Mikor engem föladtak az iskolába, sehogy
se akartam beleszokni a tudományba. Majd ríva fakadtam, mikor elõször nyomták a
kezembe a tollat. Pedig szép szerszám volt nagyon, piros szárú, réznyakú. De az
édesapámnak nagyobb öröme telt benne, mint nekem.
- Öröm nézni, milyen szép portéka ez -
forgatta a kezében.
- Szebb annál a kapa meg a szõlõmetszõ kés
- morogtam kedvetlenül.
- Könnyû portéka!
- Könnyebb a cseresznyeszedõ szék!
- Tudós ember, aki bánni tud vele.
De erre kibuggyant belõlem a keserûség.
Földhöz csattantottam az új tollat, hogy mindjárt lekéredzett a réznyaka.
- De én nem akarok tudós ember lenni! Én
gazdaember akarok lenni, mint édesapám.
- Nono, fiam - nyugtatta édesapám kezét a
vállamra, de úgy ám, hogy egyszerre fölkaptam a tollat.
- Jaj - mondom -, inkább tudós leszek!
- Mást mondok én neked, te legény - emelte
föl édesapám az államat. - Elõször mégiscsak írni-olvasni tanulj meg. Jövõ
nyáron aztán beállhatsz gazdainasnak, ha kedved lesz hozzá.
Erre az ígéretre aztán csakugyan nekiadtam
magam a tanulásnak. Kaptam is a vizsgán akkora jutalomkönyvet, hogy nem fért a
táskámba. Odaálltam vele az édesapám elé.
- Tudós vagyok, itt a könyv. Gazda lennék, hol a föld?
Világéletében mindig szavatartó
ember volt az apám. Kézen fogott, kiballagott velem a szõlõbe, odaállított a
dinnyeföld sarkára.
- Látod ezt a vakondtúrást?
- Látom.
- Hát azt a másikat?
- Azt is.
- No, hát ami a két vakondtúrás közé
esik, az a te földed. Annak
te vagy az ura-gazdája. Teszel-veszel rajta, amit jólesik. Én bele nem szólok semmit,
én csak szomszédod leszek.
Kicsi volt a föld, egy jó macskaugrás az
egész, de azért volt azon minden. Egy bokor sárgadinnye, két bokor kukorica,
három bokor saláta, négy bokor sárgarépa, öt bokor mák. Bukfencet akartam vetni
örömömben, de idejekorán eszembe jutott, hogy a gazdaemberek nem szoktak
bukfencet hányni. Ahelyett fölkaptam a kapát, nekiestem a két bokor
kukoricámnak, s olyan szerencsésen megkapáltam õket, hogy mind a kettõnek
keresztülvágtam a tövit.
- Sebaj, szomszéd - vigasztalt az édesapám
-, legalább ezzel se kell többet bajoskodni.
Másnap még a kakas se kívánt jó reggelt,
mikor engem már kergettek ki a földemre. De a nap is jó éjszakát mondott már,
mire hazakerültem. Gyomláltam, locsoltam egész álló nap; túrtam‑fúrtam,
mint a vakondok.
- Tessék, gazduram, megszolgált kelmed
érte - tolta elém édesapám a derelyés tálat.
Csak úgy kopogott a szemem az éhségtõl,
mégse kívántam az ételt. A kezem hólyagosra törte a kapanyél, jajgattam a
nyakamra, nyögtem a derekamra, ólomnak éreztem a lábom. A tetejébe pedig
édesapám azzal vigasztalt:
- Nono, Ferenc gazda, majd lesz ez még
rosszabbul is!
Hát lett is. Se látszatja, se foganatja
nem volt az igyekezetemnek. A mákjaimat mind kirázta a szél; a sárgarépámnak
csak levele maradt: a répáját megette a cserebogár hernyója. A salátámnak meg
még csak levele se maradt: lezabálta a csiga. Nem maradt a gazdaságomból egyéb,
csak a dinnyebokor.
No de azzal volt is ám annyi bajom,
hogy majd beleõszültem. Ha keveset locsoltam, sárgult; ha sokat locsoltam,
sárgult. Ha a nap sütött, fonnyadt. Ha a nap nem sütött, bágyadt. Mikor
virágzott, megszaggatta a jégesõ, mikor megkötött, a kis dinnyéket megverte a
ragya.
Dinnyeérésre nem maradt több rajta
két dinnyénél. Hanem azok olyanok voltak ám, hogy nem lehetett párjukat találni
az egész határban. Alig is vártam, hogy megérjenek. Ott ültem mellettük
reggeltõl estig, s még a darazsakat is elkergettem róluk. Hanem az édesapámat
hiába kértem, nem nézte meg a dinnyéimet.
- Majd ha megérnek, szomszédkám!
Valahára megértek, jelentettem is
kevélyen az édesapámnak. Másnap reggel kiballagtunk a földemre dinnyét szedni.
Mégpedig korán reggel, harmathulláskor, hogy jókor odaérjünk.
Nagyon jókor odaértünk. Már a
dûlõúton elsikoltottam magam:
- Jaj,
istenem, az egyik dinnyét elvitte valaki az éjszaka!
- El biz azt
- bizonygatta édesapám -, de sebaj, azét viszik, akinek van.
No, legalább az egyiket meghagyta az
a jó ember. Meg ám, de arra meg az édesapám tette rá a kezét.
- Ezt meg én
viszem el adóba, hékás - azt mondja.
- Adóba?
- Az ám, gazduram.
Ha énrajtam megveszik az adót a földemért, én is megveszem terajtad. Ilyen a
gazda sorsa, lelkem gyerekem. Magának dolgozik, más veszi hasznát. A te dinnyéd
is én adom el a piacon.
Olyan
szomorúan nézhettem én erre, mint a jégverte búza, mert édesapám mindjárt
megszánt.
- No, ne búsulj, azért neked adom a
dinnyéd árát. Legalább vehetsz rajta vetõmagot jövõ esztendõre.
- Könyvet vegyünk rajta, édesapám -
könyörögtem szemlesütve.
Azt is vettünk, s azóta nem álltam
be többet gazdának. Azt hiszem, nem is állok ezután se.