XII. La Cocumella

Ha valaha vissza kellene vonulnom a világtól, ha valaha száműzetném a hazámból, ide jönnék napjaim utóhadát számlálni a La Cocumellába.

Bolond szép világ! Gyümölcstermő tavasz, virágos ősz, hűs nyár, meleg tél, életújító levegő, gyönyörűséges tenger, fölséges sziklák, becsületes jó emberek, olcsó korcsmárosok.¹ – Aztán ez a szent magányosság – a világjárás közepett. Egy futamodásnyira (nem távgyaloglóét, de aszmatikusét véve) fekszik Sorrento, egymás hegyébe-hátába épített hatemeletes pompás hotelekkel, amelyek mindig csordultig vannak angol és muszka hercegekkel, toilette-verseny, nyelvbábel, fényűzés, pazarlás: a La Cocumellába pedig nem vetődik más, mint egy-egy német regényíró, s másféle tudós, aki a világot nem akarja látni.

Pedig ennek az egy vendéglőnek a neve külön fel van írva minden térképen; maga a falu, amelyhez tartozik (Sant-Agniello), az nincs a mappán.

Olyan szűk utcán lehet hozzájutni, csupa kertfalak között, hogy még a szembe jövő gyalog ember is a kapu alá kénytelen menekülni a kocsi elől. Meglepő tisztaság, kényelem, tágas szobák, jól fűtő kandallók, jószívű cselédség, ami első beléptünknél kellemessé teszi az ideszállást, s aztán napról napra jobban megszereti az ember ezt a helyet. Akinek tudniillik nem az a célja, utazás közben, hogy minden nap háromszor mutassa be az új toalettjét. Itt ugyan nincs kinek. Az átfutó vendégeken kívül három állandó törzstelepese van a Cocumellának, akik évről évre itt töltik a telet. Egy berlini német regényíró, H** a nővérével és a nagynénjével, aki szintén festőművésznő, és amellett drámaírónő. Jelenleg is három darabon dolgozik: két vígjátékon és egy tragédián. Dacára ennek igen jószívű és kellemes delnő, Loreley ezüst fürtökkel. Természetes, hogy a kollegiális viszonynál fogva rögtön barátságot kötöttünk. Csakhogy a mi törzsvendégeink nem vállalkoznak a szobából kimenetelre soha. Mi pedig úgy éreztük itt magunkat, mint aki egyszerre háromfelé szeretne szaladni. Minden szobánknak az ajtaja egy közös teraszra nyílik, amely nyáron verandául szolgál; oldalain magas oszlopsorok vannak, azokra feszítik ki a vászonernyőt. És erről a teraszról odalátni a Vezúvra, melynek most a háta mögött vagyunk (úgy számítva, hogy Nápoly felé van fordítva az arca). Oldalvást a magas, hófedte Monte Angelo, és alattunk köröskörül mindenütt narancs- és citromligetek – nem ligetek, erdők, megrakva aranyzöld, sárga és bronzpiros gyümölccsel. Narancsnak, citromnak annyiféle válfaját látjuk itt, mint otthon az almának, körtének, a már javában érő apró, lapos mandarintól kezdve egész azokig a kobak nagyságú óriásokig, amiket mózeshitű polgártársaink valami nagy ünnepük alkalmára hozatnak távol Levantéból. És ezek nem olyan díszfácskák, aminőkkel itthon urasági díszkertekben szoktunk találkozni. Hanem nagy terebély törzsek, amikre gyönyörűség felmászni, hogy az ember a tetejében levő érett gyümölcsöt kiválassza. Teljes szabadalma van rá minden vendégnek. A fák oly sűrűn vannak egymás mellé ültetve, hogy a koronáik összeborulnak, s még azonkívül nagy hosszú cseresznyefák nyúlnak ki közülük, amiknek derekán kígyómódra tekergőzik fel a szőlővenyige, s több ölnyi magasra emeli fel a koronáját a kertek szélében egy-egy százados mandulafenyő, melynek tobozai akkorák, mint egy kókuszdió. Azokat meg szokták sütni parázson, s akkor a felpattogó pikkelyek alul kiszedhetők a jóízű mandulák. Az olasz köznépnek ez ebéd és mulatság: mire jóllakik vele az ember, akkorra megéhezik. – De különösen meglepett a cocumellai narancsligetben a narancsfák gondozásának módja: minden fának éppen akkora tála van kerítve, amekkora a koronája, s a föld sáncmagasra feltöltve körülötte. Aztán az a föld is olyan fajta, aminőt minálunk kaméliaföld cím alatt árulnak kilószámra. Ezek a mély tálak arra valók, hogy az esővizet megtartsák. Ezt a rendszert magam is megpróbálom otthon a Svábhegyen a gyümölcsfáimmal; mert egészen ésszerűnek találom. Azért nincsen is itt olyan esztendő, amikor rossz termés volna; itt a gyümölcsfák nem tartanak ugar-évet.

Amíg nekem a hortikulturális élvezet volt az első gondom, azalatt a leányom lefutott a tengerhez, magában. Utána kellett sietnem, hogy jól kizsémbeljem. De hát lehet is a tenger színe előtt perlekedni! Aztán kell is a Cocumellában vezető, vagy garde des dames! Egyenesen a vendéglő kertjéből visz alá az út a tengerhez. Harminc öl magas sziklafal oldalában, kőmellvéddel párkányozva, majd tágas barlangokban keresztülvezetve. Nagyjában természettől, részben emberi kéztől vájt tágas folyosók, melyekből kapu nagyságú szádák nyílnak a szabadba, festői képét mutatva a tengernek és virányos partjainak. Az egyik sziklaboltív magasából hosszú füzérekben csügg alá a kőlakó szaka-virág, míg a boltozat padmalyáról sűrű sugarakban hull alá a sziklaforrás zápora; úgyhogy az ember mintha egy ezüst hárfa húrjain keresztül látná maga előtt e távoli vidék képét. Ennél szebb valamit költő és festő együtt nem gondolhatna ki.

A sziklasikátorokon át kényelmesen lehet lejutni egész a tengerpartig. Valahára egy igazi tengerpart, ahol nem zárja el mesterséges védgát a felséges nagy urat a földtől. Amott, hol a nehéz mólókról nézzük a tengert: mindig haragszik ránk, harsog, tombol, felénk köpköd, arcunkba csap; itten látjuk meg, hogy milyen kedélyes; játszik az emberrel. Az óriás meredek sziklafolt lábától, melyet fenn a paloták, kertek koronáznak, terül csendes hajlásban egy széles fövényöböl, valódi aréna, melyet kétoldalt kirugó sziklacsompók zárnak el; az egyiknek a tetején egy várromhoz hasonló szürke faltömeg jobbról is, balról is, mind a kettőbe mély barlangok nyílásai vezetnek. A fövénysík növénytelen, sima, beterítve azzal a puha tengerfövénnyel, mely olyan fekete, mint a vaspor: közte csigahéjak, égszínkék sépiák teknőcskéi. Csak a közepén van egy roppant nagy kődarab: erkélyszék a nézők számára.

A tenger nagyon kedélyes ma; egyik hullámsánc a másikat követi: amint a part közelébe ér, egyszerre felágaskodik magasra, mint a gátugró paripa, felborzolja a tajték-sörényét, átlátszó lesz, s aztán keresztülbukik maga magán, s azzal előrelódítja messzire a hófehér habot, végig a fövénysíkon egész odáig, ahol mi állunk, s megint visszaszalad.

Egy hallható zizergés, s a következő percben a fövény elitta a kilökött hullámot, s olyan száraz, mint előbb volt.

Ez a zizergés a tenger zenéje. Ha egy vízbuborék elpattan, ennek a hangja semmi; de ha trillió vízbuborék elpattan egyszerre, annak a hangja: zene. Óh, mint szeretem én a természetnek ezeket a halhatatlan zenéit megfigyelni. Mikor csendes őszi estén a lombtalan jegenyefához támaszkodom, s hirtelen végigfuvall a szél a levélárva ágakon, az olyan valami túlföldi zenét támaszt, aminőnek az eolhárfáét hisszük, vagy a Memnon-szobrokét.

Elkezdünk komázni a kedélyes istenséggel. Ingerkedve mondjuk: „Hát nem tudsz tovább kijönni?”, s ő felveszi a tréfát; megfelel a kötekedésre, s egyszerre olyan habot zúdít felénk, mely túlfut rajtunk, elborítja a lábainkat. Hogy nevetnek rajtunk a kis buborékok! Perc múlva ismét száraz a fövény. Esernyőnk végével beleírjuk a neveinket jó mély vonásokkal. Pillanat múlva ismét ott van a hab, s a másik percben már nincs ott a nevünk. Mintha csak a népszerűség volna!

Aztán sorba látogatjuk a barlangokat. Azok a páholyok: magasabb uraságok számára. Már tudniillik akik elég magasak felhágni a szikla erkélyszékekre. A tenger ide is bejár, gyönyörű nagy boltozaton keresztül, s terítve tartja a barlang fenekét fövénnyel. El kell lesni az időt, mikor kisebb hullámot vet, s hirtelen befutni, kifutni előle. Hanem azért megteszi azt a tréfát, hogy a sziklaszékes ülőket egyszer csak megkereszteli egy hatalmas habtorlattal. Az sem árt meg, csak mulatság.

Óh, mily jó volna gondtalan időkig így eltréfálkozni a semmivel. Nem gondolkozni semmiről, nem dolgozni semmit, nem beszélni senkivel, nem tudni a világról semmit, és nem kívánni semmit. Úgy hívnának bennünket, hogy „a tenger lunátikusai”.

Hanem valami próza mégis van a tenger mellett is: az, hogy megéhezünk. Az éhség nálam ritka vendég; pedig de szeretek vele egy asztalnál ülni. Csak akkor tudok enni, ha azt látom, hogy más is eszik. Ha magamban vagyok, és belemerültem a dolgomba, azt hiszem, hogy már ebéd után vagyok. Különösen ezek a hat órai ebédek rám nézve valóságos robot tárgyai. Hiszen déltől hatig megéhezik ám a favágó, a zergevadász meg a masírozó katona; de nem az íróasztal rabszolgája.

Hanem a tenger azt is meghozza: az éhséget. Értem már, hogyan lehet hat órakor ebédelni? A Cocumella csengettyűje („remete harangja siketes vadonban!”) véget vet az ábrándozásoknak. Szaladunk fel az ismerős sziklaúton, hogy jókor érkezzünk, míg el nem hűl a leves.

Megismerkedünk kedélyes német szomszédjainkkal, s társaságukban elköltünk egy jóízű, nem hoteles, hanem igazi házias ebédet; beszélünk egy kicsit Bismarckról, meg az aszúszőlőnek itteni módon szőlőlevelekbe takargatva eltartási módjáról, s elmondjuk egymásnak az úti tapasztalatainkat, beszélünk elragadtatással a barlangi kilátásról, melynek varázsát a felülről lehulló forrás vízhúrjai növelik. Német barátaink és barátnőink bámulva mondják, hogy ők soha sem látták ezt, pedig két esztendő óta laknak itt egész télen. – Hát persze, hogy nem látták.

Másnap már nem volt ott a forrásnak se híre, se hamva. (!) Csak a mi gyönyörűségünkre mutatta azt be a felséges természet egy napra. (Valószínűleg minden nagy eső után visszatér.)

Estére is gyönyörű látványunk volt. Tiszta, derült időnél a Vezúv apó szokatlan barátságosnak mutatkozott; meg-megvilágító fellobbanó tüzével gomolygó füstfellegeit, s az oldalán vérvörös nyaklánc gyanánt világítottak a még múlt évről emlékezetes legújabb lávapatakjai. Még most is lágy az érctömeg; a kalauzok soldi-darabokat dugnak bele, s lávástul együtt ajándékozzák a látogatóknak – egy frankért.

Éjszakára olajfával tüzeltünk a pompás kandallónkban.