Hiába kotorászok a mesetarisznyám fenekén,
ma nem találok benne vidám bohóságot. Elfogyott a tarka mese, kihullottak a
mosolygó históriák. Egyre csak a Nekopogi kovács története jár az eszemben. Úgy,
ahogy tõle magától hallottam néhány esztendõvel ezelõtt.
Balogh Demeter lett volna a becsületes
neve, de az egész falu aranykovácsnak hívta a régi jó világban. Azért hívták
így, mert aranyat ért a mestersége. Egész nap búgott a fújtató, szállt a
szikra, csattogott a pöröly a kovácsmûhelyben. Üllõje elõtt soha üres kézzel
nem dologtalankodott az aranykovács. Hanem akárhányszor éjszakával toldotta meg
a nappalt, ha sok volt a munka. Ennek örült õ nagyon, mert így gyarapodott a
gazdaság. Volt már háza, földje, szõlõje, s rakással az ezüstforint a
ládafiában.
- Könnyû neki - mondogatták az emberek -,
mert akinek olyan derék, szorgalmas felesége van, annak játék az élet. Gondot
felez, örömet kétszerez a jó asszony a háznál. Hát még a kislánya, az aranyhajú
Piroska! Angyalt nem lehetne annál szebbet festeni az oltárra! Csak szereti a
jó Isten ezt az aranykovácsot!
De meg is érdemelte Balogh Demeter, hogy
jól menjen sora. Szorgalmának maga látta hasznát, emberségtudásáért mindenki
szerette, jó szívét áldották a falu szegényei. Szelídségre, jókedvre se volt
neki párja. Egész nap oly vidáman fütyörészett, hogy még a nótás rigó is
megirigyelhette volna. S mikor esténként letette a kormos bõrkötõt, és ölibe
vette a kislányát, míg a felesége csendesen dúdolgatva vasalgatta a kis
patyolat szoknyákat, babafõkötõt, boldogan sóhajtott föl az aranykovács:
- Nincs tinálatok nagyobb kincs a kerek ég
alatt!
De nem sokáig tartott Balogh Demeter
boldogsága. Felesége meghalt. Kivitték a jó asszonyt a temetõ szomorúfûzfái
alá, s magára maradt az aranykovács az aranyhajú Piroskával.
- Kicsi virágszálam - gügyögött neki
elfojtott sírással -, mi lesz most már mibelõlünk?
- Ne félj, aputám - vigasztalta a csöppség
-, fõzöt én teneted levestét, de a Bodjinak nem adunt belõle.
Parányi kezével összeszedte a mûhelyben a
vasreszeléket, a törött patkódarabokat: azokból fõz õ az apukájának finom
csipedett leveskét. Az apja pedig nekifordult arccal a falnak, hogy kisírja
magát, de aztán megint csak az üllõhöz lépett; hogy érne õ rá a sírásra, mikor
úgy várja a munka? És búgott a fújtató, szállt a szikra, csattogott a pöröly,
de sose fütyörészett többet az aranykovács. Temetõi szomorúfûzfák tövébe az õ
jókedvét is eltemették.
Jajgató fájdalomnak legjobb altatója a
munka. Most még ezerszer jobban szerette a kislányát, mint azelõtt. Aranyhajú
Piroska nõtt, növekedett, egyre szebb lett testben, lélekben. Kacagásától
csengett a ház, mint madárszótól az erdõ.
- Szemem fénye, aranyos pintyõkém -
simogatta ragyogó haját az édesapja -, mit szeretnél karácsonyra? Csengõs
nyulat, táncoló babát, égig érõ karácsonyfát?
- Nincs nekem kívánságom se egyikre, se
másikra. Azt szeretném, ha az én apuskám nem lenne mindig ilyen szomorú. Hanem
nevetnél, danolnál te is, mint a többi emberek.
De karácsonyra az édesapa még szomorúbb
lett. Egyetlen Piroskáját megfojtotta a torokgyík. Kivitték az aranyhajú
Piroskát az édesanyja mellé, s a nagy, üres házban egyes-egyedül maradt az
aranykovács.
Ahogy a temetés napján bezárta a mûhelyt,
ki se nyitotta többet. Semmivel a világon nem törõdött többet. Emberek közé nem
járt, a hozzámenõket nem eresztette be. Földjét, szõlejét fölverte a gaz,
eszébe se jutott neki. Szerszámait a bezárt mûhelyben belepte a rozsda, s a
falubeliek egész elszoktak onnan. Nem hívták már aranykovácsnak, hanem Nekopogi
kovácsnak.
Nem bánt õ semmit a világon. Telt-múlt az
idõ, s õ egyre ott ült kis szobájában, s merõen nézett maga elé. A tükör alatt
volt fölakasztva a kislánya arcképe, oda-odaállt eléje, s elkezdett vele
beszélgetni:
- Itt hagytál. Nem szerettél. Aranyos
pintyõkém, mi keresnivalóm van nekem most már a világon?
Az arckép csak nézett, nézett rá, mintha
mondani akart volna valamit.
- Ugyan mit akarhat, mit? - tûnõdött a
Nekopogi kovács.
De sehogy se találta el.
Egyszer aztán megértette. Csúnya, zimankós
tél eleji idõben szokás szerint üldögélt a szobában, mikor hirtelen rányitották
az ajtót. Egy drótostót lépett be rajta, hátán batyuja, öliben nagykendõbe
takargatva a kislánya. Szánalom volt õket nézni. Szellõs, nyári gúnyájában, rongyos
bocskorában didergett a tót, s gémberedett kezecskéjét félénken nyújtogatta ki
kendõje alól a szép kék szemû, lenhajú kislány.
- Jó napot kívánom - köszönt alázatosan a
drótos.
- Edd meg, ha jó - mordult rá haragosan a
Nekopogi kovács.
- Kérek valami munkacska, drotoznyi, nagy
jó uram.
- Ha csak ezt a rongyos életet össze nem
foltozod - motyogta a kovács, s keserûen tekintett az arcképre.
Aranyhajú Piroska mintha szemrehányóan
csóválta volna meg fejecskéjét a képen. A kovács valamivel szelídebben szólt a
drótoshoz:
- Mit jársz télvíz idején ezzel az
ártatlan teremtéssel?
- Nagy baj érte engemet - fakadt sírva a
drótos -, meghalt az enyim feleség.
Nekopogi kovács hirtelen befordult a
kamrába, s kihozott egy nagy bundát.
- Jó ember - mondta a tótnak -, munka
énnálam nem akad, hanem vegye föl ezt a bundát. Ebben majd nem fázik.
Míg a drótos hálálkodva öltözködött,
Nekopogi kovács megint a kamrában motozott. A rossz csizmák közt válogatott, de
egyik lyukasabb volt, mint a másik. Aztán elmosolyogta magát, s kifordult a
szobába, és lehúzta a lábáról a csizmát. Odatette a tót elé.
- Nézze csak, atyámfia - rebegte
szégyenlõsen -, ez a csizma nekem szûk. Próbálja meg: jó lenne-e magának?
Szegény
tót ember erõvel kezet akart csókolni, ahogy belebújt a ruhába, s még az
utcáról is egyre áldatta az Istennel a kovácsot. Ez meg odaállt az arckép elé,
s nézte könnybe lábadt szemmel, ahogy az arckép elkezd mosolyogni. S hirtelen
eszébe jutott valami a kovácsnak, utánaszaladt a tótnak.
- Kerüljön csak vissza, barátom,
elfelejtettem valamit!
Mire visszajöttek, akkorára kiszedte a
kovács a ládájából az aranyhajú Piroska féltve õrizgetett ruháit. A jó meleg
gúnyácskát, a bélelt kis cipõket, a bodros szõrû sapkácskát. S úgy
felöltöztette a kis tót lányt, hogy öröm volt nézni.
- Csupa grófkisasszony lette a Hanka -
kacagott a drótos, s mint a záporesõ, hullott a könnye, mikor elment.
A gazda pedig nagy-nagy melegséget érzett
a szíve körül, ahogy odaállt a kép elé.
- Jól
tettem-e, aranyos pintyõkém?
- Édes jó
apám - ragyogott a kép.
Nekopogi
kovács megint kinyitotta a mûhelyajtót. És megint búgott a fúvó, szállt a
szikra, csattogott a pöröly. Amit keresett a kovács, mind a szegények közt
osztotta szét. Mikor meghalt békességben, derült lélekkel, az egész határ
szegénye megsiratta.