Világéletében mindig dolgos ember volt az
édesapám, de semmi munkában se telt nagyobb öröme, mint a mezei munkában. Alig
várta, hogy kitavaszodjék az idõ, s megszólaljon a cinege a vadrózsabokor
tetején:
- Nyit-ni-kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
A fürge kis madár bizonyosan künt járt a
szõlõhegyekben, s észrevette, hogy a tél fagya ellen a homok alá bújtatott
szõlõvesszõk nagyon kívánkoznak már ki a meleg napvilágra. A gazdaember úgy
nyitja ki a szõlõt, hogy eltakarítja a kapával a homokot a vesszõk fölül. Sok
bogár meg hernyó kiszabadul ilyenkor a homokból, ahol kiteleltek, a cinege
pedig nagyon szereti ezeket. Azért sürgeti úgy a szõlõnyitást mindjárt
hóolvadás után.
Édesapám mindig szót fogadott a cinegének.
Vállára vetette a tarisznyát meg a nyitókapát, s mire a napocska kipillantott
rózsaszín felhõpárnái közül, már akkorra mink odakint voltunk a szõlõben. Én is
nagyon szerettem odakint, sohasem maradtam el az apám mellõl. Késõ õszig mindig
kijártunk, míg csak le nem hullott a fákról a levél, s a vadludak bele nem
fogtak a szomorú nótába:
- Jön a tél, gi-á-gá, mehetünk világgá.
A sok szõlõbe járás alatt sokat tanultam
az édesapámtól, olyant, amit könyvekbõl nem lehet megtanulni. Azóta sok iskolát
kijártam, sok könyvet olvastam már, de arra sehol se tanítottak meg, hogy lehet
azt elõre megmondani: esõ esik-e holnap, vagy nap süt? Az én apám könyv nélkül
is biztosan megmondta mindig, hogy milyen idõt várhatunk.
Volt úgy, hogy mikor korán reggel útra
kászálódtunk, csupa felhõ volt az ég, szemetelt is az esõ.
- Ne menjetek ki ebben a csúf idõben, apja
- mondta az édesanyám -, úgyse lehet az esõben dolgozni.
Édesapám csak mosolygott.
- Jobban tudják azt az én jövendõmondóim.
Azt mondják, olyan szép, napos idõ lesz ma, hogy lekéredzik a kabát a dolgos
emberrõl.
- Miféle jövendõmondók?
- Hát a macska meg a fecske. Látjátok,
hogy mosakszik a cirmos, mert érzi a szép idõt. Nézzétek, a fecskék meg olyan
magasan röpködnek, hogy alig-alig látni õket. Márpedig ha esõ készülõdnék,
olyan lent repülne a fecske, hogy földet érne a szárnya.
- Mért tenné azt, édesapám?
- Azért, fiam, mert olyankor tele van a
levegõ vízpárával. A bogaraknak átnedvesedik a szárnyuk, nem bírnak magasra
szállni, csak a földhöz közel kóvályognak. A fecske meg bogárral él, hát neki
is alacsonyan kell repülni, hogy elkapkodhassa õket.
Igazuk volt a fecskéknek meg a cirmosnak.
Még ki se értünk, mind eltakarodott a felhõ, s az ég kék mezejérõl úgy nevetett
le a nap, hogy öröm volt nézni. Dicsekedett is édesapám a jövendõmondóival:
- Nem hazudnak azok soha, sem az egyik,
sem a másik. A pók is
mindig megmondja az idõt. Ha szép csendesen ül a hálója sarkában, nyugodtan
sütkérezik a napsugárban: tartós jó idõt jelent. De amikor olyan sebesen
futkározik, hogy nincs az a takács, aki úgy motollázna, akkor szõrivel kell
kifelé fordítani a subát, mert nagy esõ lesz.
Máskor, meleg nyáridõben nagyban
ment a kukoricakapálás. Egy kõfeszület volt a földünk végében, annak a lábánál
heverésztem. A nyelvem majd leragadt a nagy forróságban, s nagyon jólesett a
fejemet a hideg kövön hûsítgetni. Egyszer csak észreveszem ám, hogy olyan a kõ,
mintha harmatos volna. Odakiáltottam az édesapámnak:
- Apám, én még sose éreztem ilyen
nagy meleget!
- Hát bizony, ma kienged a föld
fagya - tréfálódzott apám, izzadt homlokát törölve.
- Apám, nézze csak, még a kõ is
izzad!
- Elég baj az, fiam, mert akkor esõt
érez a kõ.
Azzal még kétszer sebesebben
nekilátott a kapálásnak, mint eddig. Én meg azzal mulattam magamat, hogy
nézegettem a hangyákat, milyen sebesen sürgenek-forganak a homokban. Olyan nagy
csoportokban nyüzsögtek, alig fértek egymástól, s úgy nyargalásztak, mintha
versenyfutást tartanának. Mutattam a hangyaforradalmat apámnak. Azt mondta rá,
azt jelenti ez, hogy alighanem megázunk ma. Én tréfára vettem a beszédet, mert
akkora felhõ se volt az égen, mint a tenyerem. Addig gyönyörködtem a hangyák
játékában, hogy utoljára elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy egy nagy
seregélycsapat repült el fölöttünk, de olyan éktelen lármával, hogy majd
belesüketültünk.
Erre apám letette a kapát, és azt
mondta, hogy induljunk hazafelé, mert olyan zivatar lesz mindjárt, hogy bõrig
ázunk. Az elõl menekülnek olyan rémülten a seregélyek is. Hittem is, nem is,
mert szellõ se lebbent, az ég pedig sima volt, mint a tükör, hanem azért szót
fogadtam. Ugyancsak igyekeztünk hazafelé. Ahogy a legelõföldre értünk, apám
hátraszólt:
- Nézd csak, milyen mohón harapják a
báránykák a füvet. Érzik az esõt, és tudják, hogy esõ után nem lehet legelni a
vizes füvet.
Hátrafordultam, és nemcsak azt
láttam, hogy a bárányok nagyon sietnek enni, hanem azt is, hogy ugyancsak
fodorodik ám az ég alján egy fekete felhõ. A nyakunkba szedtük a lábunkat,
annyira siettünk, de az esõ mégis sebesebb volt. Elért bennünket a város
szélén, meg is vert úgy, hogy még másnap is dideregtem bele.
Ilyen bölcsességeket tanultam én az
édesapámtól. Arra is õ tanított meg, hogy a levelibékától nem kell félni. Nagy
tudós az idõjövendölésben ez a zöld dolmányos kis jószág, ha pápaszem nincs is
az orrán. Mikor csendesen fönt ül a fa tetején, nem kell félni a rossz idõtõl;
de ha a levelek közé bújik haragos brekegéssel, akkor nem messze van az esõ.
Egypárszor kipróbáltam a tudományát.
Mindig bevált, s azóta nagy becsben tartom õ tudós uraságát. Egy ilyen takaros
kis jószág itt lakik az asztalomon, befõttesüvegben. Van neki egy kis létrája,
azon tornázgat egész nap. Ha kint ül a létra hegyén, és onnan rikog a legyek
után, akkor nincs baj; de ha lemászik az üveg fenekére, és onnan kuruttyolgat
kifelé, akkor nem tanácsos sétálni menni.
Most is ugyancsak brekeg, mikor
éppen õróla írok. Pedig a kis Panka éppen sétálni készül. Pipi-piros
napernyõvel, új csipkekalapban állít be hozzám.
- Apuka, mit mond a kis béka?
- Azt mondja, hogy: kre-kre-kre,
kre-kre-kre, maradj Panka idebe.
Panka persze mindjárt az egereket itatja,
és ki akarja dobni a csúnya kis békát.
Hanem tudok én ennél okosabbat is.
Azt mondom neki, kérje meg a cirmost, hogy nyalogassa meg a talpacskáit, mert
az jó idõt jelent. A cirmos pedig azt mondja, hogy egy kis kávéba mártott
kiflivégért szívesen megteszi ezt a barátságot.