Az édesapám szűkszavú ember volt
világéletében. Hanem ami kicsit mondott, abból sokat lehetett érteni.
Megtanultam én ezt még akkor, mikor akkorka legény voltam, hogy csak ágaskodva
értem el a kilincset.
Egyszer találtam a kocsiúton egy vadonatúj
krajcárt, örömömben bukfencet hánytam egészen a kis ajtónkig, hanem ott
elcsendesedtem. Észrevettem, hogy nagy sokadalom van nálunk. Tele volt a
tornácunk koldussal, édesanyám ott járt köztük a lisztes szakajtóval, édesapám
meg az aprópénzes erszénnyel.
- Van ám olyan nekem is! - mutogattam
büszkén a krajcáromat.
- Mit dolgoztál érte? - húzta össze
édesapám a sűrű szemöldökét.
- Nem dolgoztam én semmit. Találtam.
- Ejnye, de jókor találtad - simogatta meg
apám a fejemet -, add oda hamar a Mátyáskának, neki már úgyse jutott krajcár.
Mátyáska, az öreg énekes koldus már
tartotta is a tenyerét, de én meg nagyon siettem összecsukni az enyémet. S
bizony eltörtem volna a mécsest, ha a lelkem édesanyám a pártomat nem fogja.
- Ugyan, apja! Hadd örüljön az a szegény
gyerek a talált krajcárjának! Majd holnap kap helyette Mátyáska kettőt.
- Jó, én nem bánom - vont vállat édesapám
-, de a talált pénz sose hoz szerencsét.
No, nekem hozott, mégpedig hamarosan.
Délután kimentem a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát.
Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De
olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s
bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.
De belefújtam ám, s a gyönyörű
körtemuzsika olyan hangot adott, hogy a darázs menten megszédült tőle.
Alig bírt hazaszállni Darázsországba, hogy elújságolja a muzsikáló körtét.
Kerülnek is engem azóta a darazsak egész mostanáig.
Amikorra a nagyapóék háza elé értem,
akkorra egész beletanultam a mesterségbe. Úgy rikoltoztattam a fakörtét, hogy
magamnak is harsogott bele a fülem. Hanem azért az az áldott nagyapó mégis azt
mondta rá, hogy ilyen szépet sose hallott életében. Látszik, hogy az isten is
muzsikásnak teremtett.
Utoljára elővette a nagyapó az
erszényét, és a markomba nyomott egy aranykrajcárt.
- Nesze, kis muzsikásom, amért olyan
szépen fújod!
No, nekem se kellett egyéb! Most meg már
olyan szakadatlanul fújtam a gyönyörű muzsikát, hogy belekékültem. Nagyapó
pedig a markomba nyomott még egy aranykrajcárt.
- Ezt meg azért adom, lelkecském, hogy
most már ne fújjad tovább!
Sebaj, van még egy nagyapó is, akinek
bemutathatom a tudományomat. A másik nagyapó azonban mindjárt a második
krajcáron kezdte.
- Eredj inkább a Miklós bátyádhoz, drágaságom.
Az már úgyis süket az egyik fülére, szegény!
Éppen azért nagyon féltette Miklós bácsi,
szegény, a másik fülét. Ő már olvasatlanul adta a krajcárt.
- Veronka nénéd szereti az ilyent, fiam!
Az él-hal a szép muzsikáért.
Így aztán sorra jártam én az egész
atyafiságot, alsó, felső szomszédot s mire hazaértem, kalappal vittem a
krajcárt. No, apámuram, hoz-e szerencsét a talált pénz?
Édesanyám aggódva várakozott rám a kis
ajtóban, de ahogy a nagy szerencsét elmeséltem, egyszerre földerült az az
áldott orcája, a krajcárokat pedig a kalapomból beleöntötte a kötőjébe.
- No, lelkecském, te már kimulattad
magadat a krajcárodon. A kamatját szétosztom a koldusoknak a jövő
vasárnap.
Biz én erre nyilván sírva fakadtam volna,
ha a kezemben nem érzem a körtemuzsikát. Hanem az megvigasztalt, hogy azon
kesereghetem el a fájdalmamat. De úgy ám, hogy édesapám kikocogott rám az
ablakon.
- Szép ez nagyon, te gyerek, de én még
szebb muzsikát is tudok!
„Nini - gondoltam magamban -, most
mindjárt a krajcár következik. Csak még egy kis kitartás!”
Akadozott már a lélegzetem, de erőt
vettem magamon, s úgy rikoltoztattam a muzsikát, hogy a többi csak légydongás
volt ehhez képest. A fél szemem meg mindig az ajtón volt, hogy hozza‑e
már az apám a krajcárt.
Hozta ám, de nem a krajcárt, hanem a
légycsapót. S nem mondott egyebet, csak annyit:
- Nehéz fejed van, fiam, nem érted meg a
szép szót. Nézzük, no: tudsz-e körte nélkül muzsikálni?
Akkor tudtam, de azóta nem is fújtam
körtemuzsikát.