|
Ifjú királyné, hold e föld felett,
Hallgasd meg ezt a méla éneket.
Amit egy nagyon öreg nép dalol,
Itt lent a ködbe, völgybe valahol,
Mint a turáni fűves téreken
Ősei tették holdas éjeken.
Ifjú
királyné, minket napkelet
E hűs nyugatra lávaképp vetett,
Minden zugába szikrát hordani,
Lassú erében vérül forrani,
Fagyos keblébe lángoló szivül -
S a mi tüzünkön senki sem hevül.
Ifjú
királyné, kit himes palást
Boldog hízelgéssel takar be, lásd,
Kerek világon nincs selyemruha,
Oly símulós,
oly gyöngéd, oly puha,
Mint szivünkben a szeretet-selyem -
S nem öltözik beléje senki sem.
Ifjú
királyné, kin rendcsillagok
Drágaköves tejútja kanyarog,
Kerek világon kincses ház van-e
Oly könnyen nyíló s oly színig tele.
Mint e szegény faj gazdag szíve, mely
Magát kínálva eléd térdepel!
Ifjú
királyné, megtalálod itt
A hűség vérpiros rubinjait,
Szikrát záporzó garmadában áll
A hit zafirja s a remény-opál
A fájdalom fekete gyöngyivel, -
S nem tűzi őket senki, senki fel!
Ifjú
királyné, Párma ligete
Kit pompás ibolyául születe,
Hajnal ködén fehérlő látomás,
Félig valóság, félig álmodás,
Ezüst hold a véres mezők felett:
Nép sír itt, melyet senki sem szeret!
(1918)
|