XI. Pozzuoli, a Solfatara, Serapis temploma, Bajae, a pokol bejárata

Gyönyörű napra virradtunk. Ilyen nálunk otthon a szép tavaszi reggel. A nápolyiak időjóslója, a Vezúv, egyenesen bocsátja fel a füstjét, mely most ragyogó fehér, s most látjuk meg az igazi nápolyi eget, melyről annyit hallottunk beszélni, hogy annak a kéksége egészen más, mint a mi egünké. Valóban az: itthon csak egyszer láttam hasonló színű eget; az 1841-iki teljes napfogyatkozáskor, amidőn reggel 10 órakor a naptányér helyén egy teljesen fekete gömb látszott, s a sötétkék égen egyszerre megjelentek a nagyobb csillagok. Mikor a nápolyi égre felnéztem, nem lepett volna meg, ha újra ott láttam volna azokat a csillagokat a nappali égen.

S egész késő estig eltartott ez az arany idő. A napnak minden óráját egy új látvány gyönyörével tölthettük be.

Egy jó landauert fogadtam egész napra. Úton az az elvem, hogy úri módon utazni a legolcsóbb metódus, takarékoskodni pazarlás; mert itt legdrágább az idő, kivált a jó idő, s aki takarékoskodik a pénzben, de vesztegeti az időt, az fizeti a legnagyobb uzsorát. Velünk jött az én kedves fiatal tudósom is, ki már Nápoly egész vidékét kitanulta; az ő vezetése mellett egy nap alatt bejárhattuk a vidék annyi minden érdekességeit, amennyit másként két nap alatt sem!

Maga a Pozzuoliig vezető út is a látványok leggyönyörűbbikét bonyolítja ki; folyvást a tengerparton visz az végig, balról a zöld szigetek, hídoszlopok, melyek merészen benyúlnak a tengerbe: a monda szerint Caligula hídjának a maradványai, melyen Bajaeba átvonult diadalmenettel; jobbról a kertekké átalakított halmok, melyeknek gesztjéből arányos vonalakban emelkednek ki a nagy ernyős mondolafenyők (pinus pinea), a szegény népnek kenyértermő fája; magas hegytetőn, erdős lankaság fölött a camalduliak tekintélyes kolostora; egy-egy sziklafal, melyen hangyák nyüzsögnek: kőbánya, dolgozó gályarabokkal (inkább szikladarabokkal), s az örökzöld mosolygó paradicsomon túl a magasban a vakító fehér hóhegyek. Ilyent a mi hazánkban nem lehet látni: nyarat és telet egy képen.

Amint Pozzuoli kapuján behajtunk, egyszerre körülfog a cicerónék egész raja, szolgálatait felajánlva hangosan. Nekem az a fátumom, hogy mindenütt muszkának néznek, s annálfogva kétszeres borravalóról ábrándoznak, s nem merem nekik megmondani, hogy magyarok vagyunk; mert azoktól még több „bona mano”-t várnak. S hasztalan intünk, beszélünk, hogy nincs rájuk szükségünk, azt ők mind nem értik; hanem mikor Apáthy öcsém a keze megfordított oldalával olyanforma mozdulatot tesz a szakállán végig, mint mikor az ember borotválkozik: akkor egyszerre elmarad valamennyi. „Ez már érti a nyelvünket.”

Van is nekem szükségem itt profánus szövegolvasóra! Mennyit olvastam, mennyit álmodtam én erről a földről, amelyen most járok! Ismerem már a szikláit, a földrétegeit, a föld alá eltűnt, a tenger alá süllyedt, az újra fölemelkedett romemlékeit, a pokol völgyét! Csak viszontlátni jöttem őket élő szemmel.

Legelőször is keressük fel magát a pokol völgyét. A Solfatarát.

Óh, dehogy pokol ez! Ihlet szállong a táj felett. Lépteink döngése, a porond melegsége hirdeti, hogy édes anyánk szívéhez közel járunk: halljuk azt dobogni, érezzük melegíteni az örök fiatal földanya keblét. Itt még él a föld. Körös-körül már meg van dermedve, itt ezen a helyen még mozog, mozdulatai néha gyorsak, erőszakosak, olyankor új hegyeket tol fel a mélységből, s városokat elsüllyeszt, máskor századokra felosztott lassú pihegés az, mely alatt a tengerfenék lassan odább húzódik, s a tenger alatti templomok napfényre feljönnek, egy másik század hosszú lélegzetvétele az óriás kebelnek megint visszasüllyeszti őket a mélybe, és azalatt a nyitott ajka a nagy alvónak folyvást lélegzik: ez a Solfatara. Hanem földanyánk ajkának csókja után ne vágyjék halandó gyermeke.

Egy szűk gyalogút kanyarog fel a városból odáig: gyalog kényelmesebb, mint szamárháton.

Az Amphiteatrumot megnézetlen hagyjuk; a római colosseum, a veronai circus (hát még az ó-budai amphitheatrum?) után nem keresek semmi újat a hajdankori népszínházak falai között; tudom már könyv nélkül: itt volt a császár páholya fekete márványból, itt ezek a lyukak a carcerek: innen eresztették ki a fenevadakat; itt dobták szent Januariust az oroszlánok elé, de azok nem bántották; itt komédiázott Néro császár, magas vendége Tiridates örmény király tiszteletére a porondon; aki mindezeket elhiszi, fizet egy lírát, aki nem hiszi, kettőt. – Siessünk ahhoz a kolostorhoz, amely éppen Szent Januarius emlékére lett ideépítve, a kiégett vulkán tetejébe. Nápoly védszentjét itt fejezték le, ezen a helyen.

Egy kiégett vulkánnak a döböre (kráter) az egész Solfatara. Még most is ég csendesen belül; hanem a széleiről beomlott föld homorú fenékké tömörült fölötte, s ez a fenék tele van nőve cserjével, virággal: nagy fát, melynek a gyökere mélyen jár, nem találni benne.

A monorú (ovál) döbört magas, likacsos kőfalak veszik körül, a föld mélyéből kihányt salak; a közepét kékes füst borítja, a fák közt átszűrődve: azt a vulkánnak még nyitva levő torka leheli elő.

Az út, melyen a Solfatarához megyünk, döng a lépéseink alatt, mint üres boltozat, s ha egy nagy követ ledobunk a magasból, az a lábunk alatt visszhangzó dörgést kelt; a finom, szürke homok, mely lábunk alatt ropog, ha kezünkkel belemarkolunk, éget; nem lehet kiállni.

S e forró homoknak is van növényzete.

Itten találtam rá egy szintén olyan régi ismerősre, akiről nagy érdekkel olvastam, sőt, egy regényemben írtam is felőle, de sohasem láttam: annálfogva tökéletlen fogalmam volt róla. Ez a rejtélyes furcsasága a növényvilágnak, az „arbutus unedo”.¹

Mikor még gyermekkoromban tanultam a botanikát, meglepett a jó Diószeginek ez a följegyzése: az „arbutus unedo virágfürtjei ősszel nyílnak, másik ősszel a gyümölcsei érnek: egyszerre virág és érett gyümölcs az ágon.”

Hogy lehet ez? Hát az egyik ősz és a másik ősz között eső telet hogy éli át ez a fa? Ezt sohasem tudtam képzeletemmel kitalálni. Most már látom. Úgy, hogy ott, ahol ez a fa él, nincsen tél. De azért mindig titokteljes tünemény marad az, hogy egy olyan bogyó, mely mind alakjára, mind ízére nézve legjobban hasonlít a mi szamócánkhoz, hogyan vár egy teljes esztendeig a megérésre, míg az új virág nyílni kezd ugyanazon az ágon; úgy, hogy egy akkora fürtön, minő egy vadgesztenye bokrétája, ott találjuk legalul a tavalyi érett bogyókat, feljebb a félérett sárgákat, azután a zöldeket, s a bokréta hegyén a gyöngyvirág alakú, finom illatú idei virágcsokrot; az egész kis fa olyan gyönyörű egy növény, nem magasabb másfél ölesnél, bőrkemény, örökzöld levelekkel, korallpiros ágakkal; minden díszkertnek pompája lehetne: – ha akarna! – De nagy az ő igénye; vulkánt kíván melegháznak; ilyen üzdéhez nagy úr kell. Tehát be kell érnem egy emlékgallyal, amit elhozok belőle.

Amint tovább haladunk, egyre kezd törpülni a növényzet, a pázsit ritkul, egész puszta foltok terjengenek, amelyeket már csak a mirtusz szegélyez. De még akad egy-egy vakmerő iringó (eringium), mely sötétkék tüskekoronájával a halál kapujáig elő mer hatolni, sőt találtam egy kövér levelű zsázsát és valami páfránt, aki magának a kénvulkán sziklatölcsérének a hasadékába merte felütni a tanyáját: az egyik oldalán a sziklának a kéngáz rakja le a sárga virágát, a másikat ők takarják zöld leveleikkel.

Egy összevissza dőlt kőhalom aljából tódul elő lobogva a világoskék füst; körös-körül nagy darabon a reszkető légben úgy himbálnak a tárgyak, mint a délibáb rezgő hullámaiban. A Solfatara középgádora, mint egy pincebejárat, embermagasságnyi, bevakolva aranysárga kéncsapadékkal. Ott lakik a halál. Egy lélegzetvétel e gádorban egy életnek elég. Hanem lélegzetvétel nélkül bízvást bele lehet szállni; a felszálló kénlég kéjes meleget áraszt el a testen. S azt mondják, hogy fájós szemeket meggyógyít. (Éppen úgy, mint a mi „Büdös”-ünk Erdélyben.) Egy darab kénjegecet letörtünk e halálos barlang faláról, s megosztoztunk rajta. Már most legalább, ha valaki azt mondja: „Eredj a pokolba!”, azt mondhatjuk neki: „Hiszen onnan jövök!”

Fenn, a füstölgő grotta tetején egy angol család állt, mister, mistress és apróbb-nagyobb missek, körüllengedezve az alvilág gőzeitől. Ez azoknak tetszett. Azt hitték, Londonban vannak; annak a drága (mert sok pénz ára) levegőjét szíják.

Mi azonban tovább barangoltunk, mirtuszvirágokat keresni a tűzhányó völgyében.

Mi az a Solfatara? A természettudósnak egy kénbarlang, a betegnek, kit köszvény vagy köthártyalob bánt, gyógyhely, aki őt régóta ismeri, annak egy istenség!

Menjünk a Serapaeumba, ahogy újkori barbár latinsággal a Serapis templomát elnevezték. Szűk utcácskán át, alacsony házikón keresztül, ahol a kapusnak fél lírát adunk, s azután egy sor kőlépcsőn szállunk le a rejtélyekben gazdag romemlékbe.

A pozzuoli Serapis-templom romjai éppen úgy meglepnek nagyszerűségükkel, mint ahogy a Pompeji-beli Isis-templom várakozásunkon alul maradt. Három kolosszális korinthi oszlop áll még egyenesen a hat közül, melyek a templom homlokzatát emelték, egy negyedik ott fekszik végig ledőlve mögöttük; a roppant négyszögű nyílt csarnokot negyvennyolc márvány- és gránitoszlop emelte, s ezeknek a közei ugyanannyi zárt kamrákba vezettek. Azokon át lehetett a valóságos templom udvarába bejutni, mely kör alakra volt építve, tizenhat korinthi oszloppal. E templom kupolája alatt hirdeté misztériumait Serapis, az óriáskígyóval körültekert, koronás isten. Hogy magát az istenszobrot áttették e helyről a nápolyi múzeumba, az helyes takarékoskodás volt, hanem hogy a korinthi oszlopokat egyik Bourbon király elvitte a maga palotájába, a félreeső Casertába, ahol senki sem látja, s csináltatott belőlük színházfoyer-t, az már prédapazarlás volt. Most csak az oszloptalapokat látjuk már a körtemplom helyén, rendetlenül odadobált törött oszlopfőkkel és párkányokkal, melyeket nem volt érdemes elvinni, úgy összevissza furkálták a lithodomusok.

Ez a lithodomus egy olyan kis kagyló, mint a mi dunai békateknőink: a héja recés, hófehér. És ez a tehetetlen állat képes úgy keresztülfúrni a márványt, mintha vésővel vágtak volna bele lyukat, folyvást dolgozik, és lassan, míg akkora lyukat fúr bele, hogy maga elfér benne.

Ezek a kicsiny tengerlakók egy olyan talányt adtak fel a tudósoknak, ami még ma sincsen megoldva.

Az a három fennálló, tömör, nagy oszlop, egy darab afrikai sziklából kifaragva, a talapja fölött háromméternyire, keresztül van lyuggatva ezektől a csigáktól. Sűrűn, mint a darázsfészek lyukai, vannak egymás mellé fúrva az odvak, sokban még benne találni az odaszorult kagylókat, s e lyukacsos öv mintegy kétméternyi szélességben látható mind a három fennálló oszlop derekán. Azon alul és felül megszűnik. Eszerint valamikor ennek az egész templomnak odáig kellett elsüllyedni a tenger alá, ameddig a csigafúrás felső széle tart, és századokon át ott kellett maradnia. De hogyan lehetett az, hogy az alább eső részét, mely még mélyebben merült a víz alá, nem fúrták össze a kagylók? Örök talány!

De nem kisebb talány az, hogy ugyan mi ütött a rómaiakhoz, hogy a maguk klasszikus istenségei közé az egyiptomi bálványokat is be engedték költözni, hogy a napvezető Apolló, szűz Minerva, diadalmas Venus és mennydörgő Jupiter ideál alakjai mellé odaállították imádatuk oltárára a kígyótartó Serapist, a kutyafejű Anubist s a sokemlős Isis asszonyt.

S azoknak a tiszteletére ily nagyszerű templomokat emeltek.

Hátha együtt a két talányt könnyebben kitalálhatnám.

Régi jegyzeteim között találok egy történetet, melynek ez a címe: „Anubis”.

Római történet: Tiberius császársága alatt játszik. Rómában a legszebb asszony hírében állt Saturnin neje, Paulina. De amilyen messze szállt a híre szépségének, együtt járt vele az erényeinek a híre is. Férje, Saturnin, Szíria volt kormányzója, rengeteg gazdagságot halmozott össze, s azt mind nejére pazarlá. Annak a kegyeit tehát kincsek árán sem lehetett megvásárolni. S ez kétségbe ejté a római fiatalságot. A kétségbeesettek között leghalálosabb beteg volt Marcius Mundus, ifjú patrícius, aki már életét, vérét, összes vagyonát felajánlá imádott hölgyének egy édes önfeledkezésért; de mintha csak egy istennőszobornak hordta volna az áldozatokat. Utoljára arra szánta el magát, hogy meghal érte. Megszánta ez állapotját fiatal urának hű szabadonca, Ideus, s azt mondta neki: „Ha nem fogadja el az áldozatodat az eleven istennő, add a kőből faragottnak, az elveszi, célt érsz”. És elmondta urának a tervét. Mai nap pokoli tervnek neveznők, akkor „elysiuminak” mondták. (Vagy „eleusinak”, a két szó nagyon hasonlít egymáshoz, s utoljára is egyre vezet.) Egy napon Isis főpapja, ünnepélyes ornátusban látogatást tett Saturnin nejénél, ami nagy kitüntetés, mert az egyiptomi istenség főpapjának nem szabad a lábaival a földet érinteni, csak a templomban s a kiválasztottak házában; akárhová akar menni, négy adeptus viszi zsölleszékben. A főpap előadja Paulinának Isis istennő izenetét. A faragott bálvány consortiumban áll egy eleven bálvánnyal, akinek Anubis a neve. Ez is egyiptomi isten, csakhogy eszik és iszik – és azonkívül misztériumokat közöl. Hogy minők ezek a misztériumok? Azt senki sem árulja el, aki megtudta. A főpap előadja Paulinának az örömteljes izenetet, hogy ezúttal az Anubis isten őt választotta ki titokteljes sugallatai elfogadójának. Az izenet a férj jelenlétében adatik át; az magánkívül van örömében, hogy az ő házát ilyen kitüntetés éri; még ő biztatja nejét, hogy ez isteni kegyosztást fogadja el; s Paulina áhítatteljesen viteti el magát Isis templomába, ahol Anubistól megtudja a titkok titkát. Másnap azonban meglátogatja őt Marcius Mundus, s diadalmas arccal beszéli el neki az egész misztériumot, felfedve a hölgy előtt, hogy Anubis istennek a szerepét ezúttal ő játszotta. Azt hitte az ifjú ember, hogy ezzel a merészséggel egészen hatalmába keríti a nőt, akit az Isis-pap segélyével tőrbe ejtett. Hanem nagyon csalatkozott. Paulina felséges haragjában kiűzte a házából imádóját, s elmondta az egész titkot, ami vele történt, Saturninnak, bosszút követelve meggyalázói ellen. Saturnin szaladt Tiberiushoz; a császár nem érté a tréfát; az Isis főpapját keresztre feszíté, Marcius Mundust száműzte Afrikába, Isis istennő bálványát beledobta a Tiberbe, s egyúttal minden egyiptomi istent kitiltott Rómából; árulják másutt a mysteriumaikat.

Ennyit mond az én feljegyzésem.

Mármost ebből könnyen levonhatjuk, miért szaporodtak el olyannyira Nápoly környékén az Isis, Oziris, Buziris és Serapis templomok? S miért szerettek azoknak a környéken tanyázni a római főurak, még maga Cicero is, andalító Puteolaneumában?

Az egész part mentét, fel Bajaeig, villák, fanumok, templomok fedték, felváltva luxuriosus fürdőktől. Mind a tenger alatt vannak most. Egy egész elsüllyedt mesevilág, melynek víz alatti palotáiban az aquarium számára sepiákat fogdosnak.

Egyszer csak azt mondta az az örökké nyitott száj odafenn, a Solfatara: „Nem vagytok!” S a földkebel egy mozdulatára paloták, templomok, fürdők, kéjlakok lesüllyedtek a tenger alá; a Serapis-templom oszlopainak csak a fő cifrázatai maradtak ki a hullámsírból.

S még azt sem elégelte meg a Solfatara, hogy elsüllyeszté őket, hanem utánuk omlasztotta lávafolyamát, hamuzáporát, s eltemette a templom oszlopait egész odáig, ahol a csigák elkezdették fúró munkájukat. És aztán otthagyta az egész elsüllyedt palotasort tovább ezredévnél. Akkor megint eszébe jutott valami: „Lássátok meg, hogy élek!”, s keblének egy sóhajtásával kiemelte ismét a tenger alul magasra az elsüllyedt romokat, népek csodájára, s ugyanakkor egy új hegyet tolt fel magasra, a Monte Nuovót, mely még száz év előtt tűzokádó volt; most már begyepesült a katlanja.

Így tud a Solfatara!

S a Serapis-templom száz év óta ismét süllyed alá. Talapköve már a tenger vizében áll, s a szentélye körül sós források fakadnak fel; a kúszó rózsa menekülni igyekszik fel a falakra, ki tudja, meddig fogják tépni a virágait kíváncsi kéjutazók?

Pozzuolitól Bajaet egy kis tengeröböl választja el; hajdan a hatalmas Róma hajóhadának téli kikötője volt itt, míg a föld alatti istenség össze nem kuszálta az emberek terveit. Most már csak a régészek találgatják: mi volt ez a rom itt? Összekötő csatorna három öböl között: az egyik öböl már eltűnt, a másikból elkerített tó lett, hídoszlopok a víz alá merültek, nagyszerű düledék boltívei alatt sétaút visz el, nem tudni, mi volt az, templom, kéjlak, vagy víztartó medence, nagyúri fürdő-palotához. Mindenütt fürdők romjai. A földkebel ingyen adja a forró vizet. Gőzölgő patakok futnak a homokos sziklákon végig, s kietlen sziklaszakadékokba zuhannak alá, a moha süpped, a szikla kong a láb alatt, s ha a pálcánkat leszúrjuk a földbe, a fúrt lyukon át párát lehel ki a föld. Kinek volt bátorsága erre a földre annyi romnak született palotát építeni? S még hadi kikötőket! (Az öreg Plinius itt parancsnokolt 79-ben, mikor a Vezúv kitörésénél őt is agyonütötte a gályán egy hulló szikladarab.)

Szinte megnyugszunk, mikor erről az „élő” földről a jó, csendes, nyugodt tengerre átköltözhetünk. Csónakon kelünk át Pozzuoliból Bajaeba. Előbb azonban egy kis vargabetűt csináltat velünk az oroszbarátság. Tudniillik, hogy Bajae és Pozzuoli között van egy híres vendéglő, „Hôtel de la Russie”, ahol írott betűk és szájhagyomány szerint igen jól főznek, míg Bajaeban, amióta Lucullus úr meghalt (akinek a palotája ott fekszik romban) igen rosszul traktálnak. Tehát az oroszokhoz eveztünk, ki is kötöttünk szerencsésen. Szép vendégfogadó, azt el kell ismerni; hanem egy lélek sem volt benne, be volt zárva. Tehát csak mégis Bajaeba kellett mennünk ebédre; az „Hôtel della Reginába. A királyné hotele semmi tekintetben sem áll a háta mögött nálunk a „Kis pipának”, kivéve az egy étkezést. Olasz konyha dívik. Holmi ideális emberek ugyan jóllakhatnak fölséges kilátással, mohfedte omladékok ábrándos panorámájával, megláthatják Agrippina sírját, Julius Caesar palotáját, Néró labirintját a száz föld alatti szobával és Hortensius híres szónok halastavát, melyben drága murénáit eleven rabszolgák húsával hizlalta. Úgy látszik, hogy akkoriban a honatyákat jobban korrumpálták, mint most. Nekem, mai korbeli, gyengén korrumpált Hortensiusnak csak egy branzinóra telik. Azt is de sokáig hozzák!

Utazónak (nota bene aki egy ritka decemberi nyári napot fel akart használni) ennél a kirándulásnál már előre meg kell állapítania a programját, s nem állni meg mindenütt, ahol valami érdekeset lát; hanem kiválogatni a gazdag szellemi étlapból, amit szeret. Ebéd után, Bajaet körülnézve, siettünk a klasszikus Avernus tavát meglátogatni. Virgilius Maro nagyapánk idejében itt volt a pokolba való bejárás – ingyen; – most már belépti díj mellett. Csinos kerek tavacska: nagyságra hasonlít a csorbai tóhoz a Kárpátok közt, vagy a Szent Anna tavához Erdélyben; – csakhogy gyümölcserdős dombok közé van szorulva: – nem lehet érteni, hogy miért kötötték a rómaiak ehhez a helyhez félelmeik rémképeit? Csakugyan van ott egy hosszú alagút, a sziklaoldalba vágva; melyet a köznép a pokol barlangjának, az előkelő világ a Sybilla grottájának nevez, csakhogy ez emberi kéz munkája; belemenni azonban csak úgy lehet, ha az ember a vezetőnek a hátára felül: mert a locsogó meleg víz folydogál benne alul-felül, s az ember bőrig ázva kerül vissza belőle. Ezen az áron nincs kedve az embernek pokolba menni. Mondjunk le róla: inkább keressünk a gyönyörű zöld erdőben virágot, ciklámeneket, amiknek most van itt a tavasza. Igazán tavasz van; a pokol tava partjain kis kertecskék vannak, s azokban a jövő esztendei zöldborsó már szépen tele van hüvelyekkel.

Még egy rövid (de senkinek nem ajánlandó) látogatást említek fel a mai kirándulásokból a Nero fürdőjéhez; mely természettudósra nézve igen érdekes lehet. Egy óriási tufaszikla oldalában tátong egy barlang, meredek feljárással. Mikor belépünk, már megüt bennünket a meleg légáramlat. Az előpitvarban köszvényes nyomorékok tanyáznak; nem minden igény nélkül a látogatók alamizsnáira. Továbbhaladva, egy jobb oldalú alagúton, pokoli hőségnek megyünk neki, mely köszönetet szavaztat velünk a vezetőnknek a további fáradozásáért; ekkor azután megtanuljuk, hogy ez az alagút kör alakban járja meg a sziklát, ilyen meleg az egész hegy, mint itt. Próbatétül aztán egy finakot hoznak elő hideg vízzel, abba egy friss tojást tesznek bele, s akkor egy kis tízéves fiút, aki övig meztelenre van vetkőzve, előszólítanak, a sajtárt annak a kezébe adják, a másik kezébe meg egy fáklyát, s azzal útnak eresztik.

Mi pedig visszatérünk s a barlangpitvar ellenkező oldalán levő szádához állva, várjuk, hogy a kisfiú visszatérjen a kerülőn át. Jó tizenkét percig állunk ott, amidőn sötétségben megjelenik az a veres csillag, a fáklya fénye, s amint közeledik, hallani lehet a kis fiúcska nehéz, ziháló lihegését, amint sebesen fut az öldöklő forróságú alagúton végig, mire odaér hozzánk, a fiú nem veres, hanem halottsápadt, s a finakban levő tojás keményre meg van főve; a víz fel van forrva. Szegény fiú, megérdemli azt az egy lírát a látogatóktól – amit bizonyosan elvesz tőle a cicerone.

Szép este volt, mire Nápolyba visszatértünk. Azért, hogy itt a nap meleg, mint nyáron, de mégis rövid, mint nálunk télen. A table d’hôte ismét visszavarázsolt a szép Hungáriába:

– Nem a hazámba, hanem a grand hôtelbe. Éppen az az étekfogás. Csak egy különbség van benne: az, hogy itt Bunkó helyett népénekesek mulattatják a vendégsereget. Bunkónak ezek is elég „bunkók”, mert olyan infámisul fújják, cibálják és pengetik azokat a nápolyi couplette-eket; a prímásuk énekel, gitározik és táncol hozzá; utóbb aztán a többi urak és hölgyek (művészek) szintén táncolnak, hegedülnek, gitároznak és énekelnek. Ebéd végeztével átmegy az úri társaság (nagyobbrészt angol mylordok és myladyk) a márvánnyal padlózott nagy előcsarnokba, s elhelyezkedik a hintaszékekbe. A népénekesek elkezdenek polkát, valcert virginálni, s az angol lordok és myladyk, akik az asztalnál oly feszesen ültek, mintha az úrvacsoráját költenék el, s villahegyre szúrva hámozták a körtét: most elkezdenek a népénekesek dalára, a vendéglő előcsarnokában con amore valcert, polkát táncolni. Már most nem tudom, nápolyi szokás-e az, vagy nagy-britanniai?

Mi menekültünk fel a szobáinkba, ahol nyitva van minden ablak éjszakára.

Az eső szitál, permetez – hanem az utcáról is énekhang zendül fel.

Itt már csak olyan alsóbbrendű énekes-trupp produkálja magát, melynek tagjai, ruhájuk és cipőik megviselt állapotja miatt, a vendéglők gázvilágított csarnokaiba be nem bocsáthatók; csupán a nyílt utcán, az erkélyek alatt szíveltetnek meg: ha tudniillik a vendég utazók eltávolításukat nem követelik.

A „Traviatá”-ból énekeltek. Hárman voltak: egy nő, egy férfi, meg egy hegedűjátszó: nő és férfi énekelt és lantozott.

A nő hangján megérzett, hogy az beteg már; de azért az valami oly megkapó, rokonszenves hang volt, mély timberű mezzoszoprán; és oly tökéletesen iskolázott modor, hogy én már régóta hallottam híres színpadokon ilyen szívhez szóló éneket.

Azután elkezdte a „Santa Lucia” nápolyi népdal gyönyörű áriáját énekelni; majd megint a „Trovatoré”-ból egy mesteri énekrészt; oly bájjal és lélekteljesen, hogy mi, leányommal együtt bámulva hallgattuk az erkélyről a sötétben éneklőket; akiknek dalához a kopogó esőcseppek adták az orchestrumot; s valamennyi rézpénzünk mind hozzájuk vándorolt. Arcaikat, alakjaikat nem lehetett kivenni.

De hát „ki” lehetett az a nő valaha? Akinek ilyen varázserejű bájos hangja van; aki így kitanulta a művészet technikáját, aki csak úgy játszik a legnehezebb operai részekkel, s aki most itt énekel utcaszegleten, esőben, sárban, egypár ablakon kinéző utas számára, akik tízkrajcárokat dobálnak le a lábaihoz, s azért ő hálából újra kezdi a „Santa Luciát”…

Minő tragédia lehet a szerencsétlen teremtés mögött?

Aki Nápolyt igazán élvezni akarja, jól teszi, ha elébb a környékét járja be: s mikor a kedélye át van ittasulva a felséges természeti szépségektől, a múltak gondolatébresztő emlékeitől, akkor kezd hozzá, hogy Nápolyt keresztülbarangolja; mert különben a Verona, Florenc remekeitől, klasszikus műízlésétől (hát még a hasonlíthatatlan Róma nagyszerűségeitől) elkényeztetett idegen, Nápolyba csak a kritikust hozza el magával. Nápolyban lakik a próza. De ez meg aztán olyan nagy dimenziókban, oly tökéletes, egyetemes kifejlődésben, ahol már a próza is ideállá válik.

Pénzt keresni és enni: ez a két jelszó.

A mostani Nápolyban aligha ismernének rá a régire hajdani leírói. Nincsenek már lazzaronik, félmeztelen emberek, akik kifeküsznek a tengerpartra, s pihennek és koplalnak. Most minden ember dologban van. A lazzaronik beálltak kocsisoknak, teherhordóknak. Egypár négyszögölnyi kamrácskákban ember hátán ember dolgozik késő estig, varr, fon, fúr-farag, ráspolyoz, vagy az utcán jár és árul valamit torkaszakadásig, lovat, öszvért, szamarat hajt: ácsorgót nem látni.

Maga az a tengerpart is, ahol azelőtt nyüzsgött a hírhedett paradicsomi néposztály, át van alakítva, a Villa Nazionale sétánya, mely azelőtt közvetlen a tengerpartig terjedt, most a széles Riviera di Chiaja által van a tengertől elválasztva, melynek gránit bástyafalain, erős sirokkónál, túlcsapkodnak a hullámok.

A sétányt csupa örökzöld fák képezik: telelő tölgyek, óriási magyalfák (ilex), finom apró levelű borsfák, fürtös gyümölcseikkel, közülök egynéhány fejedelmi pálma tolja előre levélkoronáját, dereka alul vékony, mentől feljebb, annál vastagabb; következik egy egész sugárút pálmákból, melyek azonban még csak évtizedeket számlálnak. Szerteszét márványszobrok, melyeket a műértő ugyan csupa utánzatoknak ismer fel, s a felső-olaszországi remekek után fitymálva mellőz; de az én szobortalan hazámban bárcsak ilyenek volnának. A sétány közepén áll Virgilius Marónak (az itt születettnek) kis temploma, a költő márványszobrával, s még Thalbergnek, a zongoraművésznek is jutott egy márványszobor a halhatatlanok társaságában. Itt van az akvárium is.

A legelső látogatói a Chiajának korán reggel a halászok, ott látjuk őket tizenkettesével a kőpart nyúlványán a hálót húzni, lábszárig feltürkőzve; azután jönnek a katonák. Itt tanítják be az újoncokat a hadi művészet titkaiba, ahogy azt az újabb kor követeli: nagyot lépni, kinyújtott lábbal megállni, leguggolni, felugrani, szaladni, miközben minden katona egyszerre utána kiáltja a vezénylő tiszt által kimondott parancsszót: Jobbra nézz! Balra nézz!, s menet közben hangosan számlálja: „Un, duo!” A gyakorló századot körülállják a kucséberek, narancsos kosaraikkal, s kínálgatják a katonákat, s azok kedélyesen hámozzák a hesperidák almáit az egzecérozás közben. Minthogy pedig a Chiaja a fő közlekedési vonala a városnak, egyre hajtanak keresztül a gyakorlótéren az equipage-ok, vetturinók, corricolók, szamaras laptikák, s nemigen kerülgetnek, hanem keresztültörnek a hadsoron; – az okosabb enged; – míg végre a vezénylő tiszt megsokallja a dolgot, s futást rekomendál: arra aztán nekiiramodik az egész kompánia, ki előbb, ki hátrább, ahogy a temperamentuma hozza magával, s szalad a kőgátig, futás közben ki-ki az egyik kezével fogja a kalapját, hogy le ne fújja a szél a fejéről, azzal a sok kakastollal. Délfelé aztán előjön nyolc gyalog trombitás, s vidám allegrettót harsogtatva összegyűjti s hazaviszi az egész dandárt. Jó, hogy az olaszokkal barátságban vagyunk; mert ha ellenségeik volnánk, ettől a tábori muzsikától csakugyan elszaladnánk. – Két órakor a katonai zenekar mulattatja a sétálókat, s három órakor Nápoly egész előkelő világa ide jön bemutatni az előfogatait és divatöltözeteit, a széles Chiaján egyik hintó a másikat kergeti, három-négy sorban, míg beesteledik.

E sétányon innen és mögötte kezdődik az új Nápoly, mai korhoz idomított építészetével; itt már a házaknak teteje is van. A meredek hegyoldalba a Mergellinán néhol az épülethez való helyet is oda kellett építeni. Az igaz, hogy olcsó és könnyen kezelhető a falnak való anyag; a tuff-kő, amelyből az itteni házakat építik, valami közép lény a kő és a vályog között. Ez újkori négyemeletes házak, egész a kupolájáig eltakarják a nevezetes Sannazaro templomot, mely nem csak azért híres, mert egy költő építette, de még inkább azért az oltárképért, amelyen a sátán, kit Mihály arkangyal legyőz, egy bájos hölgy képében van ábrázolva, eszményi keblekkel. Kénytelen vagyok e képnél sziesztát tartani, hogy igazságot szolgáltassak egy súlyosan elvádolt püspöknek. Az útikalauzok, könyvek és eleven vezetők ugyanis azt híresztelik minden látogatónak, hogy ezt a képet Caraffa Diomedes, arianói püspök festeté vala, s hogy az a deli hölgy, aki az ördögöt képviseli rajta, nem más, mint egy hírhedt szépség, akibe a püspök halálosan szerelmes volt; s mert ennek a részéről viszonzást nem talált, bosszúból festeté őt ide a sátán képviselőjéül. Hát ez mind rágalom. – Én ugyan nem vagyok hivatva a püspököket védelmezni; azonban az igazságszeretetem nem engedi, hogy amit e történetről saját adataim szólnak, e helyütt elhallgassam.

Tehát, ahogy én tudom, éppen ellenkezőleg, a szép hölgy volt megszállva bűnös szenvedély gerjedelmei által az avernói püspök iránt, s a csáb minden varázsát alkalmazásba vette, hogy a felkent férfiút a gonosz útra eltántorítsa. Egy napon a püspök ráállt, hogy a szép bűnöst elkísérje posilipói kéjlakába. Útközben a Santa Maria del Porto temploma mellett elhaladva, a püspök fölszólítá a signorát, hogy térjen be egy pillanatra vele a templomba, mert most érkezett meg Leonardó de Pittoja remek oltárképe, melyet a püspök rendelt meg. Még senkisem látta azt, a szép hölgy legyen az első, aki előtt azt leleplezik. A delnő bement a püspökkel a templomba; a főpap egy intésére leránták a leplet az oltárképről, s ott látta a vétkes nő saját magát élethíven eltalálva, s legázolva az arkangyal lába alá, akiben viszont magát Caraffa Diomedest ismeré föl. E meglepő látvány egyszerre megtéríté a rossz úton tévelygőt; követte bűnbánó Magdolnát, s azontúl tartózkodott felszentelt férfiak elcsábításától. A kép azonban most is ott van, ez aláírással „Fecit victoriam”, amit csak az érthet meg teljesen, akinek tudomása van felőle, hogy a csábos szépség neve volt: „Victoria d’Avalos”.

Fölöttébb örülök, hogy a helyreigazító adatot köztudomásra hozhattam.

Virgilius sírja, a posilipói alagút, a kilátás a st.-elmói várból, mind méltó megemlítésre; de amiben Nápolynak a lelke van, az életereinek lüktetése, ha szabad volna anatómiai műszavakat használni, az ütér és a visszér: ez a két nevezetes utcája, a Toledo utca és a húspiac.

Az utóbbit elég egyszer végigutaznunk, hogy feledhetlenül emlékünkben maradjon; az elsőt azonban tanulmányozni kell, s nemcsak a kocsin, de gyalog is bejárni, mert itt van Nápoly, a maga valóságában.

A Toledo utca (ma már Strada di Roma) folytatásával a Capodimonte utcával lehet olyan hosszú, mint Budapesten az Andrássy út s éppen úgy büszkesége Dél-Olaszország fővárosának, mint ez a magyarokénak. Nem olyan széles, s a Capodimonte felé erősen emelkedő.

Kedvező napunk van: éppen hetivásár Nápolyban és azonfelül december 16-ika.

Ez a nap egyike a három nevezetes évfordulóknak, amelyeken szent Januarius vére cseppfolyóvá lesz, s e csoda, amint a szent kápolnában a nép láttára végbemegy, a főutcákon végig hordoztatik.

Tehát ezzel is találkozni fogunk.

Ne higgye ám senki, hogy itt most helytelen gúnyt fogunk űzni a nép hitéből. Szép is volna: ugyanabban a könyvben, ahol az olvasónak az öngyilkosok meddő gyümölcsfáiról beszéltünk, s követeltük, hogy azt mindenki elhiggye: tamáskodni szent Januarius vérének megolvadásában! Mindenkit a saját hite üdvözít.

A Toledo utca kezdődik a Piazza del plebiscito-nál; elébb azonban amíg a tengerparttól odáig jutunk, szűk, tekervényes utcákon keresztül kell bandukolnunk, ahol egymás tőszomszédságában található művész-atelier, kovácsműhely, süteményes bolt, pénzváltó és tehénistálló, melyben azonban most csak a reményteljes csemeték vannak otthon; mamáik reggeli sétáikat végzik. Valahogy csak rátalálunk a Piazza dei martyri-ra, melynek közepét a négy forradalom mártírjaira emlékeztető szobor foglalja el. A művész, aki komponálta, maga is megérdemli, hogy a mártírok közé soroltassék.

Hanem itten azután elkezdődik Nápoly élete és pompája. Ez egy darab Európa. Bécs Grabene, Ringstrasséja, Kärntnerstrasséja, Budapest Andrássy útja, Váci és Dorottya utcája összevéve nem mutatja fel egy sorozatban oly szakadatlan tárlatát az ipar kincseinek, mint az egy Toledo utca Nápolyban. S ami legnevezetesebb benne, az, hogy mind „otthoni” cikk. Itt semmi külföldit nem árulnak. A legfényesebb likőrös boltban, ahol francia konyakot kerestem, az felelték: nem tudják, micsoda állat az. Tessék, ha kell, olasz aqua vitae. Becsülöm őket érte! És a konfekciós boltok (vulgó, „szabók”), a porcelán, majolika, a selyem és csipke, a gyönyörű üvegáruk, az ékszerek, az antikok és azoknak remek utánzatai, a bútorok, az acéleszközök, márvány, elefántcsont és fafaragványok, kirakott famozaikok, (intarsiaturák), a korallok és faragott csigák; és a pazarló fényűzés cikkeitől kezdve a mindennapi élet, a kényelem és viselet tárgyaiig mindent maga Nápoly állít elő. És árucikkeik jók, szolidak, szépek, kitűnő ízléssel készítvék, és olcsók. A háromlírás nápolyi kesztyű túltesz az ötforintos angol kesztyűn. Ami pedig a csecsebecsét, a színes népalakok szobrait illeti, ezeknek az ára a tréfával határos, és amellett milyen műízléssel, mennyi humorral alkotva! A kapuk aljait pedig virágárusok foglalják el, fantasztikus alakzatú bokrétákat, kosarakat kínálgatva, tele rózsákkal: ára csak két líra; most van a rózsának a legjobb évadja: december közepén; némely furcsa virágnak a nevét sem ismerem, ami itt egymásra halmozva, csodálatos illattal hívogat.

Ez a Toledo utcának a fényes oldala. Most következik a kifordított oldala. Hetivásár alkalmával, amilyen hosszú ez a sugárút, olyan hosszan végig van rakva két oldalt a gyalogjáró zsibárus-sátorokkal, s amily hosszú vonalban sorakoznak egymás mellé a fény és pompa kirakatai a boltokban, éppen olyan szakadatlan láncolatot képez a népies olcsó cikkek ponyvabazárja.

A csipkésbolttal szemben árulják a gyapotharisnyákat, a drága quincaillerie kirakatával szemben a tízkrajcáros gyermekjátékokat, a brilliántos ékszerek farkasszemet néznek az üveggyöngyök árubódéjával; a gazdag pénzváltó küszöbén letelepedve közvetíti a pénzforgalmat a kormány által szabadalmazott pénzkofa, aki csak rézpénzt vált, s az elegáns confectionner kiakasztott mantilljainak árnyékában dolgozik a foltozóvarga egy szétnyílt talpú sarun; itt gyufa, amott kefe, odább szappan, szita, bádogedény, cseréptányér, repülő könyvárus ponyvairatokkal, újságszatócs, viaszbábok, cifra gyertyák, bicsakok, fűrészek, tamburinok, csörgettyűs dobok, a százlírás porcelántányérral vis-à-vis ugyanannak az utánzata papírmaséból, 50 centesimo; rengeteg mennyisége a sétapálcáknak és esernyőknek, szentképek, olcsó korállfüzérek, utánzott borostyánkő, lávaművészet, viselt ruhák, közben pereces, süteményes asztalok, lacikonyhák, ahol sült halat, kolbászt osztogatnak; kincstárai az aszalt gyümölcsnek, Kaliforniái a talmi aranynak, kifogyhatatlan forrása a citromvíznek, mely szökőkútként csorgatja illatos sugarát, dinnye, makaróni, osztriga-vendéglők, s ennek az árusai mind fennhangon kiabálják a járókelőknek – nem az áruk nevét, azt úgy is látja, akinek szeme van, hogy micsodák, hanem az árát: „Mezzali!” hangzik legsűrűbben; ez azt teszi, hogy fél líra (mezza lira): a szó végét a nápolyi el szokta harapni; vannak, akik nem érik be a kiáltozással, hanem utánaszaladnak a hintónak, s úgy kínálják a kocsiban ülőnek, amit kinéznek belőle, hogy kedve lesz megvenni: egy eleven kirakat pedig előre-hátra jár a sokaság közt; egy vándor ékszerész teleaggatta a kabátját elöl-hátul násfákkal, függőkkel, melltűkkel, a nyakában, a derekán nyakláncok, óraláncok, rivière-ek, a kalapja tele boglárokkal. „Omnia mea mecum porto!” És semmit sem lopnak el tőle. Pedig tudják, hogy talmiból van. „Mezzali!”, s még hagy belőle lealkudni. Még jobban megbámulni méltó az a magas szál legény, aki aranyhalakat árul. Három öblös üvegcsobolygó egymás fölé helyezve, tele vízben fickándozó aranyhalakkal: ezeket ő a feje tetején egyensúlyozza, s úgy jár büszkén, fölemelt fővel a sok tolongó nép között. Ha valaki vásárol tőle, térdre bocsátkozik, s úgy emeli le a fejéről akrobatai ügyességgel az ingó alkotmányt.

Az utca közepén pedig jár szakadatlan kettős kígyóvonalban a hintók végtelen láncolata; a kocsisok durrogatnak ostoraikkal. Közben egy-egy szekeret látunk, melyen a kocsinak háttal fordulva ül egy dudás. Ez italokat árul, s a dudaszó arra való, hogy a szomjúhozó közönség figyelmét odavonja. A hintókon elegáns úrhölgyek, kíváncsi idegen arcok szemüvegezik a hemzsegő népcsoportot, melyből alig látunk előtűnni egy-egy katonai egyenruhát, annál több kokett abbét, aki köpönyegét fél vállán átcsapva, valóságos dandy-léptekkel méri végig az utcát, hódító tekintettel az emberiség szebbik felét, megvetéssel a szembejövő kapucinust.

Ad vocem: „szebbik fél”. Nemcsak nekem, de minden idegennek feltűnik az, hogy a nápolyi köznép között milyen ritkaság a szép női arc. A budapestiek és a bécsiek különösen el lévén e tekintetben kényeztetve. – Ah, de itt látok egyet szembejönni: ez valódi típusa az olasz szépségnek. Tojásdad arc, félhold szemöldök, nagy fekete szemek, csigabiga száj. Kár, hogy apáca. Azért mégis a szemébe nézünk. Elismerem, hogy biz ez bűn. A Biblia szerint a szemeinkkel is lehet vétkeznünk. Ámde nyomban követi a bűnt a büntetés. („Scelestum poena, pede claudo.”) Csakugyan sánta. Egy öreg, tiszteletgerjesztő, ráncos képű apáca biceg a fiatal háta mögött, aki, észrevéve fenyítést érdemlő szempillantásomat, rögtön odalibben elém, s kiránt a skapuláréja alól – no – nem egy tőrt, hogy a szívembe üsse; hanem egy perselyt, s azt megzörgeti az arcom előtt; s rögtön megveszi rajtam bűnöm zsoldját. Fél lírám bánta meg e tiltott tekintetet. Ez igen jó metódus. Elől bocsátani egy szép deli hölgyet, s aki arra ránéz, rögtön megfizettetni. A budapesti jótékony hölgyek átvehetnék ezt az üdvös nápolyi szokást; micsoda bő jövedelemforrást nyithatnának vele emberbaráti intézeteik számára! Hüh!

Most egyszerre fennakad a közlekedés: a jobb oldali hintók kénytelenek megállni, és szünetet tartani. Nincs semmi baj. – Csak az a rendes állapot fordul elő, hogy végig a fényes toledói sugárúton hajt egy öreg ember két riska tehenet, egy kis leány pedig kilenc anyakecskét. A férfi kezében van egy kolomp: azzal ő minden kapu előtt beharangoz. Ez azt jelenti, hogy itt van a tejesember. A tejet itt a házhoz szállítják, mégpedig igen elmés módon. Egy ablak a harmadik emeleten megnyílik, s egy főkötős arc kibukkan rajta, és lekiált valamit. Erre a kis leány betereli az udvarra a kecskéket. Azok egymástól el nem maradnak; felsétálnak szépen mind a kilencen a lépcsőkön a harmadik emeletre; ahol azután a szorgalmas háziasszony kiválasztja közülök tetszés szerint, amelyiktől a tejet ki akarja sajátítani. Azután megint visszakopognak a kecskék a lépcsőkön.

A két riskának ezalatt odalenn az utcán szintén akadt valami üzlete. Egy úriember a járókelők közül odajön egy pohárral, s odaguggolva a tehén alá, saját kezűleg fej magának annyi tejet, amennyi egy reggelinek és két soldi értékének megfelel. – Hát biz addig, míg az megtörténik, várni kell az egész hintósornak. Ez már csak természetes.

Mi azalatt ráérünk egy ponyvasátor alatt szemle alá venni a hosszú sorban kirakott régi könyveket. Ez egy vándor antikvárüzlet, melyben valóságos kincsek vannak felhalmozva. De sok pénzt el tudnék itt vesztegetni: ha volna. Hisz itt a legritkább régi könyveket úgy árulják, mint a szalámit, font számra. S ilyen antikvárius sátort hatot találtam itt-amott a furcsa sokadalomban, amelyekben mind meglepő sok érdekes munka volt közszemlére kirakva. Hogy kerültek ilyen becses könyvtárak a zsibvásárra?

Ah! Most csengettyűszó hangzik.

Ráismerünk: ez az inclangorium. Valami ájtatos menet jön. Az utca közepén hoz egy ministráns egy zászlót, mellette egy másik a csengettyűt, azok mögött jön két klerikus rúdlámpákkal a kezében; nyomukban két skarlátveres talárba öltözött papi személy, azok vontatnak egy kicsiny kétkerekű hintót, a hintó aranyos, abban ül egy főpap, teljes ornátusban, s két kezében fog egy szentségtartót, melynek meghajtásával jobbra-balra osztogatja az áldást a népnek: ebben van szent Januarius folyóvá lett vére. A hintó háta mögött járul még egynéhány egyházi személy, különféle rendviseletekben: egyéb senki.

Ahol e díszes menet elvonul, a gyalogjárón néhányan letérdepelnek, többen leemelik a kalapjukat, néhány percig hangzik az ájtatos ima szavainak csendes mormogása; amint az aranyos hintót a veres ruhás egyházfiak továbbvontatják, ismét felhangzik az elébbi zaj: „Mezzali! mezzali!”