kalapját, fölemelte a botját, és nagyon megfenyegetett vele valakit:
Hej, város,
város, te is várhatsz, még én egyszer beléd teszem a lábamat!
Néztünk egy
darabig az öreg után, aztán megszólalt a tündérke:
- Kis
Gergõ, mit gondolsz, mennyit érhet egy olyan izé? Egy olyan ugató szõrgombóc?
Puli, ugye, annak hívják az ilyen szörnyeteget?
Tündérkém
már csak a Pajtás iránt való barátságból is haragot tartott a kutyák ellen. Azt
mondta, nem uras teremtések. A pulit meg végképp nem szerette.
No, én
annál jobban szerettem a Mitviszt. Sokat ürgéztünk együtt, és én hû maradtam a
régi barátomhoz, akármennyire fölvitte az isten a dolgomat. Õszinte
lelkesedéssel azt feleltem, hogy a Mitvisz éppen száz forintot ér. Ha tudtam
volna, hogy ezer forint is van a világon, akkor annyit mondtam volna.
Tündérkémnek
azonban így is leesett az álla:
- Szá-áz
fori-int! - csapta össze a kezét ijedten: - Azt hiszem, kis Gergõ, ezt mégis
valami igen okos embertõl kellene megtudakolni.
Az igen
okos ember Cötkény varga volt, aki azt felelte, hogy õ ugyan a világ minden
ebállatjáért se adna egy rézgarast, mert Gáborka nagyon félt a kutyáktól, hanem
azért azt hiszi, hogy három pengõforinton ki lehetne váltani a Mitviszt.
Hazavittem
a hiteles hírt, elmondtam tündérkémnek, nem felelt rá semmit, csak az ölébe
ejtette a varrást, és nézegette az ujján az ezüstkörmöt.
- Azt
hiszem, kis Gergõ - szólalt meg aztán hirtelen -, engem becsapott a Mitetszik
ezzel a gyûszûvel. Szorít, is nehéz is, nyilván nem igazi ezüst.
- Nem
hiszem én azt, tündérkém - csóváltam meg nagy okosan a fejemet. - Hiszen igazi
ezüsthúszasokat adott érte.
Kisvártatva
ismét szemügyre veszi tündérkém a gyûszût:
- Ehol ni, már se
olyan fényes, mint tegnap volt. A széle már kezd sárgulni. De én nem hagyom ám
magam bolonddá tenni. Ohó, gyûszûcske, gyerünk csak vissza a Mitetszik úrhoz!
Kikaparom a szemét, ha a pénzemet vissza nem adja.
Abban a nyomban
föltette a kukuláját, és útnak indult. Az ajtóból azonban visszaszólt:
- Te meg, kis
Gergõ, adj hírt addig annak a jó embernek, hogy nézne be hozzánk estefelé.
Hátha akkorára megkerül az az izé is, az a szõrmók.
El lehet
képzelni, hogy gyorsan jártam, de tündérkém még gyorsabb volt. Mire hazaértünk
Messzi Gyurkával, akkorára a Mitvisz már pántlikát is kapott a nyakába, azon
fityegett a fényes rézmedália, amibõl láthatta ország-világ, hogy a Mitvisznek
most már jussa van megharapni az adóvégrehajtót.
-
Bembelem-bembelem-bele-bele-bele - buff! - ez volt a pulinak a köszöntõje,
mikor a gazdáját meglátta. Nem volt valami értelmes mondás, de igen jóleshetett
az öreg csõsznek, mert nagyon elfogódva veregette meg az állat fejét. Mondani
azonban csak annyit mondott neki:
- Ejnye, hejnye,
a macska cifrázza ki a füled gombját!
Már hogy aztán a
Pajtás szófogadásból tette-e vagy maga jószántából, azt nem tudom, de annyi
bizonyos, hogy azonnal megpróbálta a kályhanyakról lenyúlva megbaltázni a puli
füle gombját. Amire aztán megint a Mitvisz vicsorította ki a fogát, és hálából
nyilván minden tudományát kimutatta volna, ha a csõsz oldalba nem figyelmezteti
egy kicsit a botjával. Erre aztán a társ
engedelmesen kigurult az ajtón. Gyurka bácsi pedig rántott egyet a szûrön, és
ezzel búcsúzott a tündérkémtõl:
- Hát ezt is
csak köszönöm!
Kicsit
restelltem is magam öreg barátom miatt, mert úgy éreztem, hogy nem egészen
urasan viselte magát, és el voltam rá készülve, hogy tündérkém is el fogja
pittyeszteni a száját.
Tündérkém
azonban barátságosan bólintott, aztán leült az asztalkájához, a kis fonott
szakajtóból elõkereste az eldobott öreg gyûszût, fölhúzta, nekifogott a
szegésnek, s egy-két öltés után ragyogó arccal fölkiáltott:
- Uramfia,
kis Gergõ, ez a vén gyûszû olyan könnyû, mint a pehely, öröm vele dolgozni.
Tudod, úgy bele van már szokva az ujjam, úgy megnyugszik benne, mint a
kisgyerek a pólyában.
|