|
Ahogy reggel a
szemeimet kinyitottam, az elsõ tekintetem az égbelátóra esett. Tündérkém
állította oda az ágyam fejéhez, hogy ébredéskor az legyen az elsõ, amit
meglátok. Azt hitte szegényke, ilyen kedves semmi sincs most nekem a világon.
A téli nap már
besütött az ablakon, és sugarai éppen a teleszkóp szemébe tûztek. Nincs az az
élõ szem, ami jobban csilloghatott volna.
- No, most mi
lesz, te csaló Gergõ, te hazug Gergõ? - nézett a lelkem fenekébe az üvegszem.
- Hát az lesz,
hogy én téged elviszlek a kis bice-bócának - néztem bele bátran az üvegszembe.
- Megmondom neki, hogy rosszat tettem, és megkérem, hogy bocsásson meg.
Az üvegszem
csillogása egyszerre megenyhült. Szelíden nézett, mintha csak biztatna: „Hamar,
hamar, kisfiú, az már derék dolog lesz.” Szivárványszínek szikráztak belõle a
szemembe. A szívemben is szivárvány sütött ki. Csupa vidámság lett körülöttem
az egész szoba. A ködmönt szinte húzni se kellett, magától szaladt rám, ahogy
hozzáértem, beburkolt, mint egy meleg ölelés.
- Tudtam én azt,
Gergõ, hogy derék fiú vagy - cirógatott valami láthatatlan ajak suttogása.
Hát hiszen a jó
szándék talpon is volt énbennem. De hát hogy fogjak hozzá a dologhoz?
Tündérkémhez nem
fordulhattam tanácsért, mert mire én felébredtem, akkorra õ már rég nyakába
vette a várost. Hordta szét az úri házakhoz a karácsonyi kis ruhákat, nem is
várhattam haza esténél elõbb. Aztán meg õ úgyse tudta volna nekem megmondani,
hogy találok oda az óbányába.
Kinéztem az
ablakon, szép nagy pihékben sûrûn hullott a hó. Úttalan utakon hogy bolyongjak
ebben a pogány idõben? Márpedig menni kellett, de minél hamarabb. Karácsony
estéjére hadd legyen meg az öröme a szegény kis bice-bócának.
„Nini - vágódott
eszembe hirtelen -, hiszen Péter apó leghamarább megmondhatja nekem az utat!”
Nekivágtam a téli
zimankónak, és meg se álltam a bányaházig. Meg is találtam Péter apót, de
nagyon mogorván fogadott. Az bántotta, hogy akárhogy dolgoznak a gépek, nincs
foganatja a munkájuknak, a mérges gáz szakadatlanul ömlik valahonnan. És
örökösen rettegni kell, mert nem kell egy szikra tûznél több, s egyszerre
szétveti a gáz az egész bányát.
- Akkor aztán
röpülünk, mint a karácsonyi angyalkák, csak nagyobb lármával - mondta
összeráncolt szemöldökkel. - Azért most kotródj innen, fiú, gyereknek nincs itt
semmi keresnivalója.
Megmondtam neki,
mi járatban vagyok. Mennék én innen sebesen, csak tudnám az utat az óbányába.
- Jaj, kis öcsém,
nagy fát mozgatsz - nézett rám szúrósan. - Mi kereseted neked az óbányában?
- Egy kis örömet
vinnék Pálistók Petinek - mondtam zavarodottan.
Péter apó morcos
képe egyszerre földerült:
- A kis
bice-bócának? No, az más. Akkor az Isten járjon veled. Hát látod-e azt a kis
gyalogutat?
- Nem látom
én, csak a nagy havat.
- De azokat
a nagy kopasz nyárfákat látod ott?
A nyárfákat
láttam. Mint égre intõ ujjak meredeztek bele a szürkeségbe.
- Hát a
nyárfák mentén haladsz egészen az erdõig. Ott elkanyarodsz jobbra, egész a régi
mészégetõig. Oda már odalátszik a fekete kõkereszt, a mögött vannak a régi
bányagödrök. Ott kurjantsd el magad jó hangosan, arra aztán majd elõbújik vagy
az öreg medve, vagy a kis bocs.
- Hát...
hát a griffmadarak? - kérdeztem szorongó szívvel.
- Micsodák?
- meresztette ki Péter apó a karikaszemét.
- A
griffmadarak, akik az öreg Küsmödit õrzik. Akkora szemük van, mint egy
tejesbögre, és hét nappal elõbb meglátják az embert, mint ahogy odaér hozzájuk.
Az öreg
bányász olyan jót nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele:
- Jaj, de
nagy bolond vagy te, kisöcsém! Hát mit gondolsz, hogy maradhatna ott meg a
griffmadár, ahol Küsmödi a gazda? Rég megette volna már õ azt tollastul,
bõröstül, ha akkora is lett volna, mint a torony. Még a veréb se mer
odaröpülni, mert az is tudja, hogy ott mindjárt megkopasztják.
Nagyon
megkönnyebbültem a Péter apó jókedvén. Ha griffmadár nincs, akkor nincs mitõl
félni. De ahogy elköszöntem az öregtõl, utánam kiabált:
- Megállj
csak, öcskös! Azért mégse ártana, ha egy darab kenyeret tennél a ködmönzsebbe.
- Tehetek,
Péter apó - mondtam engedelmesen.
Az öreg susogóra vette a szót:
- Mert tudod, az ilyen elhagyott bányában mindig ott
ólálkodik a bányapásztor, avval pedig nem árt jó barátságban lenni. Hallottad-e
már hírét?
- Sose hallottam, Péter apó - kezdett borzongani a hátam.
- Hát tudod, azt másképp hétsingszakállú embernek is hívják.
Olyan kicsi, hogy a csákány lyukán is átbújik, de a jobb kezében akkora botot
visz, hogy azt a világon senki se bírja megemelni. A másik kezében meg olyan
mécsest fog, hogy abból az olaj soha ki nem alszik, se azt gyújtani nem kell,
mert a bányapásztor egyik szavára magától kigyullad, a másikra meg magától
kialszik. Zöld a ruhája, piros bojtos sapka van a fején, a lábán meg az
ördögbõr bocskor. Jön-megy a bányában szerteszéjjel, azért bányapásztor, de nem
bánt senkit; csak akkor haragszik meg, ha fütyülnek. Olyankor mérgében
összerontja a bányát. Hanem hogyha jókedvében találják, és megkínálják
kenyérrel, akkor minden kívánságát teljesíti az embernek.
Most már aztán nem voltam benne biztos, hogy szeretnék-e
találkozni a bányapásztorral, vagy nem szeretnék. Gondoltam magamban, míg
odaérek a bányához, majd csak kieszelem, mit kérjek a bányapásztortól, ha
jókedvében találom.
Elõször azonban haza kellett mennem a teleszkópért.
Ürgettem-forgattam, hátha össze tudnám tolni a lábait, hogy jobb fogás essen
rajta, de nem boldogultam vele sehogy se. Kaptam magam, a nyakamba ültettem az
égbelátót, jól megmarkolva elöl a két lábát. Jó nagy karaj kenyérrel kibéleltem
a ködmön zsebét - karácsonybõjti ebédemnek azt szánta tündérkém.
- A vacsora lesz az uras - evvel biztatott mindig, mikor
ilyen sovány volt a délebéd. S most kétszeresen örültem a vacsorának, mert
szülém is hivatalos volt rá. Mindig együtt vacsoráztunk karácsony estéjén, s
együtt mentünk az éjféli misére.
„Az ám, de hátha tündérkém elõbb hazaér, mint én? - jutott
eszembe, mikor a kis ajtót becsuktam magam után. - Mit gondol akkor, hová
lettem?”
Hát legföljebb azt gondolja, hogy elvitt a markoláb, aki a
tût meg az ollót meg a gyûszût el szokta vinni. Utóvégre egyszer Gergõt is
elviheti már.
Ezen elmosolyodtam magamban, és nagy vidáman ballagtam egész
a bányaházig. Az embereknek is nevetett a szeme, akikkel útközben találkoztam.
Hát hogyne nevetett volna! Nem mindennap látni olyan ködmönös kisfiút, akinek
teleszkóp ül a nyakában, és villog jobbra-balra:
- Nézzétek, emberek, hogy sarkantyúzom én a jó útra ezt a
rossz kisgyereket!
Hanem a bányaházon túl már nagyon elcsöndesedett a világ.
Még a hó sem csikorgott a lábam alatt, mert térdig süppedtem bele. Sehol semmi
élõ, csak mi ketten, én meg az égbelátó. Szinte örültem, mikor az erdõ tövében
föltámadt a szél, mert legalább ringatta a halott fákat. Persze ez nem a
kedves, szelíd szél pajtás volt, akivel a malomházban összeszoktam. Az még
akkor is dalolt, ha rosszkedvében volt. A hegyek szele haragos óriás, még a
dúdolása is bömbölés. Most pedig nem volt dúdoló kedvében a szél. Tombolt,
ordított, üvöltött. Fél kezével a felhõzsákokat hajigálta az égen, a másikkal
belefogódzott az erdõ üstökébe, és lerázta róla a havat. Hajlongtak a hatalmas
fák, és panaszosan jajgattak, ahány fa, annyiféleképp. Alázatosan a nyárfák,
csikorogva a szilek, ágkarjaikat haragosan csattogtatva a tölgyek.
Engem magamat elõre-hátra taszigált a szél a megkorbácsolt
óriások közt, mint valami szegény kis bogarat, akit itt felejtett a nyár. Föl
is lökött egyszer-kétszer, de azt föl se vettem, hiszen puhára estem. S az
égbelátó olyankor mindig biztatóan csörrent meg a nyakamban:
- Elõre, Gergõ, elõre!
Nagyobb baj volt ennél az, hogy mire a régi mészégetõhöz
értem, akkorra olyan köd ereszkedett, amibe beleveszett minden. Nem lehetett
látni se eget, se földet, se fát. Igaz, hogy a szél elállt, de annál rosszabb
volt. Olyan csönd lett, hogy csak a szívem kalapálása hallatszott. De az aztán
annál hangosabban kalapált. Most gondoltam elõször arra, mi lesz abból, ha itt
ér a karácsonyéjszaka, ebben az embertelen vadonban.
Pedig az éjszaka
már nem lehetett messze. Nyilván azért veszett el olyan hirtelen minden fény a
földrõl, mert az most mind fölment az égbe, és ott tündöklik a mennyország
kapujában. Ott sorakoznak párosával az angyalkák, készülõdnek le a földre,
mindnyájan belemarkolnak a fénybe, és azzal világosítják meg idelent a földön
az emberek szívét.
Egy mesében
olvastam én valamikor ilyent, és az bizonyosan így is van. De abban a mesében
az is benne volt, hogy karácsony éjszakáján még a kövek is megszólalnak. Hát
akkor mért nem szólalnak? Inkább még a fáknak is, még a szélnek is elállt a
szava. Ki mondja azt meg most már énnekem, merre van az a fekete kõkereszt,
ahonnan odahallik a kiáltás a barlanglakókhoz?
A kezemmel
tapogatódzva körülkerültem a düledezõ mészégetõ kemencét. Egy helyen találtam
valami párkányt, azon fölkapaszkodtam a tetejére, hátha onnan többet látok.
Hát látni onnan
se láttam semmit, megmerevedett körülöttem a ködtenger, hanem hallani hallottam
valamit.
Mintha valahol a
közelben valaki kopácsolt volna. De nem hangosabban, mint ahogy az én ijedt
szívem kalapált.
- Kipp-kopp,
kipp-kopp - ezt egyre tisztábban hallottam. Hirtelen kivert a verejték, pedig
olyan hideg volt, hogy megfagyott, mire legördült volna az arcomon.
Belekapaszkodtam
a kemence párkányába, és elkiáltottam magamat. Azt a szót kiáltottam, amelyik a
szívem legmélyérõl buggyant a számra: - Szülém! Szü-lé-ém!!
Szinte láttam,
ahogy a szó úszik a ködben, mint egy fénysugár. Kisvártatva megjött rá a felelet is:
- Ki jõ, ki
jõ, ki jõ? - hangzott arról, amerrõl az elõbb a kopácsolás jött.
Lecsúsztam
a mészégetõrõl, és elindultam a hang irányában. Pár lépés után nekiütköztem egy
fának, s megint hallottam a kopogást, de most már más irányból. Tele volt a
hangom könnyel, amikor újra elkiáltottam:
-
Szülé-é-m!
Most
messzibbrõl és halkabban hangzott a válasz:
- Ki jõ, ki
jõ?
Megmondtam,
hogy ki vagyok. De a hang nem mondta meg, hogy õ kicsoda. Hanem ahelyett most
már kétfelõl is kérdezték, hogy: ki jõ, ki jõ?
Már
belerekedtem a kiabálásba, és roskadoztam az összevissza futkosásba, mikor
egyszer csak a fejem fölött hallom a kérdést: ki jõ, ki jõ? Fölnézek, látni
ugyan nem látok semmit, de szárnycsattogást hallok.
Tán a
karácsonyi angyalok közül tévedt ide valamelyik? Hátha éppen az, amelyik otthon
keresett, és hogy nem talált sehol se, ide jött utánam?
Kinyújtom a
kezemet: hatalmas faderekat érintek. Újra kezdõdik a kopácsolás, éppen ezen a
fán, nemcsak a fülemmel hallom, hanem a kezemmel is érzem, hogy valaki ütögeti
a fát. De csak mintha gyerek ütögetné játék baltával.
- Angyalka,
te vagy? - lelkendeztem föl a fára. És mindjárt meg is szégyelltem magamat,
ahogy hallom továbbrepülni az angyalkát és repülés közben ijedten - csipogni.
Persze hogy
nem angyal volt, hanem egy fakopáncsmadár. És nem arra volt kíváncsi, hogy ki
jön, hanem magamagát biztatta, hogy a hernyó kijõ a fából, ha szépen kéri, és
jól fog az istenteremtette kis ácsbaltája.
Könnyû
annak, akit az Isten fakopáncsmadárnak teremtett, mert az a ködben se téved el.
De mi lesz énvelem, aki most már azt se tudom, merre van elõre, merre hátra?
Nagyot rántottam az égbelátó elõremeredt lábain: most sarkantyúzzon a jó útra,
ha tud!
De most már
elhallgatott még az égbelátó is. Nem csörrent meg, akárhogy ráncigáltam. A hó
belepte, ráfagyott, elhomályosította még az üvegszemet is. Hát most már mi
lesz?
Fölnéztem
az égre - azt az egyet még tudtam, hogy merre van: fölfelé. S a köd mintha
vékonyodott volna. A jó Isten talán meggyújtotta a holdlámpát? A bátorságom
újra feléledt. Ha visszatalálnék a mészégetõhöz, onnan talán még haza is tudnék
botorkálni.
Reménykedve
tettem egy-két lépést, s egyszerre csak mintha kicsúszott volna lábam alól a
föld. Pedig nem estem el, talpon állva süllyedtem lefelé valami mélységbe. De
olyan sebesen, hogy megszédültem bele. Az utolsó gondolatom az volt, hogy most
már csakugyan elvitt a markoláb.
|