ELVISZ A MARKOLÁB

Ahogy reggel a szemeimet kinyitottam, az elsõ tekintetem az égbelátóra esett. Tündérkém állította oda az ágyam fejéhez, hogy ébredéskor az legyen az elsõ, amit meglátok. Azt hitte szegényke, ilyen kedves semmi sincs most nekem a világon.

A téli nap már besütött az ablakon, és sugarai éppen a teleszkóp szemébe tûztek. Nincs az az élõ szem, ami jobban csilloghatott volna.

- No, most mi lesz, te csaló Gergõ, te hazug Gergõ? - nézett a lelkem fenekébe az üvegszem.

- Hát az lesz, hogy én téged elviszlek a kis bice-bócának - néztem bele bátran az üvegszembe. - Megmondom neki, hogy rosszat tettem, és megkérem, hogy bocsásson meg.

Az üvegszem csillogása egyszerre megenyhült. Szelíden nézett, mintha csak biztatna: „Hamar, hamar, kisfiú, az már derék dolog lesz.” Szivárványszínek szikráztak belõle a szemembe. A szívemben is szivárvány sütött ki. Csupa vidámság lett körülöttem az egész szoba. A ködmönt szinte húzni se kellett, magától szaladt rám, ahogy hozzáértem, beburkolt, mint egy meleg ölelés.

- Tudtam én azt, Gergõ, hogy derék fiú vagy - cirógatott valami láthatatlan ajak suttogása.

Hát hiszen a jó szándék talpon is volt énbennem. De hát hogy fogjak hozzá a dologhoz?

Tündérkémhez nem fordulhattam tanácsért, mert mire én felébredtem, akkorra õ már rég nyakába vette a várost. Hordta szét az úri házakhoz a karácsonyi kis ruhákat, nem is várhattam haza esténél elõbb. Aztán meg õ úgyse tudta volna nekem megmondani, hogy találok oda az óbányába.

Kinéztem az ablakon, szép nagy pihékben sûrûn hullott a hó. Úttalan utakon hogy bolyongjak ebben a pogány idõben? Márpedig menni kellett, de minél hamarabb. Karácsony estéjére hadd legyen meg az öröme a szegény kis bice-bócának.

„Nini - vágódott eszembe hirtelen -, hiszen Péter apó leghamarább megmondhatja nekem az utat!”

Nekivágtam a téli zimankónak, és meg se álltam a bányaházig. Meg is találtam Péter apót, de nagyon mogorván fogadott. Az bántotta, hogy akárhogy dolgoznak a gépek, nincs foganatja a munkájuknak, a mérges gáz szakadatlanul ömlik valahonnan. És örökösen rettegni kell, mert nem kell egy szikra tûznél több, s egyszerre szétveti a gáz az egész bányát.

- Akkor aztán röpülünk, mint a karácsonyi angyalkák, csak nagyobb lármával - mondta összeráncolt szemöldökkel. - Azért most kotródj innen, fiú, gyereknek nincs itt semmi keresnivalója.

Megmondtam neki, mi járatban vagyok. Mennék én innen sebesen, csak tudnám az utat az óbányába.

- Jaj, kis öcsém, nagy fát mozgatsz - nézett rám szúrósan. - Mi kereseted neked az óbányában?

- Egy kis örömet vinnék Pálistók Petinek - mondtam zavarodottan.

Péter apó morcos képe egyszerre földerült:

- A kis bice-bócának? No, az más. Akkor az Isten járjon veled. Hát látod-e azt a kis gyalogutat?

- Nem látom én, csak a nagy havat.

- De azokat a nagy kopasz nyárfákat látod ott?

A nyárfákat láttam. Mint égre intõ ujjak meredeztek bele a szürkeségbe.

- Hát a nyárfák mentén haladsz egészen az erdõig. Ott elkanyarodsz jobbra, egész a régi mészégetõig. Oda már odalátszik a fekete kõkereszt, a mögött vannak a régi bányagödrök. Ott kurjantsd el magad jó hangosan, arra aztán majd elõbújik vagy az öreg medve, vagy a kis bocs.

- Hát... hát a griffmadarak? - kérdeztem szorongó szívvel.

- Micsodák? - meresztette ki Péter apó a karikaszemét.

- A griffmadarak, akik az öreg Küsmödit õrzik. Akkora szemük van, mint egy tejesbögre, és hét nappal elõbb meglátják az embert, mint ahogy odaér hozzájuk.

Az öreg bányász olyan jót nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele:

- Jaj, de nagy bolond vagy te, kisöcsém! Hát mit gondolsz, hogy maradhatna ott meg a griffmadár, ahol Küsmödi a gazda? Rég megette volna már õ azt tollastul, bõröstül, ha akkora is lett volna, mint a torony. Még a veréb se mer odaröpülni, mert az is tudja, hogy ott mindjárt megkopasztják.

Nagyon megkönnyebbültem a Péter apó jókedvén. Ha griffmadár nincs, akkor nincs mitõl félni. De ahogy elköszöntem az öregtõl, utánam kiabált:

- Megállj csak, öcskös! Azért mégse ártana, ha egy darab kenyeret tennél a ködmönzsebbe.

- Tehetek, Péter apó - mondtam engedelmesen.

Az öreg susogóra vette a szót:

- Mert tudod, az ilyen elhagyott bányában mindig ott ólálkodik a bányapásztor, avval pedig nem árt jó barátságban lenni. Hallottad-e már hírét?

- Sose hallottam, Péter apó - kezdett borzongani a hátam.

- Hát tudod, azt másképp hétsingszakállú embernek is hívják. Olyan kicsi, hogy a csákány lyukán is átbújik, de a jobb kezében akkora botot visz, hogy azt a világon senki se bírja megemelni. A másik kezében meg olyan mécsest fog, hogy abból az olaj soha ki nem alszik, se azt gyújtani nem kell, mert a bányapásztor egyik szavára magától kigyullad, a másikra meg magától kialszik. Zöld a ruhája, piros bojtos sapka van a fején, a lábán meg az ördögbõr bocskor. Jön-megy a bányában szerteszéjjel, azért bányapásztor, de nem bánt senkit; csak akkor haragszik meg, ha fütyülnek. Olyankor mérgében összerontja a bányát. Hanem hogyha jókedvében találják, és megkínálják kenyérrel, akkor minden kívánságát teljesíti az embernek.

Most már aztán nem voltam benne biztos, hogy szeretnék-e találkozni a bányapásztorral, vagy nem szeretnék. Gondoltam magamban, míg odaérek a bányához, majd csak kieszelem, mit kérjek a bányapásztortól, ha jókedvében találom.

Elõször azonban haza kellett mennem a teleszkópért. Ürgettem-forgattam, hátha össze tudnám tolni a lábait, hogy jobb fogás essen rajta, de nem boldogultam vele sehogy se. Kaptam magam, a nyakamba ültettem az égbelátót, jól megmarkolva elöl a két lábát. Jó nagy karaj kenyérrel kibéleltem a ködmön zsebét - karácsonybõjti ebédemnek azt szánta tündérkém.

- A vacsora lesz az uras - evvel biztatott mindig, mikor ilyen sovány volt a délebéd. S most kétszeresen örültem a vacsorának, mert szülém is hivatalos volt rá. Mindig együtt vacsoráztunk karácsony estéjén, s együtt mentünk az éjféli misére.

„Az ám, de hátha tündérkém elõbb hazaér, mint én? - jutott eszembe, mikor a kis ajtót becsuktam magam után. - Mit gondol akkor, hová lettem?”

Hát legföljebb azt gondolja, hogy elvitt a markoláb, aki a tût meg az ollót meg a gyûszût el szokta vinni. Utóvégre egyszer Gergõt is elviheti már.

Ezen elmosolyodtam magamban, és nagy vidáman ballagtam egész a bányaházig. Az embereknek is nevetett a szeme, akikkel útközben találkoztam. Hát hogyne nevetett volna! Nem mindennap látni olyan ködmönös kisfiút, akinek teleszkóp ül a nyakában, és villog jobbra-balra:

- Nézzétek, emberek, hogy sarkantyúzom én a jó útra ezt a rossz kisgyereket!

Hanem a bányaházon túl már nagyon elcsöndesedett a világ. Még a hó sem csikorgott a lábam alatt, mert térdig süppedtem bele. Sehol semmi élõ, csak mi ketten, én meg az égbelátó. Szinte örültem, mikor az erdõ tövében föltámadt a szél, mert legalább ringatta a halott fákat. Persze ez nem a kedves, szelíd szél pajtás volt, akivel a malomházban összeszoktam. Az még akkor is dalolt, ha rosszkedvében volt. A hegyek szele haragos óriás, még a dúdolása is bömbölés. Most pedig nem volt dúdoló kedvében a szél. Tombolt, ordított, üvöltött. Fél kezével a felhõzsákokat hajigálta az égen, a másikkal belefogódzott az erdõ üstökébe, és lerázta róla a havat. Hajlongtak a hatalmas fák, és panaszosan jajgattak, ahány fa, annyiféleképp. Alázatosan a nyárfák, csikorogva a szilek, ágkarjaikat haragosan csattogtatva a tölgyek.

Engem magamat elõre-hátra taszigált a szél a megkorbácsolt óriások közt, mint valami szegény kis bogarat, akit itt felejtett a nyár. Föl is lökött egyszer-kétszer, de azt föl se vettem, hiszen puhára estem. S az égbelátó olyankor mindig biztatóan csörrent meg a nyakamban:

- Elõre, Gergõ, elõre!

Nagyobb baj volt ennél az, hogy mire a régi mészégetõhöz értem, akkorra olyan köd ereszkedett, amibe beleveszett minden. Nem lehetett látni se eget, se földet, se fát. Igaz, hogy a szél elállt, de annál rosszabb volt. Olyan csönd lett, hogy csak a szívem kalapálása hallatszott. De az aztán annál hangosabban kalapált. Most gondoltam elõször arra, mi lesz abból, ha itt ér a karácsonyéjszaka, ebben az embertelen vadonban.

Pedig az éjszaka már nem lehetett messze. Nyilván azért veszett el olyan hirtelen minden fény a földrõl, mert az most mind fölment az égbe, és ott tündöklik a mennyország kapujában. Ott sorakoznak párosával az angyalkák, készülõdnek le a földre, mindnyájan belemarkolnak a fénybe, és azzal világosítják meg idelent a földön az emberek szívét.

Egy mesében olvastam én valamikor ilyent, és az bizonyosan így is van. De abban a mesében az is benne volt, hogy karácsony éjszakáján még a kövek is megszólalnak. Hát akkor mért nem szólalnak? Inkább még a fáknak is, még a szélnek is elállt a szava. Ki mondja azt meg most már énnekem, merre van az a fekete kõkereszt, ahonnan odahallik a kiáltás a barlanglakókhoz?

A kezemmel tapogatódzva körülkerültem a düledezõ mészégetõ kemencét. Egy helyen találtam valami párkányt, azon fölkapaszkodtam a tetejére, hátha onnan többet látok.

Hát látni onnan se láttam semmit, megmerevedett körülöttem a ködtenger, hanem hallani hallottam valamit.

Mintha valahol a közelben valaki kopácsolt volna. De nem hangosabban, mint ahogy az én ijedt szívem kalapált.

- Kipp-kopp, kipp-kopp - ezt egyre tisztábban hallottam. Hirtelen kivert a verejték, pedig olyan hideg volt, hogy megfagyott, mire legördült volna az arcomon.

Belekapaszkodtam a kemence párkányába, és elkiáltottam magamat. Azt a szót kiáltottam, amelyik a szívem legmélyérõl buggyant a számra: - Szülém! Szü-lé-ém!!

Szinte láttam, ahogy a szó úszik a ködben, mint egy fénysugár. Kisvártatva megjött rá a felelet is:

- Ki jõ, ki jõ, ki jõ? - hangzott arról, amerrõl az elõbb a kopácsolás jött.

Lecsúsztam a mészégetõrõl, és elindultam a hang irányában. Pár lépés után nekiütköztem egy fának, s megint hallottam a kopogást, de most már más irányból. Tele volt a hangom könnyel, amikor újra elkiáltottam:

- Szülé-é-m!

Most messzibbrõl és halkabban hangzott a válasz:

- Ki jõ, ki jõ?

Megmondtam, hogy ki vagyok. De a hang nem mondta meg, hogy õ kicsoda. Hanem ahelyett most már kétfelõl is kérdezték, hogy: ki jõ, ki jõ?

Már belerekedtem a kiabálásba, és roskadoztam az összevissza futkosásba, mikor egyszer csak a fejem fölött hallom a kérdést: ki jõ, ki jõ? Fölnézek, látni ugyan nem látok semmit, de szárnycsattogást hallok.

Tán a karácsonyi angyalok közül tévedt ide valamelyik? Hátha éppen az, amelyik otthon keresett, és hogy nem talált sehol se, ide jött utánam?

Kinyújtom a kezemet: hatalmas faderekat érintek. Újra kezdõdik a kopácsolás, éppen ezen a fán, nemcsak a fülemmel hallom, hanem a kezemmel is érzem, hogy valaki ütögeti a fát. De csak mintha gyerek ütögetné játék baltával.

- Angyalka, te vagy? - lelkendeztem föl a fára. És mindjárt meg is szégyelltem magamat, ahogy hallom továbbrepülni az angyalkát és repülés közben ijedten - csipogni.

Persze hogy nem angyal volt, hanem egy fakopáncsmadár. És nem arra volt kíváncsi, hogy ki jön, hanem magamagát biztatta, hogy a hernyó kijõ a fából, ha szépen kéri, és jól fog az istenteremtette kis ácsbaltája.

Könnyû annak, akit az Isten fakopáncsmadárnak teremtett, mert az a ködben se téved el. De mi lesz énvelem, aki most már azt se tudom, merre van elõre, merre hátra? Nagyot rántottam az égbelátó elõremeredt lábain: most sarkantyúzzon a jó útra, ha tud!

De most már elhallgatott még az égbelátó is. Nem csörrent meg, akárhogy ráncigáltam. A hó belepte, ráfagyott, elhomályosította még az üvegszemet is. Hát most már mi lesz?

Fölnéztem az égre - azt az egyet még tudtam, hogy merre van: fölfelé. S a köd mintha vékonyodott volna. A jó Isten talán meggyújtotta a holdlámpát? A bátorságom újra feléledt. Ha visszatalálnék a mészégetõhöz, onnan talán még haza is tudnék botorkálni.

Reménykedve tettem egy-két lépést, s egyszerre csak mintha kicsúszott volna lábam alól a föld. Pedig nem estem el, talpon állva süllyedtem lefelé valami mélységbe. De olyan sebesen, hogy megszédültem bele. Az utolsó gondolatom az volt, hogy most már csakugyan elvitt a markoláb.