Idebent a városban enyhe idõ járogat
már. A nagy kõházak közt megszorul a napsugár, s megszalasztja az öreg Télapót,
aki szedi-veszi már a sátorfáját. Hát csak szaladj, öreg, bizonyosan nem
itatunk utánad egereket! Vidd el békességben a fehér szakálladat, mert különben
csúffá teszi a pajzán tavasz.
Hanem kint a tanyák közt még
éppenséggel nincs valami víg világ. Ott még most adja ki igazán a mérgét a tél.
Mikor haragos szélparipáján végigrobog a havas mezõkön, az akácfák mélyen
meghajtják elõtte kopasz fejüket. Még a tanyaházak nádtetõi is majd szárnyra
kapnak ijedtükben. Hanem Andráska, ahogy az ereszet alul szétnéz a világban,
csak neveti a cudar idõt. Könnyû is annak, akinek ekkora báránybõr sapka
tornyosodik a fején, hogy szegény helyen beillene kukoricamérõ vékának.
Bezzeg a szegény sármányok, ahogy az
istálló elõtt kaparászgatnak, majd fölvetik az udvart keserves szavukkal:
- Szûcs, szûcs, szûcs!
Andráskának az édesapja a napocskát
keresné az égen, de nem találja. Úgy elszundikált biz az a felhõpaplan alatt,
hogy nyilván ki se nyitja ma a szemét. Úgysincs még kinek sütni ‑
gondolja magában.
- Édesapám - szólal meg Andráska -,
mért kiabálják a sármánymadarak egyre, hogy: szûcs, szûcs, szûcs?!
- Látod, fiam, hogy nagyon elnyûtte
a tél az aranyos bundájukat. A tavasz lenne annak a szûcse, de nem nagyon
igyekszik elõ a hívogató szóra.
Néha a szarka is bevetõdik a
tanyára, de nincs még neki csöröghetnékje. Máskor a pecsenyében is válogat,
most meg fél nap is elkószál egy-két szem kukoricáért, amit a tyúkok elõl
elcsenhet. Ilyen szegényesen él így tél vége felé ez a tollas róka.
- Csak így, csak így, csak, csak,
csak! - panaszolja õ maga is.
Hallgatni is szomorú azt, mikor
ilyen kolduska módra jajgatnak az Isten madarai. Hanem azért akad már köztük
olyan is, amelyiknek öröm a beszédje.
- Hallja, édesapám - szalad be
Andráska az édesapjához -, ugyancsak mondja ám már!
- Kicsoda,
te?
- Hát a
pacsirta, a mi madarunk.
- Ugyan mit
mond a pacsirta?
- Azt mondja,
hogy: ka-lács, ka-lács!
- Jaj, fiam, kenyérhaj
is kalács gyanánt esik az éhesnek! Nem pacsirtaszótól éled a tavasz.
Andráska
búnak eresztette a fejét, és kedvetlenül kukucskált ki a nagy sapka alól.
- Ugyan
melyik madár hozza hát meg a tavaszt?
- A cinege,
Andráska, a cinege. Õ mondja meg a szántó-vetõ embernek, hogy mikor van vége a
„heverd el” idõnek.
Éppen a
sövény ágai közt bujkált két füstös fejû cinege, de biz ezek nem vigasztalták
meg Andráskát. Az egyik
hasztalan vallatta a száraz leveleket, semmit se talált alattuk.
- Nincs erre, nincs erre, nincs erre -
jajgatott keservesen. A párja talált valami dermedt legyecskét, de csak
akkorát, hogy egymagának is kicsi volt kóstolónak is.
- Kicsit ér, kicsit ér! - sopánkodott
nekikeseredve.
Bezzeg megörült Andráska, mikor egy-két
nap múlva azzal ugrasztotta ki az édesapja az ágyból:
- Öltözz hamar, legény! Most
hallgasd meg, mit mondanak a cinegék!
Andráskának annyiból állt az egész
öltözködése, hogy a fejébe nyomta a nagy sapkát. De még azon is
keresztülhallatszott a cinegék vidám szava, ahogy az ablak deszkáján
ugrándoztak:
- Nyit-ni-kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
Az ám, csakugyan egész más színe van
égnek-földnek, mint tegnap ilyenkor. Az ég nevetõ kék, a föld nedves barna,
öröm lesz benne dolgozni. Oda is van már támasztva az ajtófélfához a nyitókapa,
rajta a csikóbõr tarisznya.
- No, Andráska, gyere szõlõt nyitni. Hanem
a sapkára meleg lesz ám már most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod
megszellõztetni.
Jaj, dehogy hagyná pedig itthon Andráska a
nagy sapkát! Meg kell azt odakint mutogatni a káposztapilléknek, úgyse sok
látnivalójuk van még szegénykéknek.
Puszta még idekint a világ. A télire
eltemetett szõlõvesszõk fölül elszedi a homokot a nyitókapa, vígan pattannak
föl a venyigék, rengetik, hintázzák magukat a napsugaras levegõben, s rügyszemükkel
kíváncsian tekintenek szét: ébredeznek-e már a jó pajtások, fák, füvek,
virágok, dalos madarak?
Nincs még itt senki, csak a meleg
napsugár.
De Andráska apja már ingujjban dolgozik,
úgyis alig gyõzi a verejtéket törölgetni, hanem Andráska csak a nagy sapkában
sütkérezik a pászta végin. Ki nem szabadítaná belõle a fejét egy lyukas
petákért.
- Mi van itt, mi van itt? - csipogja
egyszerre valami vékony hang a nyitó ember háta mögött. Két kis
barázdabillegetõ szegõdött be hozzá napszámra. Ott illegnek-billegnek a
sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.
- Mi van itt,
mi van itt?
Parányi
kendermagbogarat vetett föl a kapa a homokból. Együtt telelt ki a
szõlõvesszõkkel, s most õ is napvilágra jött levegõzni. Pórul is járt, mert
mindjárt rákoppantott az egyik barázdabillegetõ.
- Enyém,
enyém, enyém! - kiáltotta diadalmasan.
Hanem a másik
se engedte a jussát.
- Azért se,
azért se, azért se! - S akkorát csípett amannak a szárnya hegyén, hogy az
egyszerre kiejtette a szájából a kendermagbogarat, s elkezdett segítségért
lármázni:
- Rendõr,
rendõr!
A madarak
közt a sárgarigó a rendõr, mert neki van a legrikoltóbb fütyülõje, de hol jár
még ilyenkor a sárgarigó! Valahol
túl a tengeren a szerecsen gyerekeknek ígérgeti milliószámra a diót.
Andráska azonban lábujjhegyre ágaskodik
a pászta végén. Hej, ha valahogy meg lehetne kaparintani ezt a virgonc két
madarat! Hátha a sapkájával leüthetné õket a lábukról? Kihúzta a fejét a
sapkából, közéjük hajította a madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegetõ
elrepült. Sebaj, azért adott nekik az Isten szárnyat, de ki látott már olyan
sapkát, amelyik négy lábon szalad!
No, Andráska látott. Mert a nagy
sapka nem oda esett, ahol a madarak civakodtak, hanem a mellette levõ útba,
ahol egy jámbor nyúl szép békességben meglapulva, a fiatal cseresznyefa
hajtásait számolgatta. Éppen a fejére esett a jámbornak a sapka, s ijedtében
úgy eliramodott sapkástul, hogy Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.
Jó az Isten, akinek fejet adott, ad
hozzá sapkát is, ne búsulj, Andráska! Nagyobb baj az annál, hogy szegény
tapsifüles a nagy sapkában sehogy se találja meg az utat hazafelé. Pedig ha
megtalálná, fogadom, hogy mindjárt megtennék Nyúlországban királynak a nyulak.
Koronát már szerzett hozzá magának.