Parragékkal a nyáron ismerkedtem meg a
falunkban, ahová elbujdostunk a nyár elõl. Mégpedig azon kezdõdött az
ismeretségünk, hogy megbosszankodtam az öreg Parragra, mikor még azt se tudtam
róla, hogy a világon van.
Meg ám, mindjárt a második nap, amit a
nádtetõs öreg házban töltöttem. Szép piros hajnalon, ahogy szépeket álmodok a
szúnyoghálós hárságyon, egyszer csak felébredek valami furcsa harsogásra.
Mintha téglapadlón kis széket tologatnának elõre-hátra nagy sebesen.
- No - mondom -, megint vasutat játszik
már Panka. Ejnye, de korán hozzáfogott máma!
Ki is szóltam mindjárt az ereszet alá,
hogy tán csendesebben is mehetne a vasút.
- Nincs itt vasút, fiam - nevetett be rám
a szülém friss képe a sarkantyúkás ablakon. - Az öreg Parrag bácsi harsog úgy a
kukoricával.
- Ki az az öreg Parrag? - kérdem mogorván.
- Hát a morzsoló ember, fiacskám.
No, ha a
morzsoló ember, akkor én haragszom. Pankára nem szabad haragudni, akármit
csinál, de a morzsoló emberre szabad. Meg is mondom neki mindjárt, hogy hogy
mer õ engem megharagítani ilyen szép piros hajnalban.
- Aztán hol az a morzsoló ember?
- Odakint van a góréban.
Az ám, a góré, azt még meg se
néztem, mióta itthon vagyok! Pedig szép épület ám az nagyon, minden fala olyan,
mintha kertkerítés volna, négy lábon áll, és olyan magasan van a küszöbje, hogy
csak székrõl lehet átlépni.
No, én föl nem kapaszkodtam a
góréba, csak kívülrõl néztem az öreg Parragot. Szép szál ember, nem is olyan
öreg még, deres inkább, mint havas a feje. Négylábú kis széken ül, annak a
végébe bele van illesztve egy erõs késpenge, azon morzsolja le Parrag bácsi a
csutkáról a szemet. De olyan sebesen ám, hogy szinte szédület nézni. „Ügyes
ember - gondoltam magamban -, de rátarti is ám, még csak jó reggelt se kíván.”
Nem az, pedig felém is fordította a
fejét, de megint csak elkapta. Aztán fölegyenesedett, s elkezdte vékázni az
aranyszemû kukoricát. Ahány vékát mért, annyi rovást faragott a gerendába.
Aztán nagyot nyújtódzott, és megint visszakuporodott a kis székre.
- Jólesik a huzakodás, ugye? -
szóltam oda neki.
Megrezzent az ember egy kicsit, de mindjárt
el is mosolyodott, s rám vetette szép világoskék szemét.
- Jól ám - azt mondja. - Itt
görnyedek elsõ kakasszó óta.
- Sötét volt még akkor, bátya,
nemigen láthatott - csóváltam meg a fejem.
- Mindig egyformán látok én, uram -
hajtotta meg egy kicsit a fejét Parrag. - Négy esztendõ óta világtalan vagyok.
Végigfutott rajtam a hideg, és
nagyon megszégyelltem magam, hogy én ezt a szegény vak embert akartam
megpörölni, aki már fáradtra dolgozta magát, mikor én még a lustálkodást
keveslettem.
Szülém mondta aztán el a többit a
vak emberrõl. Négy anyátlan kis árvája él abból, amit õ keres. Az Esztike
köztük a legnagyobb, az van már tizenhárom esztendõs, de tíznek se látszik az
istenadta. Õ az anyja a többinek, fõz, mos, takarít rájuk, olyan is szegényke,
mint az árnyék.
Délben láttam aztán szegény kis
árnyékot. Hozta az ebédet az apjának, krumplis tarhonyácskát szép tiszta kis
tálban, zöldpaprikát is hozzá csemegének.
Lekuporodott az ecetfa alá, míg az
öreg eddegélt, s csacsogott kicsit fáradtan, mint valami beteg madár. A
testvérkéirõl beszélt, ki mit végzett közülök reggel óta.
Mire Parrag kikaparta a tálat,
megjöttek a testvérkék is. Imriske volt a legkisebb, az még hancúrozva jött,
mint a kiscsikó.
Veronika és Marika már csendesebben
tipegett a füves udvaron. Hatéves az egyik, nyolc a másik - az õ szemük friss
fényét már elhomályosította a nyomorúság.
Ahogy odaértem a góréhoz, kihajolt
hozzájuk a vak ember, és sorra simogatta vézna kis orcájukat.
- Õ az ujjával lát, szegény -
hulldogált csendesen a könnye szülémnek.
Csakugyan az ujjával nézte meg a
boldogtalan minden délben a gyerekeit. Hosszan, gondosan végigcirókálta õket, s
hol az egyiknél hol a másiknál csóválta meg a fejét.
- Mi bajod már megint, báránykám? -
kérdezte ijedten, ha bajt tapintott az ujjai hegyével.
Az egy Esztikével azonban mindig meg
volt elégedve, mindig úgy veregette meg a vállát, mint boldog apák erõs, izmos
gyereküket szokták.
Nem értettem a dolgot. Hiszen
Esztike a legszánnivalóbb a testvérkék közt. Mióta én látom is, úgy fogy, mint a
megszegett kenyér.
- Derék lány ez az Esztike - hoztam
egyszer szóba a dolgot, míg Parrag az uzsonnakávét szürcsölgette, amit szülém
küldött ki neki. - Nagynak sok volna, amit õ végez.
Parragnak boldogság sütött föl a
képén.
- De bírja is ám, kérem. Hála a
felséges Úristennek, hogy ilyen jó erõben van! A válla keskenyke ugyan szegény
kis bogárnak, de a képe gömbölyû, mint az alma.
Nem szóltam semmit, hanem másnap
délben megbújtam a jázminok közt, mikor Parrag a testvérkéket cirógatta.
- Hát te, Esztikém? - kérdezte
szelíden, ahogy a legnagyobbhoz ért. - Hadd nézzem, hizlal-e az új búzakenyér!
És Esztike - ó, ha láttátok volna!
-, Esztike fölfújta fonnyadt, beesett kis orcáját, mint pajkos gyerek, ha vizet
vesz a szájába, és kigömbölyítette úgy, hogy a vak apának reszkettek az ujjai
örömében.
- Ó, Istenkém, de csak jó búzát
teremtettél az idén!