NÉHA A BŐ KÖDMÖN IS SZORÍT

A nagy kalappal való történet egy kicsit gondolkodóba ejtett. Nini, hátha a ködmöntündér is csak ilyen figurázás. Hátha egyszer arról is kiderül, hogy egy morzsa tündér se lakik a juhbőrben.

Esteli vetkőzéskor sokszor el-elnézegettem a ködmönt, hogy hátha vallana valamit, de nem volt azon még egy feslés se. Még csak meg se kopott, olyan friss volt minden virágja, mint az utolsó öltés órájában. Pedig hordtam télen-nyáron, akárhogy ellenkezett velem a tündérke, hogy ez nem uras. Ebben az egyben nem engedtem neki. Azt mondtam mindig, megfogadtam az édesapámnak, hogy addig hurcolom a ködmönt, míg benne tart, a fogadásomat pedig meg nem szeghetem.

- Makacs vagy, kis Gergő, mint az állott szövet - csóválta meg a fejét bosszúsan a tündérke, és aztán hirtelen hozzátette, hogy tán szolgabíró koromban is ködmönben akarok járni.

Azt hitte, hogy ez borzasztó ravasz kérdés, de én még ravaszabb feleletet adtam rá. Azt, hogy miért ne járnék, a birka is csak azt a ködmönt hordja birka korában is, amit bárány korában viselt. Minden vitatkozásunk ezen végződött, és ilyenkor a tündérke nem tudott mást tenni, mint hogy kivett egy kockacukrot a békateknős pikszisből, s azt elfelezte köztem meg az öreg kanári közt. Szemmel láthatólag nagyon okos fiúnak tartott az ilyen feleletekért.

Attól igazán nem kellett tartanom, hogy ki találom nőni a ködmönt. Áldja meg az isten a drága kezet, amely szabta, úgy volt az szabva, hogy kétszer is belefértem volna. Hanem azért tudja az isten, hogy történt, egyszer-kétszer mégis nagyon szűknek éreztem az én bő ködmönömet.

Egyszer például, ahogy a város szélén a homokbányák körül métáztunk a pajtásaimmal, látom, hogy az egyik bánya felől kikanyarodik az országútra egy asszony. A feje be van kötve nagykendővel, a hátán zsákot cipel. Az bizonyosan tapasztófölddel lehet tele, mert nagyon meggörnyed alatta.

Rátátom a szemem az asszonyra, s ahogy a szél meglibbenti a kötőjét, arra gondolok, hogy nini, de olyan kötője van ennek a néninek, mint szülémnek.

- Vigyázz, Gergő! - kiált rám az adogató, a Veszkény prókátor fia, és fölhajítja a labdát.

Fölütöm olyan magasra, hogy tán vissza se esik többet, a fiúk hátrameresztett nyakkal néznek utána, de az én szemem megint csak a nénikén van. No, egészen szülémet formázza így messziről. Az ám ni, mintha mondta volna is szülém a múlt vasárnap, hogy tapasztani kellene már a malomházat, mert mind kimozgósodtak a téglái.

- Vigyázz, Gergő! - kiált megint Veszkény Gyuszi, és akkorát suhintok a labdára, hogy a szőlők aljáig szaladnak utána nagy kurjongatva a többiek.

Én meg nézek az asszony felé, alig bír döcögni szegény. Le akarja tenni a zsákot, de inkább magától esik az le a válláról. Ráül, törüli az arcát a kötőjével, és felém fordul egy kicsit. Megdobban a szívem: szülém az csakugyan! Valaki mintha megtaszítana: szaladj hamar, segíts neki! Mennék is én, de már szállingóznak vissza a fiúk. Sok az úri gyerek köztük - mit szólnak azok hozzá, ha megtudják, hogy az én szülém az a zsákos néni?

Visszaérnek a fiúk, azt javaslom nekik, forduljunk nap ellen, mert ha szemembe tűz a nap, nem látom a labdát. Pedig nem a naptól akartam én elfordulni, hanem szülémtől. Én csakugyan hátat fordítottam az országútnak, hanem a többiek meg most kerültek vele szembe. A Tarán kapitány Laci fia mindjárt el is kiáltotta magát:

- Fogadjunk, Gergő, hogy azt a nénit én ennyiről is hátba tudnám hajítani!

- Elhiszem - nyitnám feleletre a számat, de abban a percben mintha megszorítaná valaki a nyakamat. Odakapok ijedten, körülvesznek a fiúk:

- Mi az, Gergő, tán lódarázs szállt a nyakadba?

- Szorít a ködmön - mondom, és kieresztem a gombot a nyakán.

Nem ért az semmit, most meg már úgy éreztem, mintha a vállamat szorongatná valami erős marok. Lopva hátranézek: fölállt már szülém, nyalábolgatja a zsákot. Fölemelem az ütőfát, de ki is ejtem a kezemből mindjárt. Még el is jajdítom magam, mert most meg már a csuklómban érzek olyan szúrást, mintha csakugyan a darázs csípte volna meg.

- Vesd le a ködmönt! - kiált rám a nagy Cintula. - Az a bajod bizonyosan. Hogy lehet nyáron ködmönben járni?

- Vesd le, vesd le! - biztatnak a többiek is, s megfogom a ködmön szélét, hogy majd kibújok belőle, mert csakugyan nagyon akadozik már a lélegzetem.

Az ám, csakhogy a ködmön nem ereszt. Mentől jobban kapálódzom, annál jobban fog. Tapad hozzám, mintha összenőtt volna velem.

- No, majd segítünk - mondják a fiúk, s belém kapaszkodnak hárman-négyen. Őróluk csurog a verejték, énrólam meg szakad.

Ahogy megfordulok birkózás közben, látom, hogy szülémnek hátán van már a zsák, meg is indult vele, de úgy tántorog, hogy mindjárt elesik. Erre aztán elsikítottam magam:

- Édesszülém! - és szétlökdösve a fiúkat, árkon-bokron keresztül rohantam ki az országútra. A többiek persze utánam.

Mire utolértek, akkorra már én ott térdeltem szülém előtt, és könnybe lábadt szemmel könyörögtem neki, hogy én vihessem haza a földet.

- Hová gondolsz, kis bolondom? - mondta nevetve, de az ő szeme is telefutott könnyel. - Hiszen meg se bírnád mozdítani. Aztán meg mind elkeverné a drága szép kisködmönt.

S megsimogatta a ködmönt, amely nem szorított már egy csöppet se. Gyöngéden, puhán libegett rajtam, s mintha a belevarrt színes virágok mind megelevenedtek volna. Szerettem volna, ha a fiúk is észreveszik ezt a változást, de azoknak csak a zsákon volt az eszük-lelkük. Mind vinni akarta, és boldog volt, aki legalább hozzá érhetett. Utoljára a nagy Cintula kapta a hátára az egyik végét, Veszkény Gyuszi és Tarán Laci osztoztak a másikon, a többiek meg két oldalról kapaszkodtak bele. Nekem nem jutott belőle semmi, szülémmel fogództam össze, aki nem győzött hálálkodni, hogy neki milyen jó kisfia van.

Az ám! A jó kisfiúnak égett az arca szégyenletében, mint a tűz. S csak azért nem vallottam be szülémnek, hogy én vagyok a világon a leghaszontalanabb kisfiú, mert nem akartam megrontani az örömét. Szegény, nem tudott hová lenni a boldogságtól, ahogy a sok gyerek telezsibongta az öreg malomházat, amely ennyi vidám lármát száz esztendő alatt se hallott. Tarán Laci mindjárt hozzá is akart fogni a tapasztáshoz is, s ha ránk nem estellik, tán még most is ott gyúrjuk a sarat.

Szép holdvilágos éjszakával végződött ez a nap. Malvinka nyitva hagyta az ablakunkat, s a behulló holdfényben alig tudtam elaludni. Csukogattam, nyitogattam a szememet, s egyszer, ahogy kinyitom, látom, hogy a szék karjára akasztott ködmön kinyújtja felém a két ujját.

A tündér - gondoltam félálomban, és nem ijedtem meg egy csöppet sem.

A két ködmönujj pedig egyre közelebb jött hozzám, s mire az arcomig ért, akkorra már kéz is volt benne, reszelős, kemény, mégis puhán fogó kéz. Végigcirókálta az arcomat, éreztem, hogy az egyik ujján nagy gyűszű van.

- Apám - mondtam repdeső szívvel, és boldogan süllyesztettem bele a fejemet a két tenyérbe, úgy aludtam egész éjszaka.

Reggel, ahogy elzavartam a szememből az álompillangókat, a ködmön ott volt a helyén, karjai üresen lógtak le, mint akármilyen más ködmönnek a karjai. De az alján szinte lángoltak a peremérvirágok, mintha selymük most szaladt volna ki a tűből.

És én megéreztem, hogy egy láthatatlan szempár vigyázza minden lépésemet, és csak akkor mosolyog rám, ha úgy viselem magam, hogy a ködmönnek ne legyen oka szorítani.