AZ EZÜSTKÖRÖM

Az ezüstköröm... Ahogy leírom ezt a szót, és elmosolygom magamat, hirtelen úgy érzem, mintha tündérkém keze érne hozzá félénken a hajamhoz, amely, ó, milyen nagyon „uras” most már: fehéren és puhán tapad a halántékomhoz. Hallom a hangját is, ahogy mondja szelíd kérleléssel:

- Kis Gergő, nagy korodban se szabad rossz fiúnak lenned - ugye, nem csúfolod ki a te együgyű, öreg nénikédet?

- Ó, drága tündérkém, te hát nem tudod, hogy mikor a te nevedet leírom, mindig aranytintába szeretném mártani a tollat? És hogy a te nevelt fiad, aki vándorútjában elérte már a napnyugati király birodalmát, még ma sem alszik el soha anélkül, hogy kisdiák módjára az öledbe ne hajtsa a fejét minden este álomba haló gondolatában, és félig lehunyott szemmel meg ne kérdezze tőled:

- Tündérkém, jó voltam ma?

Tündérkém: már én csak így mondom halálos holtomig az öreg kisruhavarrót, ahogy kiskoromban hívtam szülémmel együtt. Egyformán szerettem mindkettőjüket, és szülém tán még nálam is jobban szerette a tündérkét. Mindig könnybe lábadt a szeme, ha róla beszélt, és sokszor mondogatta:

- Isten angyala ő, akinek lelke éjszaka mindig fölrepül fehér galamb képében az égbe, és aranybúzát eszik a jó Isten tenyeréből.

Ezt olyan biztosra mondta szülém, mint ahogy arról szokott beszélni az ember, amit színről színre látott. Úgy kellett lenni, hogy szülém lelke sokat találkozhatott a Malvinka lelkével az Isten asztalánál.

Hanem azért akármilyen hamar beleszoktam is az új fészekbe, volt valami, amivel a negyedik esztendőben sem tudtam megbarátkozni. Pedig akkor már nagyon okos fiatal úr voltam, tudtam, hogy a tündérek nem úgy röpködnek az ember körül, mint a verebek, és kezdtem tisztába jönni azzal is, hogy a kincsek nem hevernek úton-útfélen, mint a békasó.

Hanem azért a Malvinka vaskörmétől mindig féltem egy kicsit. Valahányszor felém ásított papírral kibélelt fekete szájával az ócska gyűszű, mintha mindig azt mondta volna:

- Ham, ham, gyerek, bekaplak, én vagyok a százesztendős gyűszű!

Csakugyan rossz szándékban lehetett néha a vén gyűszű, mert meg-megesett, hogy utánam gurult, ha eloldalogtam a varróasztalkától.

- Kapd föl hamar, diákom - biztatott Malvinka -, a te kis derekad még könnyebben hajlik, mint az enyém.

Úgy nyúltam érte, mint valami papírdarabért, de úgy emeltem föl, mint valami ólomdarabot.

- Buzogány ez, nem gyűszű - koppantottam oda az asztalhoz. Akkorát puffant, mint valami órakörte.

- Hát még az én öreg kezemnek milyen nehéz - sóhajtotta Malvinka, felém terjesztve vézna kis kezét, mint valami madárlábat. - Néha alig bírom már a tűt emelni miatta.

- Zrr - gurult végig a gyűszű haragos zörgéssel az asztalon, s mintha csak megszégyenlette volna magát, megint leugrott a földre.

- Megállj, vénség - rúgott rajta egyet a tündérke a papucskája orrával -, majd nem sokáig kínozol már!

Mosolygás sütötte végig az arcát, mint őszi napsugár a virágtalan tarlót. Kis cserépmedve tátotta száját a sublóton a tükör alatt, azt csörgette meg jókedvűen:

- Hallod, Gergõke, hogy csörögnek benne a hatosok? Ha úgy jóllakik a kis medve, hogy már nem fér bele több ezüstpénz, akkor a te kis nénéd ezüstgyûszût vesz magának. Fényeset, könnyût, finomat. Úgy bizony, ezüstgyûszûvel varrom én meg egyszer a szemfödelemet. Ezüstgyûszûvel, selyemcérnával. Ne mondhassák az angyalok, hogy mindenkinek szépet varrt ez a Malvinka néni, csak magának nem tudott szépet varrni.

S mikor ilyeneket mondott a tündérke, a szobácska mindig úgy elborult, mintha kifutottak volna belõle a napsugarak. A kanári a szárnya alá dugta az orrát, a kakukkos óra elfelejtett kakukkolni, s a Pajtás macska kelletlenül sompolygott be a kályha mögé. Csak a cserépmedvécske vigyorgott jókedvûen, ahogy a minden lépésre megreccsenõ padló megrezzentette a sublótot:

- Soká lesz még az, gazdasszonykám, mikor én ezüsttel jóllakom!

- Soká bizony - sóhajtott Malvinka, s elõkeresgetve a földrõl a vaskörmöt, fölhúzta az ujjára, mint valami ólomsapkát, s varrta, tûzte, szegte vég nélkül a sok-sok kis ruhát.

S az öreg asszony meg az öreg gyûszû egyre öregebb lett, a kanári már kezdte elfelejteni az éneket, az óra a kakukkolást, a macska az ásítást, és egyszer a kis cserépmedve se tudott többet csörögni. Hanem vigyorogni jobban tudott, mint valaha.

- Nem tudok szólni, mert tele vagyok ezüsttel - ezt jelentette a vigyorgása, és a tündérke értette ezt nagyon jól.

- Most utoljára veszem hasznodat, te vénség - szorította rá az ujjára a vasgyûszût, és mint valami buzogánnyal, rákoppintott vele a kis medve fejére.

- Csrrr - sóhajtott utolsót a kis medve, és öntötte ki a cserepei közül az ezüsthatosokat és húszasokat. Biz azok megkoptatták egymást, meg is zöldültek a penésztõl, de azért Malvinka mégis gyöngéden söprögette be õket a kötõjébe.

- Mentül rozsdásabbak vagytok, annál fényesebb ezüstgyûszût kapok értetek.

De még milyen fényeset kapott! A legfényesebbet, amit a Mitetszik ékszeres boltjában találni lehetett. Sütött, mint a holdvilág és könnyû volt, mint a pehely. Vitte is nyomban az úri házakhoz, csodálják meg, mije van neki!

Azon az estén nem is gyõztem Malvinkát hazavárni. Elõszedtem a faliszekrénybõl a déli maradékot, megeszegettük a Pajtással, aztán Pajtás is a vackába bújt, én is a magaméba. Félálomban voltam már, mikor hallottam, hogy a tündérke a pitvarban letappogja a lábáról a havat. Csöndesen jött a szobába, s hogy föl ne ébresszen, nem gyújtott lámpát. Különben is csak félhomály volt, mert a tetõkrõl bevilágított a hó. Láttam a tündérkét, ahogy leveti a kukuláját, odaül az ablakhoz, szép fehér vásznat terít a térdére, beleölti a tût, s aztán úgy marad a keze a levegõbe emelve: nem gyõz gyönyörködni a drága szép gyûszûben. S addig-addig nézi, míg egyszer csak elkezd dúdolgatni egy régi-régi nótát, amit talán a bölcsõje fölött dalolt még egy rég elporlott ajak, s amit rajta kívül talán senki nem is tudott a világon:

Zengenek az erdõk
és a havasok,
mindenfelõl riadoznak
a szép szarvasok.

És az együgyû ének egyre hangosabb lett, és egyre tágult vele a skatulyányi szobácska is, és mire elaludtam, már mintha rengõ nyírfaerdõkben feküdtem volna, amelyek fölött holdvilág helyett az ezüstgyûszû úszkált az égen.

Persze az igazi gyûszûünnep csak reggel kezdõdött. Meg kellett csodálni a drága jószágot nekem, a kanárinak, a Pajtásnak, a vízhordó asszonynak, a sánta levélhordónak. Külön meg kellett hallgatni mindnyájunknak, hogy ez a gyûszû magától varr, hogy ebben magától emelkedik az embernek a keze, mint a madárnak a szárnya, hogy ez a gyûszû olyan gyûszû, amilyen még nem volt a világon senkinek, és e nélkül egy öltést se lehetne többet tenni.

Így ment ez délig, amikor beállított hozzánk Messzi Gyurka, egy sajtocskát küldött be tõle szülém. Míg azt hámozgatta kifelé a csõsz a tarisznyából, a tündérke egyre hadonászott elõtte az ezüstkörmös ujjával.

- Ugyan, vegyél már észre, te öreg csõsz! - csillogott-villogott a gyûszû.

Gyurka bácsi szeme azonban nem szokta észrevenni az efféle világi cifraságokat. Most különben sem volt öreg barátom beszédes kedvében. Szedte-vette a cókmókját, és istennek ajánlott bennünket. A küszöbön azonban elfüttyentette magát, de mindjárt meg is csóválta a fejét.

- Engedelmet kérek, csak úgy szokásból tettem. Evvel szoktam szólítani a társamat. Ugyan most már hiába szólítom.

Az ám, az öreg puli csakugyan nem gurult elõ a füttyszóra.

- Nini - kérdeztem csodálkozva -, hát a Mitvisz?

- Nem visz az már semmit se - legyintett Gyurka bácsi. Inkább õtet vitték el.

- Kicsoda vitte el?

- Hát a markoláb.

No, gondoltam, valahára megtudom, miféle szerzet az a markoláb. Kérdem az öreget, mondja is haragosan:

- Hát ahogy beérünk a városba a társammal, elejbünk áll egy fülig-száj siheder. Csupa gider-gödör a képe, mintha nekiszaladt volna a nádtetõnek. Ohó, azt mondja, kié ez a kutya? Nem kutya az, hé, mondom neki, hanem puli. Eb vagy kutya; egyre megy az, azt mondja õ. De nem úgy van az, mondom, mert az eb, az kutya, de a puli többet számít, mint némelyik minden lében kanál ember. No, azt mondja, ha olyan nagy valaki a puli, hát akkor megfizette-e az adóját? Hát, mondok, mért fizette volna, mikor nem tartozik vele? De igenis tartozik, azt mondja, mert a városban ez a törvény. Azzal se szó, se beszéd tovább, fölnyalábolja a pulit, belehajítja a zöld kocsiba, s csak futtából kurjongat vissza, hogy pénz beszél, kutya ugat, holnap ilyenkorig kiválthatom a Mitviszt a rabságból.

Nem bírta magát türtõztetni az öreg, kibuggyant a szemébõl a könny. Szokatlan vendég volt az öreg arcon a fényes vízcsöpp, ide-oda gördült, az összevissza barázdák közt keresgetvén az utat.

Tündérkém szemei is szaporán pislogtak a kerek üvegablakok alatt. Az ember pedig leült a küszöbre, úgy törülgette a könnyeit a szûre ujjával:

- Társam, társam, kivel beszélgessek én mármost e világi pusztaságban?

Aztán fölkászolódott, egy kicsit talán meg is restellte magát, mert dacosan billentette meg a kalapját, fölemelte a botját, és nagyon megfenyegetett vele valakit:

Hej, város, város, te is várhatsz, még én egyszer beléd teszem a lábamat!

Néztünk egy darabig az öreg után, aztán megszólalt a tündérke:

- Kis Gergõ, mit gondolsz, mennyit érhet egy olyan izé? Egy olyan ugató szõrgombóc? Puli, ugye, annak hívják az ilyen szörnyeteget?

Tündérkém már csak a Pajtás iránt való barátságból is haragot tartott a kutyák ellen. Azt mondta, nem uras teremtések. A pulit meg végképp nem szerette.

No, én annál jobban szerettem a Mitviszt. Sokat ürgéztünk együtt, és én hû maradtam a régi barátomhoz, akármennyire fölvitte az isten a dolgomat. Õszinte lelkesedéssel azt feleltem, hogy a Mitvisz éppen száz forintot ér. Ha tudtam volna, hogy ezer forint is van a világon, akkor annyit mondtam volna.

Tündérkémnek azonban így is leesett az álla:

- Szá-áz fori-int! - csapta össze a kezét ijedten: - Azt hiszem, kis Gergõ, ezt mégis valami igen okos embertõl kellene megtudakolni.

Az igen okos ember Cötkény varga volt, aki azt felelte, hogy õ ugyan a világ minden ebállatjáért se adna egy rézgarast, mert Gáborka nagyon félt a kutyáktól, hanem azért azt hiszi, hogy három pengõforinton ki lehetne váltani a Mitviszt.

Hazavittem a hiteles hírt, elmondtam tündérkémnek, nem felelt rá semmit, csak az ölébe ejtette a varrást, és nézegette az ujján az ezüstkörmöt.

- Azt hiszem, kis Gergõ - szólalt meg aztán hirtelen -, engem becsapott a Mitetszik ezzel a gyûszûvel. Szorít, is nehéz is, nyilván nem igazi ezüst.

- Nem hiszem én azt, tündérkém - csóváltam meg nagy okosan a fejemet. - Hiszen igazi ezüsthúszasokat adott érte.

Kisvártatva ismét szemügyre veszi tündérkém a gyûszût:

- Ehol ni, már se olyan fényes, mint tegnap volt. A széle már kezd sárgulni. De én nem hagyom ám magam bolonddá tenni. Ohó, gyûszûcske, gyerünk csak vissza a Mitetszik úrhoz! Kikaparom a szemét, ha a pénzemet vissza nem adja.

Abban a nyomban föltette a kukuláját, és útnak indult. Az ajtóból azonban visszaszólt:

- Te meg, kis Gergõ, adj hírt addig annak a jó embernek, hogy nézne be hozzánk estefelé. Hátha akkorára megkerül az az izé is, az a szõrmók.

El lehet képzelni, hogy gyorsan jártam, de tündérkém még gyorsabb volt. Mire hazaértünk Messzi Gyurkával, akkorára a Mitvisz már pántlikát is kapott a nyakába, azon fityegett a fényes rézmedália, amibõl láthatta ország-világ, hogy a Mitvisznek most már jussa van megharapni az adóvégrehajtót.

- Bembelem-bembelem-bele-bele-bele - buff! - ez volt a pulinak a köszöntõje, mikor a gazdáját meglátta. Nem volt valami értelmes mondás, de igen jóleshetett az öreg csõsznek, mert nagyon elfogódva veregette meg az állat fejét. Mondani azonban csak annyit mondott neki:

- Ejnye, hejnye, a macska cifrázza ki a füled gombját!

Már hogy aztán a Pajtás szófogadásból tette-e vagy maga jószántából, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy azonnal megpróbálta a kályhanyakról lenyúlva megbaltázni a puli füle gombját. Amire aztán megint a Mitvisz vicsorította ki a fogát, és hálából nyilván minden tudományát kimutatta volna, ha a csõsz oldalba nem figyelmezteti egy kicsit a botjával. Erre aztán a társ engedelmesen kigurult az ajtón. Gyurka bácsi pedig rántott egyet a szûrön, és ezzel búcsúzott a tündérkémtõl:

- Hát ezt is csak köszönöm!

Kicsit restelltem is magam öreg barátom miatt, mert úgy éreztem, hogy nem egészen urasan viselte magát, és el voltam rá készülve, hogy tündérkém is el fogja pittyeszteni a száját.

Tündérkém azonban barátságosan bólintott, aztán leült az asztalkájához, a kis fonott szakajtóból elõkereste az eldobott öreg gyûszût, fölhúzta, nekifogott a szegésnek, s egy-két öltés után ragyogó arccal fölkiáltott:

- Uramfia, kis Gergõ, ez a vén gyûszû olyan könnyû, mint a pehely, öröm vele dolgozni. Tudod, úgy bele van már szokva az ujjam, úgy megnyugszik benne, mint a kisgyerek a pólyában.