LAJKÓ

Erdő mellett, puszta szélén,
Ponyvasátor barna mélyén
Cigányvajda felesége
Sírva néz a siket éjbe.

Könnye szakad szakadatlan
S enyhet lelni nem tud abban,
Haja fürtit szétzilálja
S „Lajkó, Lajkó!” kiabálja.

Hívja vissza szegény Lajkót,
Reggel óta, a kis rajkót,
Kit temettek ma hajnalba
Vadszegfüves domboldalba.

Sírba tettek véle együtt
Kis hegedűt, kis nyirettyüt, -
»Jaj, mit ér az?«, - anyja jajgat,
Vak sötétben vajda hallgat.

Egyszerre csak valamerrűl
Odafentrül zene zendűl,
Mintha az éj muzsikálna,
Mintha az ég földre szállna.

Szól a vajda: »Fent repülnek.«
Szól az asszony: »Hegedülnek.«
Szól a vajda: »Madaracskák.«
Szól az asszony: »Angyalocskák.«

Vajda búsan félrefordul
S szól, bár titkon könnye csordúl:
»Minek hát a sírás-rívás?
Köztük ő lett, ládd, a prímás.«

(1913)