|
JELENTÉS A SZEGEDI TANYÁKRÓL
A tanyaszélben szombat hajnalon
Jelenést látott Papdi Kis Veron.
Ott ült a lócán a Szüz Mária,
Ölében fölfeszített egy-fia.
Vékony sugárban vére csordogált,
A Boldogságos halkan sirdogált.
Veron is véle együtt felzokog:
»Ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok!«
Reszkető kézzel keresztet vet, és
Elfoszlik, mint a füst, a jelenés.
Déltájban, ahogy a dombhajlaton
Rőzsét szedeget Papdi Kis Veron,
Uram-teremtőm, a fűzfák megett
Megint a Boldogságos integet.
De istenem, milyen öreg szegény!
Tarka kendő van hervadt ősz fején,
S hogy könnyel mossa a holt szent sebit,
Reá hagyott-szin
kék kötőt terít. -
Veron értetlenkedve révedez:
Az ő tulajdon kék-kötője ez!
Szoknyája is az, melyet ő visel,
A pruszlik is, szemének hinni kell.
S övé a hang is, melyen felzokog:
»Ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok«.
Zavarodottan földre omlik, és
Megint csak elfüstöl a jelenés.
S napáldozatkor ahogy átoson
A csordakútra Papdi Kis Veron,
A víz tükrében látja Máriát,
Ölében dúcolgatva holt fiát.
A Krisztus az, az Urkrisztus, - de im
Katonasapka szürkül a fejin,
Halálra sebzett sziviből a vér
Rongyos zubbonyon át csörögdögél.
Nyakában apró Szent Antal-szobor, -
Ő kötte azt oda valamikor!
Ő símogatta ezt a szöghajat,
S a gödrös állat a lágy száj alatt,
Amin virágzik most is a mosoly -
Ó, több ilyen száj nincs sehol, sehol!
Ó, bár ott ég fején a glória,
Ez nem a Mária, ez az ő fia,
Infanterista Papdi Kis Mihály!
Veron egyre mélyebbre kandikál
S két karját ölelőn terjesztve ki,
Magát a kút káváján átveti.
Az alvó víz magasra fellocsog.
Ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok!
(1918)
|