|
Sápadt sugarában a holdnak
Ingottak, lengtek az árnyak,
Mikor én ott jártam a szélin
A halál csöndes folyamának.
Fáradtan, unottan az este
Bámultam a gyertyavilágba
S egyszerre elejbem az Úr
Legbúsabb angyala álla.
A világ örök aratója,
Kit Isten a földre lekülde,
Hogy mit az ő keze szórt el,
Azt sorban csüribe gyüjtse.
Szemét hidegen szögezé rám
S mint jégszobor, szótalan álla.
Érzem merevedni a pillám
S halkult a szivem dobogása.
- Ó, még ne vigyél
el! - esengtem
S dermedt kezemet fölemeltem,
- Még annyi a tennivalóm! -
Szólt a halál angyala: nem, nem!
- Kalászt sohse szedjek-e hát,
Ki idáig egyre vetettem?
Még annyi a várnivalóm! -
Szólt a halál angyala: nem, nem!
- De nem megyek ugyse! - akartam
Kiáltani kékülő ajkkal.
- Nincs, aki ellenállhatna nekem -
Mosolygott szomoruan az angyal.
S már kezivel megfogta kezem,
Hogy vélem az éjbe kiszálljon -
De a másikat megszorítá
Kicsiny kezivel kicsi lányom.
Kicsiny kezivel kezemet
Odaszorította szivére:
S erejét vesztvén a halál,
Egyedül suhogott ki az éjbe.
(1911)
|