XIV. Capri – Tiberius palotája – Tacetták – Az én szivárványom

Itt vagyunk, ahol a világ központja volt valaha. A római császárok korát látjuk magunk előtt. Regény, világtörténet és mesemondás! Egy nehéz álom, melyre irattekercsek és faragott kövek esküsznek, hogy igaz volt. Itt ezen a kis magányos szigeten űzték egymást a víziói.

A világ ura, Tiberius caesar, tizenkét palotával ékesíté fel e kis szigetmagányt, mindegyik egy isten nevét viselte. A középső volt az atyaistené, Jupiteré. Abban ő maga lakott: a földi isten. „Divisum imperium cum Jove caesar habet.” (Osztva az országlás a császár és Jupiter közt.) Volt módja benne istennek lenni. Diadalmas seregei a világ minden népét behódították: ami arany a három világrészben termett, az mind őhozzá sietett, hogy az ő arcképét viselve térjen vissza a népek közé. S tudott az arannyal bánni isten módra; ínséges népnek szórta tele kézzel, ha földrengés, tűzvész, árvíz elpusztított egy várost három világrészre terjedő birodalmában, maga felépítteté újra; ha éhínség s a vele együtt járó pellagra miserorum sanyargatá a népet, hozatta számára gazdag Egyiptomból hajóteherrel a gabonát, s osztotta ingyen. Katonáinak sisakján, mellvértjén ragyogott az arany és ezüst; s amerre a kezét kinyújtá, áldás hullott, s ahová a lábát letette, paradicsom támadt. Halála után négyszáz millió forintnyi kincset hagyott utódaira. És mégis átkozott lesz a neve, amíg csak ember emlékezete tart.

Leírni nem lehet, suttogva elmondani csak bizalmas embereknek, négy szem között, a rémjeleneteket, miket Róma császárja Capriban végigálmodott.

S a rossz álmoknak még rosszabb való volt a szülője.

A császár megosztá a hatalmát (nem Jupiterrel; annak csak „jut, ha marad”) Sejanussal: nevében ez uralkodott a világ fölött. Maga is egy epopoeia hőse: egy mítoszi dalia, aki egyszer, midőn a földrengés ott lepte a caesart egy összeomló porticus alatt, két sámsoni karjával fel tudta tartani a dűlő oszlopot, hogy a caesar fejére ne zuhanjon. Ezt a daliát megszerette Tiberius fiának, Drususnak a neje, a Venustól minden bájakkal felékesített Livilla. Drusus a világbirodalom leendő örököse nem tűrte, hogy a felesége koronázza meg elébb, s a szép asszony szeme előtt ütötte arcul Sejanust. A herkulesi hős eltűrte a caesar fiától a pofont; de megfizetett érte Livilla: görög orvosával lassan elsorvasztó mérget adatott férjének, s a caesar fia éveken át kínlódott, míg kiköhögte a lelkét. A szép Livilla aztán szerethette Sejanust. S még voltak Rómában, akiknek ez nem tetszett. Főurak, akik még tartották a hajdani erkölcsöket. Ezeknek mind pusztulniok kellett. Árulkodás, titkos és nyílt bevádolás hurcolta vérpadra az ország legnemesebb fiait. Sejanus haragja elől csak az öngyilkosság adott menedéket. Tiberiusnak egész nap az volt a gyönyörűsége, hogy halálítéleteket írjon alá. A szabadelvű írót megégették a munkájával együtt. Tiberiust körülvette a hízelkedő gyűlölet, a lábcsókoló árulás; mindenki félt tőle, és ő mindenkitől. Szomjúzta a vért, és undorodott tőle. Kívánta és utálta a kéjt és a mámort.

Ez a kiváltságos betegsége a hatalmasoknak: az életunalom, a világgyűlölet, a tehetetlen vágy hozta őt ide Capriba. Mennyi hihetetlent, a fényűzés, a pompa, a förtelem és vérengzés milyen mesebeli változatait regélik el kortársai, minők ez elefántcsonttal és drágakövekkel kirakott csarnokokban éjjel-nappal váltogatták egymást. A Trimalchio által leírt dobzódó lakomák, a szakácsművészetnek nem remekei, de szörnyetegei, miknek végén a terem boltozatairól illatár permetezett alá a lakmározókra. Mindennap új virág hervadt el: nevezték rózsának vagy szép leánynak: s mikor vége volt a lakomának, ledobták a legmagasabb szikláról a virágot is, meg a leányt is. Csak egy ember volt az élete felől biztos Capraeában, a csillagjós, akinek a számára caesar egy holdbosszantó magas csillagvizsgáló tornyot építtetett; és még egy állat: egy szelídített óriáskígyó, melyet mindennap maga etetett, s ezzel kísértette magát sétáiban. Másnak a hűségében nem bízott.

És Sejanus még itt is halálítéleteket íratott vele alá. A zúgolódók fajtája kifogyhatatlan. Jó időtöltés volt új nemeit a kivégzésnek találni ki a számukra. Tiberius még mindig nem adta meg az engedélyt fia özvegyének, Livillának, hogy Sejanushoz nőül mehessen egész nyíltan. Pedig már annyit megöletett, aki útjában állt! Végre kitalálta, hogy ki a legfőbb akadály: Agrippina (nem az a szebbik, hanem a jobbik), Germanicus szigorú erkölcsű özvegye. Ezt vádolá be a Capri sziget ura előtt, hogy a caesar életére tör. Tanú volt rá elég: aranyért lehetett kapni. Tiberius száműzé a nemes római nőt egy puszta szigetre: a nyomorult lictor, aki hajóra vitte, a hőslelkű matrónának a dulakodás közben kiütötte az egyik szemét. Szégyenében és keservében Agrippina éhséggel ölte el magát. Ekkor aztán célhoz jutott Sejanus; régi nejét eltaszíthatá magától, s Livillát elvehette feleségül. S éppen ezzel futott a nemezis bosszuló karja közé. Az eltaszított nő felkereste Capraeában a caesart, s elárulá előtte, hogy Livilla volt az, aki a fiát megmérgezteté a Sejanusnak adott pofon miatt, és még annál rosszabbat is, hogy Sejanus magát a caesart is meg akarja buktatni, s magát kiáltatni ki a praetoriánusok által uralkodónak. Ez jól talált. A capraeai Jupiternek még mennykövei is voltak. Egy reggel Sejanus, midőn a tanácsba lépett, a caesar megbízottját, Macrót találta maga előtt: aki az új consul, Regulus által felolvastatá előtte a halálítéletét, melyet Tiberius adott ki kegyence, hatalmának osztályosa ellen. A lictorok Macro hívei voltak, s a tegnap még mindenható zsarnok, ma mindenkitől elhagyva, megkötözve hurcoltatott végig Róma piacain, s láthatá a börtönig tartó diadalútjában, hogy döntik le az életében emelt szobrait az állványaikról. Gyors pere volt. Még aznap megfojtották a börtönében, s aztán kidobták a testét a piacra; ott hevert három nap, megrugdalva, megcsúfolva attól a néptől, mely nemrég porban csúszott előtte. Livillát elküldték az anyjához, s a szigorú római nő a lányát (annyi vérontásnak okozóját) éhhalállal ölte meg.

Ekkor aztán megfordult a kocka. Az üldözöttekből lettek üldözők. Akiknek a családja gyászt tartott a Sejanus párthívei által megöletett tagja miatt, bosszút állt a bukott ellenség hozzátartozóin, s újra kezdődött a bevádolás, árulkodás, az öngyilkosságok és kivégzések szakadatlan sora. És a capraeai uralkodónak ismét mindennapi foglalkozása volt a halálítéletek aláírása. Volt egy napja, amikor csoportostul írta alá a kivégzéseket: egyszerre húsz ember számára. Ez már igazán ünnepnap lehetett. És közben folytak a természetcsúfoló orgiák.

Egy napon aztán az történt, hogy a nagy csillagvizsgáló torony magától, minden ok nélkül összedőlt, maga alá temetve az asztrológust is. „Gonosz ómen!” – Még gonoszabb ennél, hogy a caesar egyetlen hű barátját, az óriáskígyót halva találta a kerti úton: a holt állat száján ki- s bejártak a nagy veres hangyák, melyek máskor a caesar mulattatására kikötözött rabnőket szoktak halálra marni.

A caesar megrettent, érzé, hogy halála órája közelget, futott a rém elől márványbörtönébe: félúton összeroskadt. Nem használt már neki semmi csodaszer; sem baziliszk szeme, sem cethal ámbrája, sem szűz leány teje; meg kellett ismerkednie a Styxszel.

Hívei, köztük Macro, összegyűltek halálos ágya körül, s várták, míg átadja lelkét az alvilági kalauzoknak. Nehezen akart ráállni.

Mikor már meg volt halva, még egyszer fölnyitotta a szemeit s elkezdett kiabálni: „Nondum moriar!” („Nem halok még meg!”)

– De bizony csak meghalsz! – mondá rá hű szolgája, Macro, s letakarva a száját vánkossal, segített neki jobblétre szenderülni.

Aztán a szájába dugta az obolust, amivel kifizetheti a Kháront.

Jupiter villájában most a tehenek bőgnek. Tiberius palotájának a csarnoka istálló. Ahol a világ ura egykor a legnemesebb vért pazarolta, most egy tehenész köpüli a vajat.

Itt állok a magas szikla ormán, melyet a népajk ma is Tiberius „szökellőjének”¹ nevez. Innen taszították alá a megunt kegyencnőket. Még a későbbi császárok alatt is egy-egy szép vétkező, ki a római aranyos fiatalságot (és a gyémántos öreg trottyokat) botrányos módon csábítá gonosz életre, ide lett küldve a Salto di Tiberióra.

Alant, ezer láb mélységben, a tenger hullámfodrai jönnek és múlnak. Ha egy követ lehajítunk, egy sapphicust lehet utána elmondani, míg csattanása felhangzik. Sapphicust? Miért jut eszembe éppen Sappho? Őt is így csábította a tenger, mikor a szédítő meredélyről alátekintett.

Ez a szédülés a magasban, valami emberfölötti érzés. Nekem elkezd az agyam égni, s a szívemet valami kéjteljes fájdalom csiklandja ilyenkor.

Egyszer, nagyon fiatal koromban történt az, hogy komáromi hitsorsosaim egy roppant magas tornyot építettek, óriási réztetővel. Ekkora kálvinista torony nincs a világon sehol; még Debrecenben sem. Hanem mikor a három öreg harangot feltették a haranglábakra, s elkezdték a harangot meghúzni, akkor vette észre mindenki nagy rémülettel, hogy a torony csóválja a fejét. Alulról, az utcáról lehetett látni, hogy bókol a tetején levő aranygombos csillag majd délnek, majd északnak, mint valami jegenye a szélben.² Azt mondták, hogy az valami csodálatos érzés, olyankor fenn lenni a mozgó toronyban. Hogy ne lopóztam volna hát fel én is, hogy megismerkedjem vele. De ez az érzés valami leírhatatlan. Mikor a harangok zúgó bim-bamja mellett elkezd az alattunk levő szilárd kőalap, mint percinga, jobbra-balra himbálni; az alant levő házak előre-hátra mozogni látszanak. Két érzés vesz erőt az emberi idegeken egyszerre. Rettegünk az égtől, s vágyódunk a földre. Elfeledünk mindent, ami a világhoz köt bennünket. Nem tudunk semmit, s szeretnénk tudni mindent. Azt hisszük, hogy szárnyaink vannak, s valami úgy biztat, hogy repüljünk. Egy kimondhatatlan vágy valami ismeretlen gyönyör után állja el minden érzékeinket, s úrrá lesz felettünk. Jó szerencse, ha valaki megragadja a kezünket.

„Szálljon már le onnan, apus, nézze milyen szép tazettákat szedtem.”

„Igazán szép tazetták, leányom. Narcissus Tazetta, Linné szerint. Nálunk áprilban nyílnak, Capriban már mostan.”

…Itt voltatok mind a heten?

…Még nem megyek. Hátha még veszik valami hasznomat ide alant. – De bizony mondom, nem jó lett volna ezt az utazást Caprinál kezdenem.

Elhagyom a sziget leírását; amit az enyimnél avatottabb tollak annyiszor és oly szépen lerajzoltak. Hiszen előre megmondtam, hogy csak magamról fogok beszélni.

Még a „grotta d’azzura”, a tündérszép kék barlangról sem szólok. Különben is úgy jártam vele, mint Hody úr, a külföldet bejárt magyar énekestársaság derék basszistája a velencei dózse palotájával. Mikor művészi körútjukban a lagúnák városát meglátogaták, őt is felhívták társai, hogy menjen velük a hírhedett dózse-palotát megszemlélni: „Nem mék biz én!” – mondá Hody úr – „Láttam én azt már panorámában.”

Egészen éppen így nem történt velem a dolog; mert ámbátor én is láttam már a kék barlangot panorámában, azért mégis elmentem volna bele, hogy színről színre lássam; de nem lehetett, a tenger nem engedte; mikor a hullám ilyen magasan jár, nem lehet csónakkal belemenni. S ekként nekem is, a gőzhajóval jött nápolyi angolokkal, muszkákkkal együtt, kékbarlang-látatlan kellett visszatérnem.

A kék barlangot különben nagy veszedelem fenyegeti. A fölötte levő telek és azon épült villa egy amerikaié. A jenki azt tartja, hogy e jognál fogva az a darab föld egész le a föld központjáig mind az övé, annálfogva a kék barlang is az. Capri városa ellenben a saját tulajdonának vallja a barlangot. E fölött per folyik. Már most az amerikai azzal fenyegetőzik, hogy ha a bíróság őellene dönti el a pert: ő a maga telkéről egy nagy lyukat fúrat le a barlangig; s amint abba világosság felülről behatol, vége van minden kék dicsőségnek. Megteszi, amennyi esze van!

No, de ha nem láthattuk meg a kék barlangot, kaptunk helyette valami szebb és ritkább látványt: egy szivárványt a tengeren; ilyenről nincs fogalma szárazföldi embernek.

Mikor a nápolyi gőzhajóval visszatértünk (a csolnakot üresen eresztettük vissza Sorrentóba: szép volt az, de nem kérek belőle másodszor). Sorrentón túl utolért bennünket egy hatalmas zápor, mely Capri felől jött; azonban nemsokára elvonult a Monte Angelo felé, s ekkor kitűzött a bajaei hegyek mögül a leáldozó nap. Erre az egész égboltot áthidalta egy ragyogó szivárvány, aminőhöz hasonlót én nem láttam soha. Valóságos „istenek hídja”. Nem hét, de hetvenhét szín ragyogott abban, és olyan lánggal, hogy a belenéző emberek arcába vízsugárt vetett, s ahol az egyik szivárvány elvégződött, megfordított színsávjaival kezdődött a második, és így fel, fel az ég végtelen magasáig, egyik fénykör a másikat felváltva; s aztán ez az egész csodatünemény visszatükrözött a tenger felszínén; úgy, hogy egy egész teljes „kör” ragyogott előttünk, lánggal égő minden színpompájában s e körnek a belső szérűje olyan volt, mint a megolvadt arany, melynek hátteréből a sorrentói házak, kertek zománcszínekben tünedeztek elé. A tenger lecsendesült volt, s egész raja a vitorlás halászbárkáknak repdesett fölötte, s ahogy e vitorlák a szivárvány egyes színein keresztül lebegtek, kékre, zöldre, pirosra lettek festve; a csodavilágítástól beragyogott arcok úgy tűntek fel, mint egy más világ lakói.

Íme, az én lehetetlen álmom!

Csak „ő” hiányzott belőle. – Hátha még az is megjön.

Soha életemben ennél szebbet nem láttam. És ezzel bezárom. Most már vágyom haza.

Vágyom az íróasztalom mellé.

Ha ezt a dolgot megírtam: a kéziratot odateszem annak a síremléknek a fundamentumába, amelyet megrendeltem a számára: ez talán tetszeni fog Neki. – Az írói díjat pedig, amit a kiadómtól kapok érte, felosztom azon jótékony nőegyletek között, melyeknek ő oly hű tagja volt; ez, bizonyosan tudom, hogy tetszeni fog Neki.