|
Parasztasszony volt Rózsi néni,
Nekünk jóformán idegen.
Egy este mégis idehozták
A tanyájukról betegen.
Esett a hó, a szél sodorta,
Épp gyertyaszentelő előtt
S mert mind rokonok a szegények,
Hát befogadtuk őt.
A doktor urat drágálották,
Hát Matyi Verát hivtuk el, -
Kisruhavarró javasasszony,
Templompribék, meg ami kell.
Kapott lisztecskét, egy kis búzát,
Tyúkot, vajacskát, zsirt, babot,
S megkente nyúlhájjal az asszonyt,
Aztán ráolvasott.
De isten rendelése ellen
Sokat még a nyulháj se ér,
Fogyogatott Rozál az ágyban,
Akár a megszegett kenyér.
Már tudta is, hogy meg kell halni,
De róla sohse ejte szót,
Csak a csuklójára csavarta
A szentelt olvasót.
S hogy az első hetipiackor
Az ura hozzá betekint,
Még azt se tudakolja tőle,
Hogy búsulnak-e odakint.
Pedig jól éltek és közöttük
Sohase volt szentségtörés -
Mégis, csak azt kérdezte meg, hogy
Zöldűl-e
a vetés?
Olyan volt már, akár az árnyék,
De azért mégis kitelelt,
Csakhogy mindég aludt a jámbor,
S ha szóltunk hozzá, nem felelt.
Csak ha a tanyáról bejöttek,
Olyankor hallottuk szavát:
- Ugyan nyitják-e már a szőlőt
Minálunk, odaát?
Husvét felé virágos ággal
Kedveskedett ura neki:
A kis oltvány, a tűköralma,
Első virágát hozta ki.
Hogy jól kötött-e, minden szirmát
Letépte gonddal a beteg,
S hogy kár volt akkorát letörni,
Csak azt jegyezte meg.
Még azon éjjel rosszabbul lett,
Álmában félre is beszélt,
A halál mezsgyéjére térve,
Szokatlan máktermést remélt.
»Lehetett volna cirkot vetni
A pusztaföld sarkába is...
Sokat kárál az a bodor tyúk...
Vizet!... jaj Is... jaj Is...«
Amikor eszméletre tére,
Elhivtuk hozzá a papot.
Az ura egy-két könnyet ejtve,
Mellette imádkozgatott.
»Ki ne peregjen ám a borsó,
Azt meg kell szedni idejin« -
Szólt, s eláradt az örökálom
Lehunyott szemein.
Azóta, ha a tanyaszélben
Elnézem a kövér rozsot,
Érzem mindég, hogy éjjelente
A Rozál lelke szálldos ott.
És terhes ágra, ért kalászra
Bő áldást hinteget,
Tovább őrizvén azt a földet,
Amelybül vétetett.
(1900)
|