|
Nem telt bele egy
hét se, mikor belátta a tanító urunk, hogy nem kuckóba való diák a kis
bice-bóca. Tûz volt az esze,
gazdag a lelke, magakedveltetõ minden tette-vette. Ráparancsolt a tanító úr,
hogy mondja meg, ki mellé szeretne ülni legjobban.
- A ködmönös fiú
mellé - ez volt Pálistók Peti válasza, s én még ma is büszke vagyok erre a
válaszra.
Mikor aztán
mellém került, úgy összebarátkoztunk, hogy még estig is alig akartunk
szétválakozni. Rendesen elkísértem egész a papok kertjéig, onnan is csak azért
fordultam vissza, mert alkonyattájt már mindig ott ólálkodott a vén bûbájos, és
én olyankor mindjárt fölvettem a szaladjvári nevet.
Egyszer azonban
nem az öregapja várta a kis bice-bócát, hanem egy másik öregecske, akirõl már
messzirõl láttam, hogy bányász. Bõrkötõje volt, lámpás a rézcsatos övében, a
vállán meg csákány.
- Ez Péter apó -
mondta a kis bice-bóca. - Egy bányában dolgoztak nagyapóval, mikor még az is
bányász volt.
Ezt is most
hallottam elõször, hogy a bûbájos Küsmödi valaha bányász volt. Én bizony azt
hittem, hogy világéletében mindig a bûbájosság volt a becsületes mestersége.
Szerettem volna
még egyet-mást kérdezni róla, de nem mertem. Észrevettem, hogy a kis
bice-bócának mindig elakad a szava, ha nagyapjáról kérdezõsködnek. Most is hirtelen arra fordította a
szót, milyen barátságos ember ez a Péter apó.
- No, ha
olyan barátságos - mondom -, akkor tán még engem is levinne egyszer a bányába.
- Le az - mondta Peti -, ha szépen megkérjük.
Nem is nagyon kellett kérni Péter apót, egyszerre kötélnek
állt, hogy az elsõ vakációs napon levisz a bányába, csak déli harangszóra
legyek ott a bányaház udvarán.
Csütörtök volt abban az idõben a vakációs nap, déli
harangszókor ott várakoztam a bányaház kapujában. Tündérkém jól
föltarisznyázott meleg pogácsával, gondoltam, azon majd elosztozunk a kis
bice-bócával.
Péter apó azonban csak magánosan jött elejbem, s nagyot
nézett, mikor a pajtásom tudakoltam.
- Hát te nem a bányát akarod látni, öcskös?
- Azt én.
- Hát akkor ne keresd a kis cimborádat. Küsmödiék nem itt
laknak, hanem az óbányában, annak pedig nem erre van az útja. Meg nem is
teneked való út az, öcskös.
Eszembe jutott, hogy valamikor azt hallottam én,
griffmadarak õrzik a Küsmödi tanyáját. No, gondoltam, jobb lesz nekem Péter
apóval maradni. Indultam volna is, mint a vak légy, de az öreg bányász vállon
kapott.
- Megállj, hé, ne olyan sebesen. Kár lenne ezt a szép
ködmönt elkeverni odalent. Nézd e, kerítettem én neked ahhoz való gúnyát.
Takaros kis bányászruhát szedett elõ az öreg az ajtó mögül. Még hegyes bõrsüveget is nyomott a
fejembe. Nagyon ki voltam békülve magammal, ahogy a Szilér vizébe belenéztem,
amely a bányaház udvarán csörgedezett keresztül. Elmehettem volna a Hófehérke
hét törpéje közé nyolcadiknak.
Péter
apónak azonban könnybe lábadt a szeme, ahogy ott illegtem-billegtem elõtte.
-
Szakasztott a fiam - mormogta szomorúan.
- Hát van fia
Péter apónak?
- Volt öcskös,
volt. Régen volt az. Elvette tõlem a bánya.
Végigfutott
rajtam a hideg, de még a fogam is vacogott, ahogy az aknába leereszkedtünk.
Olyan volt, mintha feneketlen kútba vinne lefelé bennünket valami nagy vödör. S
Péter apó azzal törülgette le rólam a hideg verejtéket, hogy ne féljek, majd
izzadok még a melegtõl is.
S bizony mindjárt
lekívánkozott rólam a süveg, mihelyt leértünk. Nehezemre esett a lélegzés,
látni meg úgy láttam, mint éjszaka a becsukott pincében. De aztán Péter apó
megcsóválta a meggyújtott lámpást:
- Nézz szét
nálunk!
Elszorult a
szívem, és nem bírtam megszólalni, ahogy körülnéztem. Mintha fekete
márványtemplomnak a kellõs közepén álltunk volna, amit Isten keze faragott.
Mindenfelé folyosók nyíltak belõle, s azoknak a végiben pislogott a lámpa, mint
oltáron a mécses.
- Erre menjünk -
vezetett Péter apó kézen fogva a legszélesebb folyosóba.
Egy darabig
ijedten tekingettem vissza. Olyan volt, mintha valaki jönne utánunk. Pedig csak
a magunk lépése zaját verték vissza a boltozatok. Egyszer aztán a magunk lépése
se hallatszott. Bokáig jártunk a szénporban.
- Nini, itt vasút
is jár? - kérdeztem susogva, ahogy az egyik mellékfolyosóból sínek kanyarodtak
a mienkbe.
- Mégpedig
lóvonat - dörgött a Péter apó hangja, s hirtelen odalapított a karjával a
falhoz -, húzódjunk félre, hogy el ne üssön.
Kócos kis
lovacska döcögött el mellettünk, dübörgõ szenesszekeret hurcolva magával. Észre
se vett bennünket, pedig a lámpásunk éppen a szemébe tûzött.
- A bányalovak
mind megvakulnak - magyarázta Péter apó. Ez a lovacska már tíz esztendeje nem
járt a felsõ világban.
A folyosóba,
amelybõl a lovacska kikanyarodott, éppen csak bepillantottunk. Egyik fala
mentén hosszú sor bányász fejtette csákánnyal a szenet. Neki voltak vetkezve
derékig, a verejték, amely végigpatakzott rajtuk, a falra akasztott lámpák
vörös világánál szinte vérnek látszott.
- Szebbet mutatok
én neked ennél - húzott el onnan Péter apó. - Elvezetlek a bányakertbe. Az lesz csak a szép!
Szép is
volt az nagyon. Nagy-nagy szoba, amelyiknek a falait ültette tele az Isten keze
virágokkal. De micsoda virágok termettek ebben a föld alatti kertben! Fehér,
sárga, ibolyaszín szirmaik szivárványszikrát szórtak a lámpafényben.
- Szabad
belõlük szakítani, Péter apó? - nyújtottam ki feléjük lelkendezve a kezemet.
- Szabad,
öcskös - nevetett a bányász -, de a bányavirágot csak csákánnyal lehet
leszakítani.
- Az ám,
hiszen ezek kõbõl vannak - kaptam vissza a kezemet a hideg kristályokról.
A
bányakertbõl megint fekete éjszakába kerültünk. Mázsás szikladarabok hevertek
szerteszéjjel, mintha valami játékos óriás hajigálózott volna velük.
- Oda nézz!
- villantotta közéjük a lámpát Péter apó.
Nagyjából
keresztformára kifaragott szikla meredt elém. Kis játék csákány volt a tövébe
fektetve.
- Itt
temette el a bánya a fiamat - mondta mogorván Péter apó. - Nagy robbanás volt
az.
Egyszerre
úgy láttam, mintha nem is kereszt állna ottan, hanem kiterjesztett karú fiúcska.
Szinte kedvem lett volna megölelni.
Péter apó
galléron fogott.
- Hallod-e,
hogy fütyül a bányarigó?
Furcsa
fütyülés hallatszott messzirõl, s néha mintha darázsdongás keveredett volna
közé. Egész nekielevenedtem tõle, s igen meresztgettem a nyakamat, hátha
meglátnám fejem fölött a fekete semmiben a bánya madarát. Hátha még meg is
lehetne fogni! Belétennénk otthon a kanári kalitkájába!
Lámpák sûrû
rácsfonása izzani kezdett, mint a megtüzesedett drót, s a fütyülés egyre
ijesztõbb lett.
-
Szaladjunk, fiam - kapott az ölébe Péter apó. - A bányarigó kiszabadult
valahol, s már megütötte a lámpákat a szárnyával.
A hátunk
mögött, a folyosó végiben tompán döngött a fal. Mintha valaki a túlsó oldalról
döngette volna hatalmas csákányütésekkel.
Péter apó
megállt egy pillanatra, aztán megcsóválta a fejét:
- Az öreg
Küsmödire megint rájött a bolondóra odaát az óbányában. Megint kincseket keres
szegény. Alighanem õ szabadította ki a bányarigót.
Mire az
aknához értünk, már ott nyüzsgött valamennyi bányász. Ahol a bányarigó
fütyörész, ott halál ólálkodik. Ha meggyullad a mérges levegõ, szétrobbantja a
bányát.
Szerencsésen
napvilágra értünk. A bányaház kapujában macskabagoly nyivákolt a vadkörtefán.
Úgy éreztem, szebb madárszót nem hallottam, szebb fát nem láttam soha életemben.
|