VÁNDORMADARAK

Jönnek már a fecskék, mink meg elmegyünk
Más tanyán tengetni zselléréletünk,
Idegen portánál még idegenebb
Tájon árendálván lakozóhelyet.

Könnyű nektek, Isten kőmívesei,
Köszöntőtök vígan elcsicsergeni,
Hisz ahogy hagytátok, régi fészketek
Az eresz aljában úgy vár bennetek.

Árny borul rá s napfény kacsingat bele,
Legyezi lágyan a lugas levele,
A vén szarufának ótalma alatt
Nevelhettek benne sok fecskefiat.

Biz könnyű tinéktek, friss fecskecsalád:
Egy fészek nevel fel apát, unokát!
De mennyit kell addig bolyongni nekem,
Mig szárnyra bocsátom az én kicsinyem!

Hányszor űz még addig engem tétova
A dús dölyfe és a magunk nyomora!
Nem ti, két hazájú friss fecskehadak,
Mi vagyunk hazátlan vándormadarak!

Itt már úgy szerettünk. Napfény, béke, csend,
Lakott szelid jókedv vélünk idebent,
Már-már kezdtük itthon érezni magunk -
S ehol ni, már újra menőbe vagyunk.

Ebben a sarokban babát ringatott
Panka. Sütött, főzött, varrt, mosott amott.
Az ágy szögletén volt a tisztaszoba;
Ingyen nem ereszté anyját se oda.

Én magam is... Ej, de jobb nem mondanom -
Türelmetlen ostor pattog a bakon.
Hamar azt a ládát! Mert pénz az idő:
No Bogár előre, no Csilla, gyihő!

De jó a jó Isten, ahhoz, aki jó:
Bennünket, tudom, hogy mindenhol megó.
S ha ő a miénk, mit kérnénk egyebet -
De dalos barátim, mi lesz veletek?

Szeret-e majd, mint mi, úgy az idegen?
Örül-e majd szíve csicsergésteken,
Amivel a házbért lefizetitek,
Vagy leveri durván öreg fészketek?

Ha földönfutókká lennétek talán,
Uj tanyára leltek uj tanyánk falán:
Koldus a koldusnak mindig ad helyet,
Testvérképp köszöntjük füstös népetek!

(1905)