A ludacskával, amelyikrõl ezt a történetet
írom, sose találkoztam az életben, de hírbõl nagyon jól ismertük egymást. Nekem
mindig õróla írt, neki mindig énrólam beszélt az édesanyám. Én tudtam róla,
hogy õ a világon a legfehérebb ludacska, õ pedig tudta énrólam, hogy semmit se
szeretek jobban a világon, mint a lúdhúst. Én ezért igen becsültem a ludacskát,
õ azonban nyilván nemigen becsült engem.
Pedig én alig vártam, hogy találkozhassam
vele, s az édesanyám át is adta neki az üzenetem.
- Úgy bizony, ludacskám, nagy tisztesség
ér téged - veregette meg a ludacska törleszkedõ fejét. - A legkedvesebb
gyerekemnek sütlek meg ebédre. Úgy igyekezz meghízni, ludacskám, hogy
szégyenben ne maradjak veled.
- Giá-gá, giá-gá! - mondta erre a
ludacska. Lúdnyelven ez annyit jelenthet, hogy: ne félj semmit, anyókám, tudom
én, mi a lúdbecsület!
Tudta is, meg kell adni neki. Úgy
meghízott, hogy gurítani lehetett volna.
„Nagyon várunk haza a ludacskával,
lelkem gyerekem - írta akkor az édesanyám. - Olyan szép pirosra sütöm, mint a
rózsa. Nem lesz többet az életben ilyen nagy ebéd nálunk.”
„No, már erre szót kell fogadni” -
gondoltam magamban. Megírtam, hogy otthon leszek vasárnapra, s tiszteltetem a
ludacskát addig is.
- Giá-gá, giá-gá - ennyit felelt a
ludacska erre is nagy engedelmesen. Belenyugodott abba, hogy õbelõle pecsenye
lesz vasárnapra. Igaz, hogy akkor is az lett volna belõle, ha bele nem
nyugszik, de azért mégis szép volt tõle ez az engedelmesség. Még a tepsiben is
olyan vidáman sistergett, hogy öröm volt hallgatni. Olyanok mondják, akik
hallgatták, olyanok pedig voltak sokan. Nagy ritkaság ám a szegény soron a
tepsiben muzsikáló lúd. Felvég, alvég minden gyereke összeszaladt arra hírre,
hogy nagy ebéd lesz nálunk.
- Érzem a drága jó szagát! -
szippantott nagyokat a konyhaajtóban a kalaposék Marcija. - Azt mondta szülém,
nekem is ilyent süt, ha olyan jó deák leszek, mint az Annus néni fia.
Lelkem édesanyám erre a szóra csak
kiszaladt a liba mellõl az ajtóba, s megsimogatta a gyerek kócos üstökét.
- Hát aztán csakugyan olyan leszel,
Marcikám?
- Olyan szeretnék lenni - kapta
Marcika válla közé a fejét.
- Segítsen meg szándékodban az Isten
- törülgette meg édesanyám a könnybe lábadt szemét a kötõjével, azzal befordult
a konyhára, s ki se jött addig, míg az egyik combját le nem kanyarította a
ludacskának. - Nesze, Marcikám - adta a kezébe a gyereknek, aki akkorára
tátotta a száját csudálkozásában, hogy befért volna rajta az egész ludacska.
Szülém pedig hirtelen visszaosont a
konyhába, s földarabolta a ludat, ahogy illik. Ahogy dolgozgat vele, egyszerre
csak megüti a fülét a nagy csendesség a tornácon.
- Nini, de elillantak a vendégek -
kukkantott ki az ajtón a gyerekekre.
Ott voltak azok egy szálig. Tátott
szájjal, tágra nyílt szemmel nézték a szerencsés kalapos Marcit, ahogy a
lúdcombbal birkózott.
- Jaj, csak soká enné, hogy soká
nézhessük! - sóhajtott a favágóék Piroskája a kis bátyja fülébe.
Szülémnek elfacsarodott a szíve. Se
szólt, se beszélt, csak fölkapta a nagy tál pecsenyét, és sorra hordta a kis
éhesek közt.
- Vegyetek hamar, míg el nem hûl,
lelkecskéim!
Nem is maradt több a tálban a
mellehúsánál, s csak akkor kapott észbe az édesanyám. No, õ szépen elprédálta a
nagy ebédet! De aztán megint vigasztalódott, ahogy az örömtõl kipirult kis
arcokat látta, s megvigasztalódva tette vissza a tûzhelyre a tálat.
- Elég lesz ez az egy darab az én
fiamnak. Nem volt az nagyétû soha életében.
Abban a percben léptem be a kisajtón.
Édesanyám boldogan ugrott ki az ajtócsattanásra, s nevetve-sírva borult a
nyakamba.
- Ó, de régen várlak, édes gyermekem!
- Hát a ludacska, édesanyám? - kérdeztem
incselkedve.
- A ludacska, fiam... - babrált a kötõjén
zavarodottan édesanyám ahogy a sok csámcsogó kis száj közt végigmentünk a
tornácon. - A te részed megmaradt belõle. Éppen a legjava.
- Mi-a-ó, mi-a jó? - kérdezte a küszöbön
az öreg hamvas macska.
Pedig õ már akkor tudta, hogy mi a jó,
mert a körme közt tartotta az én részemet. Már tudniillik a mellcsontját. Mert
a húst akkorára leette róla, s boldog dorombolással dörgölõdzött hozzám.
Bizonyosan az ebédért hálálkodott.
Édesanyám sírva fakadt, hogy engem így
kisemmiztek a nagy ebédbõl. Én pedig azt gondoltam magamban, hogy ilyen nagy
ebédet nem esznek a királyok portáján se. S azt gondolhatta a jó Isten is, mert
napszemével nagyon mosolyogva sütött be a szívünkbe.