|
Hiszen – szépek ezek a faragott kövek; de én olyan földet
keresek, ahol Isten ajándékozta virágok teremnek – december elején. – Menjünk
egy várossal közelebb a nap felé. Veronában egy második éjszakára nem vagyok
kíváncsi. Még a délesti közebéden kell átesnünk, amelyhez, külföldi szokás
szerint, a nagy vendéglő összes utasai egybe szoktak seregleni, némelyek
úti köntösben, mások bal parée-hoz öltözve. A menüről, úgy hiszem, nem
szükség beszélni. Ugyanaz az a külföld minden grand hotelében, mint nálunk a
Hungariában. – A társaságban, az együtt utazókon kívül, senki sem ismeri
egymást. Annálfogva a hónapos retekig, ami leves után jön, minden ember
francia: a pincérrel és a szomszédjával mindenki per „s’il vous plaît” beszél.
Csak az első pohár chianti vagy Marsala után oldódnak fel a nyelvek; a
velünk szemközt egymás mellett ülő érett korú két hölgy torokhangjai és selypítő
szisszentései elárulják, hogy angolul beszélnek. Érteni természetesen nem lehet
semmit; mert még azért, ha valaki Shakespeare-t eredetiben olvassa, Albion
lakója által könnyen eladathatja magát. Így van az különben a többi nyelvekkel
is. Mi a szemünkkel tanuljuk az idegen nyelvet, holott a fülünkkel kellene
tanulnunk. Annak pedig szokni kell ahhoz a hadaráshoz, amivel más népek egymás
között értekeznek; olyan lassan, kényelmesen, mint a magyar, senki sem beszél.
De végre német szó is hallik. Két vis-à-vis egymásra ismert arról, hogy sör
után tudakozódtak. S a német, akárki mit beszéljen is, a legnyájasabb útitárs:
egyszerre közlékennyé lesz, fölfedezi a tapasztalatait, jól mulat a
viszontagságai előadásán, s figyelmezteti a vele találkozót, hogy hová
menjen, s hová ne menjen. Udvarias az orosz vendégtárs is. Arról ismerni rá
először is, hogy igen korrektül beszél franciául. Csak franciául, még
egymás között is. Hanem azután zárkózott; mintha mind nihilista volna, s a
megszólító idegenben kormánykémet sejtene. Azután elárulja magát azzal a fogai
közt kiszalasztott „ssz” hanggal, amely olyforma figyelmeztetés, mint nálunk a
„héj”. Többször hallottam, hogy egymást halk füttyentéssel is hítták. A
kedveskedő pincér „goszpodine”-t rebeg a vendég fülébe, mikor a saumonnal
megkínálja. Ez mind halkan beszél, mint ha concertben volna. De annál
hangosabbá válik a társalgás, amint innen is, amonnan is három-négy olasz
annectálja egymást. Azok tudnak aztán sebesen beszélni! Egyszerre beszél mind a
négy, egyik sem hallgat a másikra, s mind a négynek a kezei is beszélnek az
ujjaikkal, keresztül az asztalon. Jaj a közbeesett szomszéd irredentájának.
Csak az egyetlen francia hallgat és nem társalog. Az ellenállhatatlan. Ő
csak a favorijait simogatja, a manchette-jeit húzogatja, a tökéletes frizuráján
óvja a bodrokat, s közben pezsgőt iszik, s hódító pillantásokat vet az
ifjabb hölgyekre, s ábrándosakat a gomblyukába tűzött sárga tearózsára.
Ezt elneveztük a „szép Diegónak”. Nagyon jól éreztük magunkat e Nóé bárkájában,
ahol ezt a nyelvet, amit mi beszélünk, nem érti senki. Mindenki muszkáknak tart
bennünket. Szabad a médisance. Tehetünk szatírás oldaljegyzeteket az egész
társaságra. Nem is tagadjuk meg magunktól ezt az élvezetet. Erre a sok vajas
ételre nagyon jó az. Egyszer aztán az egyik tőszomszédunk, egy
disztingvált fiatal szőke férfi odaszól hozzánk: „Nagyon örülök rajta,
hogy hazám édes nyelvén hallom önöket beszélni”, s bemutatja magát. Tanulság
ebből az, hogy azért, mert magyarok vagyunk, ne bízzuk el magunkat, hogy
senki sem érti meg a nagyvilágon, amit beszélünk. Végre szerencsésen a
közszemlére kitett cukorperecekig jut a lakoma, akkor egyszerre mindnyájan
hollandusokká leszünk, s megyünk búcsúzatlanul ki erre, ki arra. Szép Diegó
egyedül marad az asztalnál. Kisül róla később, hogy csak olyan korzikai
francia.
A flórenci vonat este későn indul. Egész éjjel
utazni fogunk. Rám nézve ebben az a megnyugtató, hogy egy éjjelre az
idegemésztő álmaimtól megszabadulok. Aludni különben sem tudok vasúton
soha, az olasz vasutakon pedig ez különösen nagy tudomány, ahol minden fél
órában állomást tart a „gyors” vonat, s annak a nevét elkezdik a kalauzok, a
postás, a fachino, ahány van, annyiféle hangból kiáltani, üvölteni, a szó
végtagját cifrára elnyújtva, mindaddig, amíg a sok kiabálástól megvadul a
lokomotív, s elragadja a vonatot. De leginkább gondoskodva van az utasok
ébrentartásáról az olasz vasutakon a helyek kényelmetlen volta által. A kupét
kétfelé szakítja az átjáró úgy, hogy csak a kocsi egyik oldalán van kettős
ülés, amelyben jól-rosszul lehet heverni: a másik felén már csak egy szűk
karszék szorul a szegletbe, ahol úgy kell ülnünk, mint a Memnon szobornak.
Stinde regényéből még friss volt az emlékezetemben, hogyan foglalták el
nagy hirtelen a német utazók elől angol jövevények azokat a jobb
kettős helyeket. Richtig! Mikor a flórenci vagon „E vietato di fumare”
szakaszának az ajtaján belépünk, már ott találtuk a közebédnél látott
vis-à-vis-fiainkat, a két angol myladyt: akiket a portás egy kis „bona
mano”-ért mellékúton előre beeresztett, jól elhelyezkedve a kényelmes
ülésben. Nekem és leányomnak maradt a két Memnon-piedesztál éji nyugvóhelyül.
És ekkor megtörtént az, amire, tudom, megint az fogják mondani, hogy azt az én
fantáziám álmodta ekként; mert ez a lehetetlenség netovábbja. Az egyik tisztes
ősz angol hölgy megszólította a leányomat franciául, s felajánlotta neki a
saját maga által lefoglalt helyet, s olyan nyájasan, szívesen kínálta vele,
hogy el kellett fogadnia. Ő maga aztán a másik hölgy mellett foglalt
helyet, úgyhogy annak sem lehetett lefeküdni. És így két, tiszteletparancsoló
korban levő angol mylady meghozta azt az áldozatot, hogy az egész éjet
átvirrassza azért, hogy egy rájuk nézve egészen idegen fiatal leány, akinek az
arca elárulja, hogy szenved, egymaga nyugodhasson. Én sem hinném, ha más
mesélné el. Van az angolnál is szív, csakhogy nem hordja a gomblyukába
akasztva, mint az utazó koncertvirtuózok az érdemrendjeik boutonját.
|