Világéletemben sok mindent láttam már.
Olyan gyereket is láttam, aki a hideg vizet nem szereti, de még olyant nem
láttam, aki a dinnyét nem szereti.
Magam is éltem-haltam érte kisgyerek
koromban. Mikor édesanyám mosakodni kergetett a kúthoz, akárhányszor azt
mondtam neki:
- Inkább ennék dinnyét!
De nem is álltam ám meg a jó szándéknál.
Ami dinnye volt a kertünkben, azt én mind kivallattam, érett-e már. Amelyik a
kopogtatásra nem akart vallani, azt a csillagos nyelû kis bicskámmal vontam
kérdõre. Soha minálunk dinnye meg nem érhetett, mert mind meglékeltem
feleérésében.
Egyszer aztán az édesapám galléron kapott,
éppen mikor a legjavában beszélgettem egy cserhajú sárgadinnyével.
- Ohó, fiamuram, maga nagyon rosszul
gazdálkodik! Nem szabad mindnyájunk elõl elpusztítani a dinnyét. Ami másé, nem
Tamásé.
Fiamuram elszontyolodott egy kicsit, és
szomorúan simogatta végig a szemével a zsendülõ görögdinnyéket.
- Hát akkor
mi a Tamásé?
- Ami az õ
kertjében terem.
- Hát melyik
a Tamás kertje?
- Ejnye, de
mindent szeretnél tudni, lelkem gyermekem - nevette el magát édesapám, s kézen
fogva elvezetett a kert sarkába.
- Hány
esztendõs vagy te most, hékám? - kérdezte tõlem.
- Hat,
édesapám.
- No, hát
akkor lépj hatot! Amekkorát kilépsz, akkora lesz a kerted.
Léptem olyan
hatot, hogy elég lett volna tizenkettõnek. Akkor az édesapám a markomba nyomott
hat szem dinnyemagot.
- Minden
lépésnél ültess egyet. Hat dinnyebokor csak neked teremje a dinnyét.
Ástam hat
gödröcskét, a hat dinnyemagot eltemettem, betakartam, meglocsoltam, még tán
szép álmot is kívántam nekik. Annyi bizonyos, hogy én nagyon szépeket álmodtam
mint dinnyésgazda. Akkora dinnyéket láttam álmomban, mint a káposztáshordók, s
mindnyájának a hajába az volt belevésve: ez a Tamásé, senki másé.
Szaladtam is
másnap reggel a kertembe nagy hegyesen, s visszakergettem a húgocskámat, aki
kövér kis karjával belém csimpeszkedett.
- Ami Tamásé,
az nem a másé! Eredj a magad kertjébe! Én nem adok a dinnyéimbõl. Be se bírnád
õket gurítani.
No, igaz is
volt, mert nem volt ott semmi gurítanivaló se. A dinnyemagok igen jóízûen
aludtak, s eszük ágában se volt fölébredni. Úgy is mentem én be, mint akit
orron vertek.
- Mi baj,
gazduram? - nevetett rám édesapám.
- Még most se teremnek a dinnyéim -
tört el a mécsesem.
- Jaj, gazduram, odább lesz az az
idábbnál - csendesített édesapám. - Beletelik egy hét, mire a dinnyemagok
kikelnek. De ha nagyon letemetted õket, meg se fogják.
„No, majd kivárom én azt” -
gondoltam magamban. Vártam is türelemmel vagy három nap. De a negyediken már kikapartam
az elsõ dinnyemagot a fészkébõl.
- Hadd nézlek, megfogtad-e?
Nagyon elszomorodtam, mert nem
fogott biz az semmit se. Inkább szétrepedt egy kicsit a haja az oldalán.
- Ott bújt volna ki belõle a
gyökerecskéje meg a száracskája - magyarázta az édesapám, mikor a panaszom
hallotta.
Hittem is én azt, meg nem is. Hogy
bizonyosabb legyek a dolog felõl, másnap megint elõkotortam egy dinnyemagot.
Ennek már vékony kis zöld bajusza is fakadt az oldalán. Aztán mindennap
kibontottam egy-egy gödröt, és egyre jobban elment a kedvem a dinnyeföldemtõl.
Mit ér az, ha mind a föld alatt erednek meg a dinnyemagjaim?
A hatodik dinnyemagnak nem kellett
segítenem: elõbújt szépen magától is. Két szív formájú levelecskéje éppen akkor
nyílt szét a reggeli napsugárban, mikor odaértem.
- Ami Tamásé, nem lesz a másé! -
kiáltottam el magamat, és örömömben kiszakajtottam a parányi dinnyebokrot.
Szaladtam be vele édesapámhoz, és már messzirõl dicsekedtem neki: ‑ De ez
már csak megfogta, ugye, édesapám?
Haragudott is, nevetett is édesapám,
mikor a fejem búbjára koppantott.
- De hát minek tépted ki, te golyhó? Most
már odavan az egész kerted. Már látom, sohase lesz belõled dinnyésgazda.
Azóta nem is próbáltam meg a
dinnyetermesztést.