AZ ÉGBELÁTÓ

Mire másnap fölértem az iskolába, mindenki hallott már róla, hogy milyen nagy riadalmat csinált a bányában a bányarigó. A miénken kívül minden osztályba járt egy-két bányászgyerek, azok hozták az újságot. Csak a kis bice-bóca hallgatott, akárhogy faggatták, hogy „no, bányamérnök úr, most elõ a tudománnyal”. Azt mondta, õ nem tudhat semmit, mert õk az óbányában laknak, s ott nem fütyörészget semmiféle rigó.

Hát az igaz volt, hogy õk az óbányában laktak, de Péter apó egyre azt erõsítgette, hogy éppen ott lehet valahol a fészke a bányarigónak, s bizonyosan valami nyíláson szökött át, amit az öreg Küsmödi a két bánya közt levõ falon lyukasztott a csákányával. A tanító urunknak mondta ezt Péter apó, aki ebéd után kivezettette magát velem a bányaházhoz.

- De hát mi szándékkal lyukasztotta volna ki az a Küsmödi a falat? - kérdezte a tanító úr.

- Nem volt annak semmi szándéka, kérem alássan - dörmögött az öreg bányász -, csak turkált-furkált összevissza. Bizonyosan kincset keresett, mert mindig kincset keres, mióta az elméje meg-megfelhõdzött.

- Hát aztán mibe felhõdzött meg az elméje?

Péter apó kedvetlenül vont vállat.

- Sose lehet azt tudni olyan embernél, aki a föld alatt keresi a kenyerét, örökös éjszakában. Kék eget nem lát, madarat nem hall, nap nem süti, harmat nem hûsöli. A bányász csak befelé hallgatódzik, befelé nézelõdik. Lát is, hall is sok mindent, amirõl a napvilágon élõ ember semmit se tud.

Kicsit elhallgatott Péter apó, aztán újra kezdte:

- Küsmödi már bányamester volt, mikor én a keze alá kerültem, inasnak. Már akkor az óbánya az utolját járta, szûken adta a szenet, s úgy volt, hogy föl is hágy vele a bányaigazgatóság. Csak Küsmödi erõsködött, hogy van ott még kincs, csak keresni kell. Az õ kedvéért vergõdtünk is még egy darabig, de nem ért az semmit, akárhogy faragtuk a sziklabordákat, nem lehetett már azokról szenet faragni. Átparancsoltak bennünket az új bányába, de Küsmödi nem jött velünk. Azt mondta, nem tudja elhagyni azokat a sziklákat, amiket egész élete verejtéke öntözött. Engedelmet kért rá, hogy ott maradhasson, ahol eddig élt. Meg is kapta, ott is maradt egyes-egymagában. A felesége nem akart odatemetkezni, elköltözött errõl a vidékrõl a kis lánykájával együtt. Küsmödi pedig addig túrt-fúrt, faragott, kopácsolt, hogy utoljára belezavarodott a nagy magánosságba. Az emberek lassanként elfelejtették, ki volt, mi volt, s így lett belõle öregkorára világ csúfja, gyerekek ijesztõje.

Nagy szekerek nyikorogtak be az udvarra, mindenféle furcsa gépeket szedtek le róluk. Péter apó elköszönt tõlünk.

- Ezekkel szívatjuk ki a bányából a mérges levegõt. Eltart a munka vagy egy hétig, addig nem lehet leszállni.

Csöndesen ballagtunk aztán hazafelé a tanító úrral. Nagyon fúrta az oldalamat, hogy én is elmondjam neki, amit én tudok Küsmödirõl, de akkor el kellett volna mondanom a ködmön történetét is, azt pedig nem mertem. Abban már nemigen hittem, hogy akkor a tündér lapáttá nyújtja a fülemet, hanem attól féltem, hogy a tanító úr kinevet.

Pár nap múlva aztán az egész bányahistóriát kiverte a fejembõl a tanító úr. Mégpedig azzal verte ki, amit az osztálynak mondott:

- Fiúk, én karácsonyra minden esztendõben valami emléket szoktam adni a negyedik osztályban a legjobb tanulónak. Akirõl karácsonyig bebizonyosodik közületek, hogy a legderekabb legény, az kap tõlem egy égbelátót.

No, azon a délutánon nem sokat okoskodtunk a tanító úr beszédébõl. Hallottuk is, nem is, amit magyarázott. Egyre azt számítgattuk az ujjunkon, hogy hány hét még karácsony. Meg azon törtük a fejünket, hogy mi lehet az az égbelátó.

Elõadás után megtudtuk azt is. Szabad volt bemennünk a tanító úr szobájába, aminek közepén ott ágaskodott az égbelátó. Három lába volt, mint a fényképezõgépnek. Hosszú sárgaréz csöve, mint a hurkatöltõnek, csak sokkal vékonyabb. Szeme is volt mind a két végén, csillogó-villogó gömbölyû üvegbõl.

Tarán Laci, akit minden karácsonyra fel szokott vinni apukája Budapestre a nagymamájához, mint világlátott ember mindjárt elszólta magát:

- Nini, hiszen ez teleszkóp! Láttam már én ilyent a kirakatban a pesti optikusnál! Ilyenen vizsgálják a csillagokat a csillagászok!

No, a tanító urunknak se kellett egyéb. Ezt az áldott jó lelket semmi úgy ki nem hozta a sodrából, mintha nem magyarul mondták azt, amit magyarul is lehet mondani. Annyira ment szegény, hogy az artézi kutat elkeresztelte vízcsordító távfuratnak. A trombitát rézharsogánynak hívta, s még a drótostótra is azt mondta, hogy sodronyostót.

Most is dühösen kergetett ki bennünket a szobájából:

- Se nem teleszkóp, se nem optikus, hanem égbelátó és látószerkereskedõ!

Többet aztán nem is emlegette nekünk a tanító úr az égbelátót, hanem annál több szó esett róla magunk közt, hogy ugyan lát-e azon mindenki. Meg hogy mit lehet rajta látni? És fõképpen, hogy ugyan melyikünké lesz?

Gazda lett volna arra sok, de utoljára csak ketten maradtunk számítósak. A kis bice-bóca meg én. Hanem miköztünk aztán nem lehetett választást tenni. Hiába bizakodtam benne, hogy majd csak elmarad mellõlem: megállta a helyét végig.

Már csak egy reménységem volt: az utolsó számtani dolgozat. Azt éppen a karácsonyi szünet elõtt való nap írtuk, délelõtt. Bíztam benne, hogy majd csak elhibázza valahogy Pálistók Peti. Annál inkább bízhattam, mert a kis bice-bóca betegnek látszott. Hóka volt az arca, beesett a szeme, s kékespiros a keze feje, mintha mindig fázna. Ugyan az se lett volna csoda, hiszen a gúnyácskája nemcsak hogy meleget nem adott, de a sok likluk csupa ablak volt a hidegnek.

Azért mégse csinált hibát a számtandolgozatban. Ezt hamar megtudtam, mert óra után mindig én szoktam bevinni a füzeteket a tanító úr szobájába: hát útközben belekukucskáltam a Peti dolgozatába. Nem volt abban egy makulányi hiba se.

A szobában nem volt senki, mikor beléptem, csak az égbelátó. Barátságosan nézett rám az üvegszemével, s úgy tetszett, mintha még hajladozna is felém a rézcsõ:

- Ejnye, de szeretnék a tied lenni, te ködmönös gyerek, ha te csakugyan olyan ügyes fiú vagy!

„No, én megmutatom, hogy csakugyan az vagyok” - gondoltam magamban.

Azzal fölkaptam a tollat és belemártottam a tintába:

„Én bizony nem engedem az égbelátót, bice-bóca pajtás!”

Szépen kijavítottam a Pálistók Peti dolgozatában az egyeseket négyesekre. Takaros kis székeket csináltam belõlük, csak az utolsónál ejtettem ki a tollat a kezembõl ijedtemben. Mert egészen olyan volt, mintha valaki nagyot rántott volna a ködmönömön.

Sebes lépések kopogtak a folyosón, hirtelen becsaptam a füzetet, mire a tanító úr belépett.

- Hát te mit dolgozol idebent ilyen sokáig? - szögezte rám a szemeit. Nagyon szelíd szemei voltak, és most mégis úgy éreztem, mintha csakugyan szúrnának, mint a szög.

A ködmön is szorított, forogni kezdett velem a világ. Zavarodottan nyögtem ki a választ.

- Néz az égbelátó.

- Micsoda? - nevette el magát a tanító úr. - Nem te nézed az égbelátót, hanem az néz téged?

Zavarodottságomban odanéztem az ördöngõs masinára, és úgy éreztem, mintha süllyedne velem a föld, mert az égbelátó csakugyan engem nézett. De olyan csúfondárosan nézett a hidegen csillogó szemével, hogy alig találtam ki az ajtón.

Délután nem mentem iskolába. Zúgott a fejem, szédelegtem, tündérkém ágyba fektetett. Annál szívesebben feküdtem le, mert így legalább megszabadultam a ködmöntõl. Tündérkém, mint rendesen, odaakasztotta elébem a székre. Én pedig, mihelyt magamra maradtam, kiugrottam az ágyból, és átvittem a ködmönt a benyílóba, a kis ruhácskák közé, és kétszer ráfordítottam a kulcsot az ajtóra, mert ahogy én ismertem a ködmönt, kitelt volna tõle, hogy kinyújtja a karját a székrõl, és belekap a hajamba.

Estefelé a tündérke kis kacagásainak sortüze ébresztett fel. Az ünnepi sortûz a tanító úrnak szólt, aki ott ült a varróasztalkánál, Malvinkával szemben, és azt mondta neki:

- Tessék megnézni ezt a füzetet!

Megállt a szívem dobogása. Hirtelen szorosra csuktam félig nyitott szememet, hogy meg ne sejtsék ébrenlétemet. Jaj, mi lesz, ha már kitudódott!

- Mindig õ volt a legderekabb tanítványom, tudtam én azt, hogy most se csalatkozhatom meg benne.

Istenem, melyikünkrõl beszélhet?

- Pedig már délelõtt látszott szegény fiúcskán, hogy beteg.

Most már bizonyos, hogy a kis bice-bócáról beszél! Azon látszott már délelõtt is a betegség. Mi lesz most? Valaki mintha oldalba ütögetett volna: ugorj ki hamar, kérj bocsánatot, ígérd meg, hogy soha többet ilyen gonoszságot nem teszel!

- Kérdem tõle: mit csinálsz a szobámban ilyen sokáig? Azt mondja rá, nézi az égbelátó.

Kezdtem éledezni. Úgy látszik, mégiscsak én vagyok az a derék fiú. Az oldalba ütögetés elmaradt. Nyújtózkodtam egyet, mint aki ébredezik.

- Kis Gergõ! - hajolt fölém tündérkém százráncú drága arca, és aggodalmaskodó hangja lágyan simogatott. - Hogy érzed magadat, kis Gergõ?

- Most már jobban - mondtam egészen õszintén.

- Nézd csak, ki van itt minálunk - mondta egy csöpp kérkedéssel. - Látod-e, milyen úri vendég tisztelte meg a házunkat?

Elmosolyodott a tanító úr, és odalépett hozzám.

- Nem vagy már beteg, Gergõ?

- Nem vagyok.

- Ki mernél jönni az udvarra az égbelátóba bekukucskálni?

- Ki - mondtam halkan.

Olyan halkan, hogy tündérkém félénken szólalt meg:

- Talán csak a szobában kukucsolna bele inkább, hogy meg ne fázzon. És... és talán urasabb is lenne az a masina a szobában.

- A csillagokat nem a szobában szokás vizsgálni - nevette el magát a tanító úr. - És akinek olyan ködmönje van, mint Gergõnek, abba nem harap bele a hideg. Hol a ködmön, Gergõ?

Nem adtam volna száz égbelátóért, ha a tanító úr a ködmönt eszembe nem juttatta volna. Egyszerre elöntött a forró hideg, ahogy Malvinka nagy csodálkozva elõhozta a benyílóból. Sehogy se akart rá emlékezni, hogy õ vitte oda, mikor õ mindig a székre szokta teríteni.

Míg a ködmönnel huzakodtam - sehogy se akart feljönni -, lábcsoszogás hallatszott a pitvarban.

- Hírt adtam a szülédnek is - mosolygott jóságosan a tanító úr -, hadd legyen itt õ is örömed estéjén.

De ha õ szülémnek adott hírt, szülém meg Messzi Gyurkának adta tovább a szót. Messzi Gyurkához meg az öreg Báró cigány ragadt hozzá útközben. Tündérkém csöpp házában, tán mióta megépítették, soha ekkora sokadalom nem volt még. Cötkény varga is megneszelte a nyüzsgést, õ is betámított a szomszédból a szurkos zöld kötõben, csak úgy ingujjban.

Ahogy együtt volt az egész gyülekezet, a tanító úr karajba állított bennünket az udvaron az égbelátó körül, amelynek gömbölyûbb szeme a csillagos ég felé volt fordítva. Elmagyarázta minden csínját-bínját, hogy egyedül is tudjak vele bánni, és amikor utoljára belenézett, lekapta a kalapját.

- Olyan közelrõl nevet az emberre a holdvilág, hogy köszönni lehet neki. No, ki néz bele elsõnek?

- Csötkén somséd a legüdõsebb, õ leghamarább sámot tarthat a mennyorságra, hát nézzsen õ - mondott véleményt a cigány.

A varga már akkor ott állt az egeket mutató szerszámnál, és reszketett, mint a nyárfalevél.

- Fázik a mester - mondta a tanító úr, de én tisztában voltam vele, hogy a kis csizmák öreg doktora azért reszket, mert azt hiszi, hogy mindjárt színrõl színre láthatja a Gáborkát a legfényesebb csillagban.

Sokáig nézelõdött, elmúlt a reszketése, és egy kicsit csalódottan mondta, amikor elvette a szemét a teleszkópról:

- Hát sok szép arany patkószög!

Másodiknak Messzi Gyurka tapasztalta ki az égbelátót. Az õ ítélete ez volt:

- No, Mitvisz, ezt a gyémántporos mezõt idõbe telik megkerülni, ha majd odafönt csõszködünk!

Báró cigány nem sokat vizsgálódott, nagyon sebesen elkapta a szemét:

- Egy eleventelen malacsért se nézsnék bele másodsor. Kiégetné est a drágalátos semem világát azs esthajnali csillag. Olyan tüzse van ebben a bosorkányüvegben, hogy salonnát lehetne nála pirítani.

Tündérkémet alig lehetett elcsalni az égbelátótól. Egész este azt hajtogatta, hogy sose hitte volna, milyen sok gyöngyházgomb van az égre varrva. Nagyon uras dolognak tartotta. Szülém csak annyit mondott:

- Hej, ha én azt a fiastyúkot kikölthetném, én abból annyi pénzt árulnék húsvétra, hogy csupa selyembe, bársonyba öltöztetném ezt az én jó gyermekemet e helyett az avicska ködmön helyett!

Az „én jó gyermekem”-en akkorát szorított az avicska ködmön, hogy se holt, se eleven nem voltam, mire sorra kerültem, és az égbelátó elé álltam. Nem is lepett meg, mikor belenéztem, hogy nem látok semmit.

- Szép-e, Gergõ?

- Szé-é-ép - dadogtam, és csavargattam az égbelátó oldalán a srófot elõre-hátra. Hiába, nem láttam mást, csak a csillagtalan fekete semmit.

- Igazítsd a csövet a hold felé - mondta a tanító úr.

Alig mertem hozzáérni a csõhöz. Hideg volt, mint a jég, engem mégis tûz gyanánt égetett.

- Na, mit szólsz hozzá? Látod-e benne Dávidot meg Cicellét, ahogy citeráznak?

Megint csak sugártalan feketeség meredezett rám. Belereszketett a szívem, hogy nem vagyok méltó az ég csillagainak látására. Alig bírtam kinyögni a választ:

- Lá-há-tom.

A tanító úr gyöngéden elhúzott az égbelátótól:

- No, hagyjál holnapra is. Hiszen a tied, akkor mulatod vele magad, amikor akarod. De most eredj hamar, bújj vissza a meleg ágyadba, hiszen csak úgy vacog a fogad. Mink még majd elnézelõdünk idekint egy kicsit.

Szót fogadtam, és örültem, hogy az égbelátó kint marad az udvaron, és nem kell vele egy szobában aludnom. De álmomban csak bejött hozzám. Hosszú csövét rám tátotta, mintha el akarna nyelni, a lábait pedig négyes formára görbítette, és úgy táncolt rajtam.