Azon a fürdõhelyen, ahol én minden
esztendõben el szoktam bújni a nyár elõl egy-két hónapra, nekem nagyon sok jó
ismerõsöm van. Ismernek az öreg tölgyek, melyek mindig kitárt karral várnak
rám. Ismernek a mókusok, melyek mindig engem hajigálnak meg a legnagyobb
fenyõtobozzal. De még a cserebogarak is ismernek, mert mindig az én fejemen
koppannak legnagyobbat.
Hanem azért a legjobb két pajtásom
mégiscsak a Fodorka meg a Bodorka. Két icipici kis lányka, akiknek máig se
tudom az igazi nevét. Akkor ismerkedtem meg velük, mikor a minap beleesett a
bábujok a patakba, õk meg ott jajveszékeltek a parton.
- Jaj, jaj, most bizonyosan megnáthásodik
szegényke! - tördöste a kezecskéjét az egyik kislány, akinek végtelen-végig
csupa fodor volt a szoknyácskája.
- De csak valami korkondélus be ne kapja!
- siránkozott a másik, akinek ezer gyûrûbe bodrodott az aranyhaja.
- Nem korkondélus az, lelkem, hanem
krokodilus - nevettem el magamat, s kihorgásztam a vízbe esett bábut. Még egy
kis köhögés ellen való port is öntögettem a szájába, hogy meg ne náthásodjon az
istenadta.
Másnap aztán, ahogy egy vadrózsával
befuttatott házacska piros rácsos kerítése mellett elsétálok, egyszerre csak
rám csilingel ám két ezüstcsengõ:
- Tessék bejönni, doktor bácsi!
Odanézek, hát a Fodorka meg a Bodorka
ing-ring a kerítésen belõl, mint két liliomszál.
- Nem vagyok én doktor bácsi, lelkeim -
nevetek vissza rájuk.
- De bizony az - bólintott komolyan
Fodorka -, mert nagyon jól meggyógyította a babánkat.
- Úgy bizony - erõsítette Bodorka is -,
egyet se köhintett azóta.
„No, ha így van, akkor vállalom ezt a szép
mesterséget” - gondoltam magamban büszkén. S azóta, ha arra járok, mindig
megzörgetem a piros rácsot.
- Fodorka, Bodorka, mit csinál a betegünk?
Fodorka, Bodorka mindig megfelelt
hûségesen, s nagy háládatosan még a bábuval is mindig kezet csókoltattak a
doktor bácsinak. Csak egyszer esett meg, hogy hiába zörögtem a rácson. Meg se
mukkant Fodorka, Bodorka, míg csak meg nem hajítottam õket egy marék
csokoládécukorral.
- Nini, csokoládé-jégesõ hull! - tekintett
föl Bodorka.
- De el se álljon reggelig! - terítette
szét a kis kötõjét Fodorka.
Ahogy felugráltak, akkor láttam, hogy
milyen nagy sütés-fõzésnek adták magukat. Annyi volt a kis tál, nagy tál a
játék tûzhely körül, hogy elfért volna bennük száz baba ebédje.
- No, úgy látom, a legjobbkor érkeztem -
ágaskodtam be a rácson. - Bizonyosan csak engem vártatok.
- Bizony most nem a doktor bácsit vártuk -
mentegetõdzött Fodorka.
- Hát ugyan kicsodát?
- Most az angolkát várjuk, úgy bizony -
rakta csípõre a kezét Bodorka.
- Hát az meg már kicsoda? Tán az is valami
korkondélus? - nevettem el magam.
- Ó, persze! - sértõdött meg a két kis
szakácsné. - Az angolka a Viktor bácsi fia.
- Hát az a Viktor bácsi kicsoda?
- Az az édesapa testvérje. Hajóskapitány
Londonországban. Eljön mihozzánk minden nyáron, hogy el ne felejtsen magyarul -
okosított föl Bodorka.
Másnap megismerkedtem az angolkával, de
csak messzirõl. Kint jártak Bodorkával a réten. Éppen egy tavalyi
szénaboglyának a helyén álltak, amit gyûrû alakban nõtt be a dús, kövér pázsit.
- Gyere ugrálni - hívta a kislány az
angolkát.
- Nem megyek - mondta durcásan. - Én csak
angol fûben szeretek ugrálni.
„Ejnye, de nagy úr ez a kis úr!” -
gondoltam magamban.
Kerülök-fordulok egyet, hát mire
visszatérek, kisírt szemmel fut elém a két kislány.
- Mi baj, szentjeim? - kérdem tõlük
ijedten.
- Az angolka azt mondta, hogy õ csak angol
cicamacát játszik - panaszolta Fodorka.
- Meg hogy az angol rigó szebben fütyül,
mint a magyar.
- Meg hogy õnáluk még a csigabiga is
gyorsabban fut, mint a nyúl.
Az angolka nem szólt semmit, csak
nézegette ásítozva a cipõcskéje orrát.
- Ejnye, angolka - nyomtam egy
barackot a feje búbjára -, de akaratos legényke vagy te, süsd meg a halat.
- Én csak az angolnát szeretem -
szólalt meg komolyan az angolka.
Nevettem is, bosszankodtam is, s
otthagytam a három gyereket.
Nem is láttam õket csak délután,
mikor papírcsónakokat eresztgettek a patakon. Az angolka volt a kapitány, s õ
ujjongott a legjobban, ha egy-egy csónak nekiiramodott:
- Éljen, éljen, éljen!
- Nini - mondom meglepõdve -, hát te
magyarul éljenzel? Hogy hívják ezt a gyorsgõzöst?
- Árpádnak - felelte a gyerek.
Alig tudtam szóhoz jutni a nagy
csudálkozástól.
- Ejnye, ejnye, angolka, de hirtelen
magyar lett belõled. Ugyan mi jót ettetek ebédre?
- Habpalacsintát, doktor bácsi -
mondta az angolka. - Nem eszik olyant az angoloknak még a királya se.
Azóta sohase emlegeti az angolka az
angolokat, én meg azóta nagyon szeretem a habpalacsintát. Amelyiktek nem
szereti, adja nekem a maga részét.