|
Hajh, ha én Flórencet le tudnám írni! Hozzá sem fogok.
Leteszem a fegyvert. Három nap Flórencet meglesni sem elég, nem hogy
megismerni. S aztán az egész három nap alatt folyvást szakadt az eső.
Lantolhat valaki a parapléval a kezében? Az egész ittlétem alatt folyvást azt
éreztem, hogy agyonnyom ennyi gazdagság látása, amit bőkezű természet
és emberi lángész együvé halmozott. Valahol azt írtam, hogy amidőn
elveszett a régi paradicsom, azt mondá az ember az Istennek: „Mármost csinálunk
újat!”, s ketten megalkották – Itáliát. – No, ha Itália a paradicsom, akkor
Flórenc benne a „tudás fája”. Szabad volna a gyümölcseiből szakítani – ha
tudnánk hozzá. Ez az érzés az, ami a lelket agyonnyomja. Ki bírja utolérni
azokat az óriásokat, akik valaha ilyen magasan jártak a fejükkel az égben?
Egyetlen terme a Palazzo Pittinek, mint például a Jupiter- vagy Venus-terem,
olyan áhítattal tölt el, mintha az Olymp istengyülekezetében volnánk.
Műremek itt minden, a plafond kariatidáin kezdve, ami csak márványból,
fából vagy bronzból van alkotva, vakolatra és vászonra festve; az építész, a
kőfaragó, a műkovács, szobrász, a festő mind istenszikra
világítása mellett alkotott, az világít a művésznek örökké, s az egészben,
annyiféle ellenmondó remeknek összességében, valami égi harmónia van, mely mellett
jelenkorunk minden pompája csupa nevetség. Egy-egy spanyol festőnek a képe
előtt, melyen nincs több egy férfialaknál, naphosszat el tudnék bámulni,
találgatva, hogyan lehetett, mondhatnám kétféle színből, ilyen
csodaerőt kidomborítani? Ki bírja ezt csak utánozni is? Nem is
próbálgatják. Szegény másoló piktorok ott ülnek egy-egy bronzkemence mellett,
és csinálják kicsinyítve a Cytheréket és Danaékat. Azokra még akad vevő. –
Asszonyi húst most is tudnak még festeni, de istennőt nem: azok meghaltak.
– Aztán még jobban elmélásít, ha hazámra gondolok. Hiszen igaz, hogy húsz év
alatt nagy utat tettünk a művészet terén, de mégis úgy kell éreznünk
magunkat, mint a tengerésznek, akit kiküldtek zárt paranccsal az óceánra, s
mikor már azt hiszi, hogy jó messze elhaladt, talán célhoz is ér, akkor azt
olvassa a felnyitott levélből: „Vitorlázd körül a földet”.
Ha festő, szobrász, vagy építész volnék,
kétségbeesve kellene elhagynom Flórencet. Olyan érzés ez, mint mikor valaki egy
szép, bűbájos idegen asszonyba belészeret, akiről tudja, hogy sohasem
lehet az övé.
Az eső dacára is folyton bejártuk Flórenc virányait.
A rózsák ott nyíltak a kerítéseken kihajolva. Egy nagy, pompás rózsabokrétát
ötven centesimeért vesztegettek, mi huszonöt krajcár a mi pénzünkben.
Végre még helyre kell hoznom egy elkövetett tévedésemet,
amire most figyelmeztet a leányom. Az a Ponte vecchio, az a régi fedett híd a
két sor ékszerbolttal nem Veronában van, hanem Flórencben. De én most is azt
mondom, hogy sokkal jobban illenék Veronába, a régiségek nagy múzeumába. Ezúttal
a fantázia úgy rakta el, amit az emlékezet összegyűjtött, ahogy neki
jobban tetszett. Erről én nem tehetek.
Flórencben már okos világ van: a vendéglőkben
kandallók vannak, s azokra itt is nagy a szükség. Hotelünk ablakai az Arnóra
nyílnak, mely most a sok esőzéstől rendkívül meg van áradva, s
harsogó robajjal vágtat a zuhatagon alá, mely éppen az Hôtel de ville
előtt törik meg. Első éjjel alig tudtam hozzászokni e morajhoz; de
később már igen jó álomringató harmónia lett belőle. Flórenc
levegője, még esős időben is, pompás, nem sérti a tüdőt és
a gégét.
A Flórencben töltött utolsó éjszakán ilyen álmom volt.
Otthon voltunk, én és leányom, a svábhegyi házunk
előtt, ahonnan a nagy alföldi rónára széltében, hosszában végiglátni.
Csakhogy most a róna helyett a tenger volt előttünk. De nagyobb csoda volt
ennél az ég. Az alkonyodó nap a távozó zápor firmamentumán egy szivárványt vont
körül, s az első szivárvány fölött következett a második, mind feljebb a
zenit magasáig, míg a belső, körülzárt félkör belseje olyan volt, mint az
a sápadt arany, aminőt a középkori festők képeik hátteréül
választottak. Aztán a tengeren végig repültek előttünk a vitorlás hajók; a
fehér vitorla, amint a szivárvány színein keresztülvonult, majd kék, majd zöld,
majd sárga, majd veres lett, s mikor a középre ért, fényes tündöklő lett.
Egyszer egyike a vitorláknak odafordult felénk. Nemsokára kikötött ott a
szőlőfedte dombunk lábánál. Az álomképek gyorsan utaznak. És
belőle kiszállt megint „ő”, az eltemetett nőm. Feljött hozzánk a
kőlépcsőkön. Hozott a kezében egy olajfaágat. Csak akkorát, mint az a
kis májusfagally volt, amit oda az ablakom alá ledugott valaha. És ekkor azt
mondta: „Nézzétek; én ezt a kis olajfa ágat ledugom ide a földbe; nagyra fog
nőni; megemlegettek róla”. – Én úgy megörültem annak. – Tudtam, hogy most
már búcsút fog venni tőlem örökre. – Könnyeim fölébresztettek. – Csak az
Arno zúgása töltötte be az éjt.
És ez éjtől kezdve soha sem látogatta meg álmomat
többé.
Amint haza jutok, első dolgom lesz azt az olajfát
elültetni oda, ahová mutatta.
|