ÜNNEP A MALOMHÁZBAN

Kedves, mosolygós, vidám tavasz volt már akkor, amikor megtudtam, mi történt igazában karácsony éjszakáján az óbányában. Kis fehér szobában feküdtem, napsugár és orgonaszag áradt be a nyitott ablakon. Szülém sápadt arca mosolygott az ágyam egyik oldalán, tündérkém százráncú képe a másikon. Csodálkozva tekingettem hol az egyikre, hol a másikra.

- Hát nem akarsz ránk ismerni, szívecském? - simogatta szülém a homlokomat.

- Akarok én, de sehogy se tudom rendbe szedni a gondolataimat. Hol vagyok én most, hogy kerültem ide? Hová lett a Küsmödi barlangja? Micsoda orvosságszagú ágy ez, amelyikben fekszem? A fejem miért van bekötözgetve? És nini, ott a sarokban a másik ágyon nem a kis bice-bóca fekszik? És nem Titulász doktor hajol-e fölé, és miért csóválja olyan kedvetlenül a bozontos fejét?

Százféle kérdeznivalóm lett volna, de csak egyet tudtam mondani.

- Ehetném - ez volt az egész.

De azt hiszem, ha a világ minden szép versét elmondtam volna, abból közelrõl se lett volna annyi öröm, mint ebbõl az egyetlen szóból. Hogy ragyogott föl az én drágáim arca, hogy futottak oda az öreg Titulászhoz:

- Hallotta, doktor úr? Azt mondta, ehetnék!

Hárman hatfelé szaladtak egy pohár tejért. S mikor kivettem a poharat a szülém kezébõl, és a magam két kezével vittem a számhoz, azon úgy elcsodálkoztak, mintha én volnék a cirkuszban a buzogányhajigáló erõmûvész.

Nem értettem én ezt sehogy se. No, majd mindjárt megértem, gondoltam magamban, s nagy hetykén fölpattantam az ágyban. De arra meg nagy ijedten csapta össze a kezét szülém:

- Jaj, már megint menni akar! Hát hová akarsz menni, édes mézem?

- Hát hová akarnék? - néztem nagyot. - Az iskolába megyek, szülém.

Erre megint nagy volt az öröm, hogy csak iskolába akarok menni. Tündérkém a kis kacajok sortüze közt, de könnybe lábadt szemmel mondja, hogy eddig mindig az angyalokhoz akartam menni. Titulász doktor pedig megfenyegetett az oroszlánfejû botjával:

- Hohó, hé, odébb lesz még az az idábbnál! Sokat kell még addig erõsödnöd, gyermekem. Most csak maradj szép nyugodtan az ágyban, mint a kis bice-bóca. Majd aztán egyszerre mehettek az iskolába, és vigyázhattok egymásra, hogy megint el ne vigyen benneteket a markoláb. Mert azt is nagyon sokat emlegetted ám három hónap óta.

Most meg énrajtam volt az elcsodálkozás sora. Sehogy se akartam elhinni, hogy én már három hónap óta fekszem ebben a kis fehér szobában a kis bice-bócával együtt. Ez a kis fehér szoba pedig a kórházban van.

- Hát aztán hogy jöttünk mink ide?

- Bizony, nem a magatok lábán, fiam. Derék bányászok hoztak ide benneteket az ölükben. Úgy ástak ki benneteket az óbánya romjai alól karácsony másnapján.

Csak úgy tátogtam, mint horgon a potyka.

- Hát mi történt az óbányában, doktor bácsi?

- Azt teneked kell jobban tudnod, fiam, mert te ott voltál - nevetett Titulász doktor. - Mink, hála istennek, nem voltunk ott. Mióta itt fekszel, azóta lázadban mindig a bányáról beszélsz, de bizony nem lettünk okosabbak a sok összevissza beszédtõl. Hát most már el tudnád-e mondani szép értelmesen, mit kerestél te azon az elhagyott helyen karácsony éjszakáján?

Mindent elmondtam, amit tudtam. Mikor odaértem, hogy hogyan szólaltak meg a világító kövek a föld alatt, szülém és tündérkém nem gyõztek ámuldozni, de a doktor csak mosolygott.

- Beteg voltál te már akkor is, Gergõ fiam, mikor hazulról elindultál. Lázadban láttad, hallottad azt a sok furcsaságot. Elhidd, hogy ha én vagyok ott a te helyedben, az én tiszteletemre nem szólalnak meg a kõsziklák.

Összenéztünk szülémmel: mi ketten tudjuk azt, hogy nemcsak az emberek élnek a világon. De minek ellenkeztem volna olyan okos öregemberrel, mint Titulász doktor? Tovább mondtam a történetemet, és mikor a végére értem, a doktor elgondolkozva bólogatott:

- Most már hát értem az egészet. Mikor a te szegény bûbájos embered meggyújtotta a mécsest, meggyulladt a bányalég, és szétvetette az egész bányát. Takaros kis robbanás volt, belerázkódott az egész város. Az volt a szerencse, hogy karácsony éjszakáján történt, mikor senki jótét lélek még csak a tájékán se járt a bányának. Ti ketten úgy menekedtetek meg, hogy a robbanás kidobott benneteket a hóba, és betemetett törmelékkel. Egy kicsit megütöttétek ugyan magatokat, egy kis repedés is esett a kobakodon, de sebaj, ebcsont beforr. Az ám, az ebrõl jut eszembe: hogy is hívják azt a derék ebállatot?

- Mitvisz - mondta szülém olyan gyöngéden, mintha a legkezesebb tyúkocskáját simogatná.

- No, hát a Mitvisz kutyát aranyba kellene foglalni. Tudod-e, hogy az vezetett nyomra bennünket? Az egész város ott nyüzsgött a bánya körül, de ki gondolt volna arra, hogy ott keressen benneteket a kövek alatt? Csak a Mitvisz érezte meg, hogy lenni kell ott valaminek. Addig szûkölt, csaholt, vonyított a romok tetején, hogy mégiscsak meg kellett néznünk, mi van ott. Hát ti hárman voltatok.

- Hárman? - néztem körül. - Hát õ hol van?

- Ehol van e - nevetett a doktor, és elõhúzta az ajtó mögül az égbelátót. - Csodálatos, hogy még csak egy srófja se görbült meg.

Az égbelátó üvegszeme vidáman és barátságosan csillogott, de nem tudtam neki örülni. Azt gondoltam, Küsmödi volt az a harmadik.

- Nem, fiam, nem õ volt - borongott el a doktor arca. - Õ volt a halott bánya hazajáró lelke, és szegény öreg kóbor lélek most elmúlt a bányával együtt, amit nem tudott elhagyni. Majd ha újra megnyitják a bányát, keresztet faragnak az emlékezetére a bányászok.

A másik ágy felõl fájdalmas zokogás hallatszott. A kis bicebóca mozdulatlanul hallgatta végig az egész beszélgetésünket, de tovább nem bírta magát türtõztetni. Titulász doktor odalépett hozzá, és jóságosan simogatta meg halovány arcát:

- Csak sírj, fiacskám, sírj, én örülök annak. Most már legalább nem féltem az életedet.

... Jó pár hét beletelt még, amikor a doktor föleresztett bennünket az ágyból. Ki még akkor se mehettünk, de vendég már jöhetett hozzánk.

Jöttek is úgy, mintha búcsút járnának.

Legelõbb Péter apó keresett föl bennünket három bányásztársával. Két rend vadonatúj bányászruhát hoztak a jó emberek, kis bányászinasoknak valót, s arra kértek, hogy ezután az legyen az ünneplõ ruhánk.

- Ezt a szerencsés megmenekülés örömére kapjátok - magyarázta Péter apó -, de mink még másképp is gondoskodni akarunk rólatok. A jó Isten, aki a rosszat is jóra tudja fordítani, a bányász-szerencsétlenséget is szerencsére fordította. Mert a robbanás betemette ugyan az újbánya egy részét, de az óbánya fölszaggatott sziklái alatt meg olyan szénrétegekhez nyitott utat, amikrõl eddig nem is tudtunk. Becsületes munkánknak kétszeres hasznát látjuk ezentúl. Hálából a bányászcéh gyerekeinek fogad benneteket, s iskoláztat, neveltet addig, míg megemberedtek. Ennyivel tartozunk az öreg Küsmödi emlékének is, Isten nyugosztalja szegényt.

Nagy éljenzés támadt erre az ablak alatt meg a szomszéd szobában, s ahogy megnyíltak az ajtók, betódult az egész iskola. Pajtásaink boldogan szorongatták a kezünket, a nagy Cintula pedig ez egyszer igazán megcsinálta a kar-tótágast a „bánya fiai”-nak tiszteletére.

Mind nagy öröm volt ez nekem, de a legnagyobb mégis az volt, mikor szülém megsúgta, hogy a jövõ vasárnap már otthon ebédelhetünk a malomházban. Akkora lakomát csapunk, amekkorát még nem látott az öreg épület, s ha hiszem, ha nem, még a ludacskát is levágja a tiszteletünkre.

Ezzel a ludacskával még sohasem találkoztam az életben, de hírbõl nagyon jól ismertük egymást, mióta lábadozó voltam. Mert szülém nekem mindig a ludacskáról, a ludacskának meg énrólam beszélt. Én tudtam róla, hogy õ a világon a legfehérebb ludacska, õ pedig tudta énrólam, hogy a világon semmit sem szeretek jobban, mint a lúdhúst. És ezért igen becsültem a ludacskát, õ azonban nyilván nemigen becsült engem.

Pedig már alig vártam, hogy találkozhassam vele, s át is adta neki szülém az üzenetemet.

- Úgy bizony, ludacska, téged nagy tisztesség ér - veregette meg a törlészkedõ fejét. - Az egyetlen gyermekemnek sütlek meg ebédre, a kis bice-bócának is jut belõled meg a tündérkének is meg a Cötkény bácsinak is meg a Titulász doktor úrnak is, de még Messzi Gyurkát se felejtjük ki. Hát úgy igyekezz meghízni, ludacska, hogy szégyenben ne maradjak veled.

- Giá-gá, giá-gá! - annyit felelt a ludacska erre nagy engedelmesen. Belenyugodott abba, hogy õbelõle pecsenye lesz vasárnapra. Igaz, hogy akkor is az lett volna belõle, ha bele nem nyugszik, de azért mégis szép volt tõle ez az engedelmesség.

Még a tepsiben is olyan vidáman sistergett, hogy öröm volt hallgatni. Olyanok mondják, akik hallgatták, olyanok pedig voltak sokan. Nagy ritkaság ám a szegénysoron a tepsiben muzsikáló lúd. Báró cigánynak mind az öt rajkója odaszaladt arra a hírre, hogy nagy ebéd készül a malomházban az özvegy szûcsnénél.

- Érzsem a drága jó sagát - szippantott nagyokat a pitvarajtóban Nácika, a legöregebb rajkó. - Ast mondta a sülém, nekem is ilyet süt, ha én is olyan jó deák lesek, mint azs Annus néni fia.

Az én lelkem szülém csak kiszaladt erre a szóra a piruló liba mellõl az ajtóba, s megsimogatta a rajkó kócos üstökét:

- Hát aztán csakugyan olyan leszel, Nácika?

- Olyan seretnék lenni - kapta Nácika a válla közé a fejét.

- Segítsen meg szándékodban a jó Isten - törülgette meg édesanyám a könnybe lábadt szemét a fehér kötõjével, azzal befordult a konyhára, s ki se jött addig, míg az egyik combját le nem kanyarította a ludacskának.

- Nesze, Nácikám - nyomta a kezébe a gyereknek, aki csudálkozásában akkorára tátotta a száját, hogy befért volna rajta az egész ludacska.

Szülém pedig a hálálkodás elõl hirtelen visszaosont a konyhába, s földarabolta a ludat, ahogy illik. Ahogy ott dolgozgat, egyszerre csak megüti a fülét a nagy csöndesség az eresz alatt.

- Nini, de elillantak a vendégek - kukkantott ki az ajtón.

Ott voltak azok egy szálig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel nézték a szerencsés Nácikát, ahogy a lúdcombbal birkózott.

- Jaj, csak soká edd, hogy soká nézhessük - sóhajtott a legapróbbacska, a csöpp Marcsóka a bácsikája fülébe.

Szülémnek elfacsarodott a szíve. Se szólt, se beszélt, csak fölkapta a nagy tál pecsenyét, és sorra hordozta a kis éhesek közt:

- Vegyetek hamar, kis rongyélusok, míg el nem hûl!

Nem is maradt több a tálban a mellehúsánál, s szegény szülém csak akkor kapott észbe. No, õ szépen elprédálta a nagy ebédet! Mi lesz most már ebbõl?

De ahogy az örömtõl nekipirosodott kis arcokat meglátta, megvigasztalódva tette vissza a tûzhelyre a tálat.

- Elég lesz az én fiacskámnak ez az egy darab is. Nem volt az nagyétkû soha életében.

A többi vendégre nem is gondolt az áldott lélek. Pedig ugyan szép számmal felgyülekeztünk. Titulász doktor mi kettõnkkel, Messzi Gyurka kutyástul, Malvinka macskástul.

- Így uras - mondta rátartian -, hogy ebbõl az ünnepbõl õ se maradjon ki.

Szülém mindnyájukhoz szíves volt, de nevetve-sírva mégiscsak az én nyakamba borult az ajtóban:

- Ó, csakhogy hazajöttél még egyszer, lelkem gyerekem!

- Hát a ludacska, szülém? - kérdeztem tõle incselkedve, mert mindjárt megsejtettem az igazságot, ahogy a sok csámcsogó kis száj közt végigmentünk a ház elõtt.

- A ludacska, fiam? - babrált a kötõjén zavarodottan édesanyám. - A te részed megmaradt belõle, éppen a legjava.

- Mi-a-ó, mi-a jó? - futott elébünk a küszöbön az öreg Pajtás macska.

Õ már akkor tudta, mi a jó, mert a foga közt tartotta az én részemet. Már tudniillik a melle csontját, mert a húst már leette róla, s most már csak a csonttal futott a Mitvisz kutya elõl, aki azt csaholta, hogy igen szeretné a nevét Mellecsontotviszre változtatni.

Mindnyájan nevettünk a ludacska történetén, csak szegény szülémnek görbült sírásra a kedve szégyenletében és zavarában. Mire tessékelje õ most már befelé ezt a sok nagy vendéget? Titulász doktor aztán megvigasztalta:

- Sebaj, jó asszony, hadd próbáljak most már én is valami boszorkányságot. Úgyis sok olyasféle történt már ebben a házban, hátha nekem is sikerül. Csak egyet füttyentek, s mindjárt itt lesz a terülj asztalka. Nézzétek meg csak, gyerekek, hátha már ott is van a kocsimon.

Persze hogy ott volt, hiszen szemünk láttára tették fel a nagyvendéglõ szakácsai a doktor kocsijára a mindenféle drága jó ételekkel tele-tetés kosarat. Volt abban lúd is, tyúk is, édes tészta is, sós is. Csaptunk is olyan lakomát, hogy a király portáján se lehetett volna különbet.

Még az asztalnál ültünk, mikor hallottuk, hogy a Mitvisz igen nagy lelkesedéssel fogad valakit odakint.

Ilyen mérgesen csak a Báró cigányt szokta ugatni - vélte Messzi Gyurka. S jól vélte, mert a cigány szavát is hallottuk, ahogy évõdött a pulival:

- Mit kötözsködzs velem, te samár kutya, mikor én most jóban járok? Nem visek, hanem hozstam.

Csakugyan hozott valamit a Báró cigány. Egy darabot a kincskeresõ kisködmön háta közepébõl. Éppen azt, amelyikre a malomház volt kivarrva. Kint találta a kövek közt, szétfoszlott, elégett az egész ködmön, csak ennyi maradt belõle.

- Mindjárt ráösmertem, ahogy kikapirgáltam a botommal - mesélte a cigány. - Nini, mondok, ezs meg azs én kiskomám gúnyájából való. Volt nagy öröm, mikor hazsaértem vele. Ast akarta az assony, hogy akassuk föl képnek a falra, olyan sép ezs. No, meg is ráncsigáltam érte a kontyát. Hát mi vagyok én? - mondok. És micsoda ezs, tán malacs vagy bárány vagy csirke? Nem, ezs csak egy rongyos ködmöndarab, hát mán hogy venném én el est azs én kiskomámtól, aki énhozsám mindig olyan jó volt? Elvisem neki, mondok, hogy örüljön segény feje, én úgyse tudok vele mit csinálni.

Titulász doktor egy ezüstpénzt dobott a cigánynak, én pedig addig néztem a selyemmel kivarrott malomházat, míg hullani kezdett rá a könnyem, és kivirágoztatta rajta a körömkevirágot. Kilopództam a többiek közül, és átosontam a temetõbe, és úgy csókoltam meg egy körömkés sírnak a keresztfáját, mintha az a kéz volna, amelynek a kisködmön volt utolsó munkája. És mintha két áldó kar lett volna a fejfa két karja, és mintha hangot hallottam volna a vadvirágszagú szélben, a tücskök hegedûszava közt:

- A szeretet az élet.

.oOo.