PÉTER APÓ

Nem telt bele egy hét se, mikor belátta a tanító urunk, hogy nem kuckóba való diák a kis bice-bóca. Tûz volt az esze, gazdag a lelke, magakedveltetõ minden tette-vette. Ráparancsolt a tanító úr, hogy mondja meg, ki mellé szeretne ülni legjobban.

- A ködmönös fiú mellé - ez volt Pálistók Peti válasza, s én még ma is büszke vagyok erre a válaszra.

Mikor aztán mellém került, úgy összebarátkoztunk, hogy még estig is alig akartunk szétválakozni. Rendesen elkísértem egész a papok kertjéig, onnan is csak azért fordultam vissza, mert alkonyattájt már mindig ott ólálkodott a vén bûbájos, és én olyankor mindjárt fölvettem a szaladjvári nevet.

Egyszer azonban nem az öregapja várta a kis bice-bócát, hanem egy másik öregecske, akirõl már messzirõl láttam, hogy bányász. Bõrkötõje volt, lámpás a rézcsatos övében, a vállán meg csákány.

- Ez Péter apó - mondta a kis bice-bóca. - Egy bányában dolgoztak nagyapóval, mikor még az is bányász volt.

Ezt is most hallottam elõször, hogy a bûbájos Küsmödi valaha bányász volt. Én bizony azt hittem, hogy világéletében mindig a bûbájosság volt a becsületes mestersége.

Szerettem volna még egyet-mást kérdezni róla, de nem mertem. Észrevettem, hogy a kis bice-bócának mindig elakad a szava, ha nagyapjáról kérdezõsködnek. Most is hirtelen arra fordította a szót, milyen barátságos ember ez a Péter apó.

- No, ha olyan barátságos - mondom -, akkor tán még engem is levinne egyszer a bányába.

- Le az - mondta Peti -, ha szépen megkérjük.

Nem is nagyon kellett kérni Péter apót, egyszerre kötélnek állt, hogy az elsõ vakációs napon levisz a bányába, csak déli harangszóra legyek ott a bányaház udvarán.

Csütörtök volt abban az idõben a vakációs nap, déli harangszókor ott várakoztam a bányaház kapujában. Tündérkém jól föltarisznyázott meleg pogácsával, gondoltam, azon majd elosztozunk a kis bice-bócával.

Péter apó azonban csak magánosan jött elejbem, s nagyot nézett, mikor a pajtásom tudakoltam.

- Hát te nem a bányát akarod látni, öcskös?

- Azt én.

- Hát akkor ne keresd a kis cimborádat. Küsmödiék nem itt laknak, hanem az óbányában, annak pedig nem erre van az útja. Meg nem is teneked való út az, öcskös.

Eszembe jutott, hogy valamikor azt hallottam én, griffmadarak õrzik a Küsmödi tanyáját. No, gondoltam, jobb lesz nekem Péter apóval maradni. Indultam volna is, mint a vak légy, de az öreg bányász vállon kapott.

- Megállj, hé, ne olyan sebesen. Kár lenne ezt a szép ködmönt elkeverni odalent. Nézd e, kerítettem én neked ahhoz való gúnyát.

Takaros kis bányászruhát szedett elõ az öreg az ajtó mögül. Még hegyes bõrsüveget is nyomott a fejembe. Nagyon ki voltam békülve magammal, ahogy a Szilér vizébe belenéztem, amely a bányaház udvarán csörgedezett keresztül. Elmehettem volna a Hófehérke hét törpéje közé nyolcadiknak.

Péter apónak azonban könnybe lábadt a szeme, ahogy ott illegtem-billegtem elõtte.

- Szakasztott a fiam - mormogta szomorúan.

- Hát van fia Péter apónak?

- Volt öcskös, volt. Régen volt az. Elvette tõlem a bánya.

Végigfutott rajtam a hideg, de még a fogam is vacogott, ahogy az aknába leereszkedtünk. Olyan volt, mintha feneketlen kútba vinne lefelé bennünket valami nagy vödör. S Péter apó azzal törülgette le rólam a hideg verejtéket, hogy ne féljek, majd izzadok még a melegtõl is.

S bizony mindjárt lekívánkozott rólam a süveg, mihelyt leértünk. Nehezemre esett a lélegzés, látni meg úgy láttam, mint éjszaka a becsukott pincében. De aztán Péter apó megcsóválta a meggyújtott lámpást:

- Nézz szét nálunk!

Elszorult a szívem, és nem bírtam megszólalni, ahogy körülnéztem. Mintha fekete márványtemplomnak a kellõs közepén álltunk volna, amit Isten keze faragott. Mindenfelé folyosók nyíltak belõle, s azoknak a végiben pislogott a lámpa, mint oltáron a mécses.

- Erre menjünk - vezetett Péter apó kézen fogva a legszélesebb folyosóba.

Egy darabig ijedten tekingettem vissza. Olyan volt, mintha valaki jönne utánunk. Pedig csak a magunk lépése zaját verték vissza a boltozatok. Egyszer aztán a magunk lépése se hallatszott. Bokáig jártunk a szénporban.

- Nini, itt vasút is jár? - kérdeztem susogva, ahogy az egyik mellékfolyosóból sínek kanyarodtak a mienkbe.

- Mégpedig lóvonat - dörgött a Péter apó hangja, s hirtelen odalapított a karjával a falhoz -, húzódjunk félre, hogy el ne üssön.

Kócos kis lovacska döcögött el mellettünk, dübörgõ szenesszekeret hurcolva magával. Észre se vett bennünket, pedig a lámpásunk éppen a szemébe tûzött.

- A bányalovak mind megvakulnak - magyarázta Péter apó. Ez a lovacska már tíz esztendeje nem járt a felsõ világban.

A folyosóba, amelybõl a lovacska kikanyarodott, éppen csak bepillantottunk. Egyik fala mentén hosszú sor bányász fejtette csákánnyal a szenet. Neki voltak vetkezve derékig, a verejték, amely végigpatakzott rajtuk, a falra akasztott lámpák vörös világánál szinte vérnek látszott.

- Szebbet mutatok én neked ennél - húzott el onnan Péter apó. - Elvezetlek a bányakertbe. Az lesz csak a szép!

Szép is volt az nagyon. Nagy-nagy szoba, amelyiknek a falait ültette tele az Isten keze virágokkal. De micsoda virágok termettek ebben a föld alatti kertben! Fehér, sárga, ibolyaszín szirmaik szivárványszikrát szórtak a lámpafényben.

- Szabad belõlük szakítani, Péter apó? - nyújtottam ki feléjük lelkendezve a kezemet.

- Szabad, öcskös - nevetett a bányász -, de a bányavirágot csak csákánnyal lehet leszakítani.

- Az ám, hiszen ezek kõbõl vannak - kaptam vissza a kezemet a hideg kristályokról.

A bányakertbõl megint fekete éjszakába kerültünk. Mázsás szikladarabok hevertek szerteszéjjel, mintha valami játékos óriás hajigálózott volna velük.

- Oda nézz! - villantotta közéjük a lámpát Péter apó.

Nagyjából keresztformára kifaragott szikla meredt elém. Kis játék csákány volt a tövébe fektetve.

- Itt temette el a bánya a fiamat - mondta mogorván Péter apó. - Nagy robbanás volt az.

Egyszerre úgy láttam, mintha nem is kereszt állna ottan, hanem kiterjesztett karú fiúcska. Szinte kedvem lett volna megölelni.

Péter apó galléron fogott.

- Hallod-e, hogy fütyül a bányarigó?

Furcsa fütyülés hallatszott messzirõl, s néha mintha darázsdongás keveredett volna közé. Egész nekielevenedtem tõle, s igen meresztgettem a nyakamat, hátha meglátnám fejem fölött a fekete semmiben a bánya madarát. Hátha még meg is lehetne fogni! Belétennénk otthon a kanári kalitkájába!

Lámpák sûrû rácsfonása izzani kezdett, mint a megtüzesedett drót, s a fütyülés egyre ijesztõbb lett.

- Szaladjunk, fiam - kapott az ölébe Péter apó. - A bányarigó kiszabadult valahol, s már megütötte a lámpákat a szárnyával.

A hátunk mögött, a folyosó végiben tompán döngött a fal. Mintha valaki a túlsó oldalról döngette volna hatalmas csákányütésekkel.

Péter apó megállt egy pillanatra, aztán megcsóválta a fejét:

- Az öreg Küsmödire megint rájött a bolondóra odaát az óbányában. Megint kincseket keres szegény. Alighanem õ szabadította ki a bányarigót.

Mire az aknához értünk, már ott nyüzsgött valamennyi bányász. Ahol a bányarigó fütyörész, ott halál ólálkodik. Ha meggyullad a mérges levegõ, szétrobbantja a bányát.

Szerencsésen napvilágra értünk. A bányaház kapujában macskabagoly nyivákolt a vadkörtefán. Úgy éreztem, szebb madárszót nem hallottam, szebb fát nem láttam soha életemben.