HOGYAN TANULTAM MEG OLVASNI?

A napsütéses hosszú õszre kegyetlen tél következett abban az esztendõben. A nagy hófúvások betemették a malomházat, nem lehetett mozdulni se ki, se be. A vasárnapok csakolyanok voltak, mint a hétköznapok, lelkes állat nem vetõdött felénk soha, s nekem nem volt egyéb mulatságom, mint hallgatni a szelek üvöltözését. A szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra, s én már a szavukról megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fúj a Dunáról, melyik a Tiszáról. Álmatlan éjszakákon sokat elhallgattam, mikor összevesztek a széltestvérek a malomház padlásán, és harsogva, zúgva kergették egymást ki s be a szelelõlyukakon.

Egyszer el is határoztam, hogy elbújok a kémény mellett, és meglesem a szélfiúkat. Különösen a napkeleti széllel szerettem volna összebarátkozni, mert arról Messzi Gyurka azt mesélte, hogy az a legkedvesebb fia a hajnalnak, piros köpönyegje van és aranykoronája. Persze az ember nem láthatja színrõl színre a szelet, csak a leheletét érzi, de ha egy árvalányhajszálat úgy tud az útjába tenni, hogy el ne libbenjen, akkor megbotlik, és akkor megmutatja az emberi alakját. Egyszer napáldozat felé a Mária-képre akasztott csokorból csakugyan ki is húztam egy szál árvalányhajat, kiszöktem a konyhára, kinyitottam a padlásajtót, és megindultam fölfelé. De ahogy kinyitottam az ajtót, a szél sebesen jött lefelé, mert én fölfelé mentem, s olyan gorombán taszított hanyatt, hogy az igazán nem illett egy királyfihoz.

Estemben azonban magammal rántottam a garádicsról valami ott felejtett rossz skatulyát, ami tele volt rozsdás szögekkel. Ezt én úgy fogadtam, mintha szél pajtás hajflotta volna utánam ajándékul.

Hiszen egy szöggel is nagyon szépen el lehet játszogatni, hát még ha egész marékkal van belõle! Az maga eltartott egy hétig, míg a rozsdát letisztogattam róluk. Aztán elõhúztam az ágy alól a kukoricamorzsoló kisszéket, s abba belevertem a szögeket kalapáccsal, aztán kiszedtem õket harapófogóval. Mikor készen voltam, akkor elölrõl kezdtem az egészet, s külön nevet is adtam minden szögnek. Egy nagy, gömbölyû szög volt a kutyafejû tatár, arra mindig különösen nagyokat ütögettem.

Ez igazán nagyszerû játék volt, de utoljára már úgy ki volt lyuggatva a kisszék, mint a rosta. Akkor aztán a búbos kemencébe próbáltam beleverni a szögeket, de ez nem nagyon tetszett, mert a tapasztott sárfalba nagyon könnyen belementek a szögek, és kihúzni is nagyon könnyû volt õket.

De nemcsak nekem nem tetszett ez a mulatság, hanem édesszülémnek se. Mikor észrevette, hogy miben mesterkedem, szelíden megpirongatott, hogy minek bántom a kemencét, mikor a kemence se bánt engem.

- Kemence? - néztem rá csodálkozva. - Hát ki bántja a kemencét? Én az öreg óriásnak vertem szögeket a hasába, aki elnyelte Jancsit és Juliskát.

A szülém aggodalmasan csóválta meg a fejét, és panaszosan fordult édesapámhoz, aki halkan fütyörészgetve varrogatta a juhbõrbõl való ruhákat:

- Nézze már, apja, miket eszel ki ez a bolondos gyerek! Attól félek, hogy szegénykémnek nem egészen úgy szolgál az esze, mint más rendes embernek.

Ebben lehetett valami igazság, mert én akkoriban még a kukoricacsutkáról is azt hittem, hogy az valaki, és az ajtókilinccsel is úgy el tudtam beszélgetni, mint a mozsártörõvel. Nekem a világon minden élt, és én mindig egész tisztán megértettem még azt is, hogy mit ketyeg az óra, és mit gondol magában az oroszlán, aki oda volt festve az óra számlapjára, szép nemzetiszínû ruhában, kétszer akkora pipacsvirágok közé, mint õ maga.

Például ebben a percben is, amikor édesanyám nyugtalankodva nézett rám, meghallottam, hogy a macskabagoly elnyávogja magát kint a tetõn, és mindjárt tudtam is, hogy mi baja van a szegény macskabagolynak.

Az a baja volt, hogy leejtette a pápaszemét, és azért sírt, mert nem volt, aki föladja neki, le meg nem szaladhatott érte, mert pápaszem nélkül nem látta lefelé az utat. Nagyon megesett rajta a szívem, és szerettem volna kiszaladni hozzá, hogy segítsek rajta, de édesapám odaintett magához. Azt kérdezte tõlem, mit szólnék hozzá, ha beadna iskolába Kese kalaposhoz.

- Mert itt van már az idõd, gyerekem, és olyan oktalanul csak mégse nõhetsz fel, mint a lósóska az árokparton.

Azt hiszem, ekkor estem gondolkozóba elõször életemben. Fülheggyel hallottam már én egyet-mást Kese kalaposról, de azok nem voltak valami szívvidámító dolgok. Ez a jó ember csak nyáron foglalkozott kalaposmesterséggel, télen beállt tanítónak. Persze csak olyan vad-tanítónak. Szegény emberek adták a keze alá a gyereküket, akik messzillették vagy drágállották az igazi iskolát. A Kese kalapos iskolájába nem kellett se könyv, se irka. A kalapos az ajtaja felsõ felére fölírta krétával az ábécét - s a gyerek addig rajzolgatta õket az alsó felére, míg egészen írástudóvá nem vált bele. Meg lehetett tanulni minden betût, csak az ipszilont nem. Arról azt tartotta a kalapos, hogy az nem magyar betû, s azt nem is tanította. Aki az õ iskolájában nevelkedett tudóssá, azt arról lehetett megismerni, hogy mindent i-vel írt, amit más rendes ember ipszilonnal. Az õ deákjai nem azt kérdezték egymástól: hogy vagy, hanem azt, hogy: hogi vagi?

Én azonban nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola? A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a subára, hogy majd megszólal. Aztán Messzi Gyurka mesélt énnekem mindenféle híres királyfiakról, de azt egyikrõl sem mondta, hogy iskolába járt volna. Azok mind jeles vitézek voltak, úgy vagdosták le a sárkányok fejét, mint én a vadmákokét, de azt sose hallottam, hogy olvastak volna, vagy írtak volna. Hiszen olvasni olvas az ember, mikor megolvassa, hogy hányat szól a kakukk, vagy hogy hány tojás van a vércsefészekben, de ezért ugyan nem érdemes iskolába járni. Írni is ír az ember a szûcskrétával a láda tetejére vagy sárgafölddel a ház falára mindenféle szép lovakat, huszárokat, akasztott embereket, de annak mindnyájának van értelme. Hanem mindenféle krikszkrakszokat firkálni, amik semmihez se hasonlítanak a világon - ugyan mire való ilyen bolondságokat csinálni?

- Szeretném, ha ember lenne belõled, gyerekem - rezzentett ki apám abból a nagy hallgatagságból, amibe beleestem, míg ezeket elgondoltam.

- Az is leszek, édesapám - feleltem rá hirtelen, de aztán jobbnak láttam lenyelni a többit, amit mondani akartam. Címeres nagy úr, ország bárója! Csak én egyszer a nyomára jöjjek azoknak az õsi kincseknek, amiknek a bûbájos Küsmödi a tudója.

Persze a Küsmödi kincsei meg nem mentettek volna engem a Kese kalapos iskola-mûhelyétõl, ha drága jó édesanyám meg nem ment. De õ az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat:

- De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Gyenge virágszálam, dehogy eresztem ki ebbe a vad idõbe! Tél fagyában, hófúvásban botorkálni, hogy engedhetném? Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák. Kese kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint az a vén szeleburdi. Ne félj, kincsecském, úgy megtanítalak én téged írni-olvasni, hogy püspökkorodban se felejted el!

- No, azt megnézzük - nevette el magát édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy no, azt szeretném látni, mikor énbelõlem is szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektõl telik.

Akárhogy fûtöttük a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyûszûs ujja rajta a palavesszõ. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvesszõ, amely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektõl reszelõsre fújt vézna ujjnál, mely sütés, fõzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyatt vágódó, hol orra bukó furcsa ákombákomokat, melyek korcsolyázó tündérek szeszélyes lábanyomához hasonlítanak?

Sokat sírtunk, és sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betûk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék, barátságos betûk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elõ tudtak hívni. A g betûnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ legdrágább szemébõl omlottak miatta. S az o betûre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is; csak rá kellett lehelnem egészen közelrõl az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is.

A világból pedig csak annyit láttam ezen a télen, amennyit a jégbe karcolt betûkön keresztül látni lehetett. Fagyott madarakat a hóban. A Báró cigány rõzseszedõ gyerekeit. Néha egy-egy ijedt nyulat. Egyszer messzirõl az öreg Küsmödit is láttam egy nagy H betûnek a létrájában.

Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

Édesapám odaállt mögém a méccsel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betûk árnyéka óriássá nyúlva vetõdött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.

- Te, az S-el megfordítva írtad - kacagott édesapám -, nézd, így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betût hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.

S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik még velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi szabók cégtábláján látni. S amikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, s megcsókolom a szívemmel a ráncos kezet, mely e kígyóbetût elõször mutatta meg nekem.

Azon a télen még egy nevezetes eredménye volt az életemnek: szûcsmesterségre fogtak. Ez az elsõ pályám azonban nagyon kora véget ért.

- Varjúnak varjú a fia - mondta édesapám, s felültetett maga mellé a mûhelypadra, hogy tanuljam meg az õ mesterségét. A hosszú selyemszõrû bõrökben, a piros és zöld irhákban, a színes cérnákban, a nagy acéltûk bujkáló villogásában csakugyan nagy örömem is telt. A piros irhák nyesedékeibõl sapkácskákat és a zöld irha hulladékaiból kötõcskéket szabogattam össze, s azokat lecsúsztattam a mûhelypad hasadékain. Bizonyos voltam benne, hogy az alatt törpék laknak az egérlyukakban, és azok éjszaka mind el fogják hordani az én nagyszerû ajándékaimat.

Miután ily módon megbarátkoztam a szûcsmesterséggel, pár nap múlva az édesapám a kezembe adott két bõrdarabot, hogy azokat varrjam össze. A térdem közé szorítottam a bõröket, mint õtõle láttam, és csakugyan nagyon gyorsan összeférceltem õket.

- Kész - mondtam büszkén, és munkám eredményét át akartam nyújtani apámnak. Sajnos, kiderült, hogy a bõröket a nadrágomhoz varrtam.

Szûcsipari pályámat ezzel be is fejeztem.