Mikor én kisgyerek voltam, többféle
mesterséget tudtam, mint most. Az édesapámnak én voltam az újsághordója, az
édesanyámnak én voltam a vízhordója. A húgom engem szalasztott medvecukorért; a
nagyanyó tyúkja, ha elveszett, nekem kellett megkeresni. Én jártam őrletni
a malomba, én talicskáztam haza a szőlőbül a cseresznyét, s mikor a
forgószél elkapta a nagyapám kalapját, nekem kellett utánabujdokolnom a hetedik
utcába.
No, az igaz, hogy nem esett hiába a
lótás-futás. Édesapám mindig megdicsért érte, ha jókedvében volt.
- Derék gyerek vagy, sokra viheted még -
szokta mondogatni. - Ha jól igyekszel, még kengyelfutó is lehet belőled.
Egyszer azt találtam mondani erre a
biztatásra, hogy nem kengyelfutó leszek biz én, hanem hídpénzszedő.
- Hát ugyan mért szeretnél
hídpénzszedő lenni? - nézett rám csudálkozva édesapám.
- Azért, mert annak nem kell szaladozni.
Egy helyben ül reggeltõl estig, helyébe viszik még az ennivalót is.
Nem szólt erre semmit az édesapám, hanem
ebéd után megfogta a kezem, és kivezetett a kertbe.
- Gyere, mutatok valami szépet!
Biz az pedig nem valami szép volt, amit
mutatott. A ribizkebokor tövében egy békácska kukucskált ki a moha közül. Éppen
csak a barnás fejecskéje látszott meg az egyik lába.
- Vigyázz, el ne ugrasd! - rántott vissza
édesapám, ahogy közelebb hajoltam volna hozzá.
„Ugyan mi nevezetes van ezen az istenadta
békán, hogy ilyen féltõs?” - tûnõdtem magamban. Megtudtam mindjárt. Édesapám
letessékelt az öreg bodzafánk alá, szemben a békácskával, és kiadta a parancsot:
- Úgy ülj ezen a helyen, mint a
hídpénzszedõ a bódéjában. Meg se moccanj addig, míg a békácska el nem ugrik a
helyérõl. Ne félj, helyedbe hozzák az ozsonnát.
Ezzel édesapám otthagyott, én meg
elnevettem magamat. Hiszen mire õ beér, akkorra a békácska a szomszédék
kertjében számolgatja a legyeket.
No, ez valami hídpénzszedõ béka lehetett,
mert meg sem moccant. Káprázott bele a szemem, annyi ideig rajta tartottam, de
a békula még csak nem is pislantott.
„Hm, ez az ostoba állat bizonyosan alszik”
- gondoltam magamban. S
addig lestem az ébredését, míg magam is el nem aludtam. Álmomban hídpénzszedõ
voltam, s olyan sokszor kinyújtottam a karomat, hogy utoljára már elhalt bele.
Az ám, mert a legyeket kergettem el
vele magamról. Arra ébredtem föl, hogy az egyik nagyot csípett rajtam, s azt
zümmögte a fülembe:
- Vigyázz, hé, mert a békád vám
nélkül mén át a Tiszán!
Ijedten ugrottam föl, de bizony a
békácska még mindig állta az egy helyet. Hanem az ozsonnám már ott volt
mellettem a füvön. Akkora mézes kenyér, hogy ha a lábamra ejtem, eltöri. Pedig
a hídpénzszedõnek is szüksége van ám a lábára.
No, nem is ejtettem le a mézes
kenyeret, hanem leküldtem még a mézetlenjét is. Lassan morzsoltam, hogy tovább
tartson, mert untam már magamat nagyon. Elzsibbadt minden porcikám, s nem adtam
volna egy körtemuzsikáért, ha beszaladhatok édesanyámhoz.
Az ám, de a békámnak nem volt
szaladhatnékja. Nem annak még csak ozsonnázhatnékja se. Bizonyosan nagyon
beebédelhetett délben.
Az utcánkban pedig nagy riadalom
támadt. Dob pergett, duda nyekergett; bizonyosan medvetáncoltató járt arra.
Elfutott a méreg, mikor eszembe jutott, hogy minden pajtásom ott ugrándozik
most.
Mérgemben elkaptam egy legyet, s
odahajítottam a békának. Ennek már csak utánakap a lustája! Rá se nézett biz
az. De még azt is eltûrte, hogy a legyet a feje tetejére ültessem tornászni.
De ez már csakugyan kihozott a
sodromból. „Megállj, hékás, majd megugratlak én!” - gondoltam magamban, s egy
bodzafaággal megsuhintottam a békácskát.
- Indulj, békula!
Nem indult az most se, csak a feje
tört le. Az ám, mert töltött csokoládé volt az egész békácska! Azért nem volt
szabad közel mennem hozzá, hogy rá ne ismerjek.
Úgy álltam rajta bosszút, hogy
megettem még a körme hegyét is. Aztán beoldalogtam az udvarba, de már a szobába
szégyellettem bemenni.
Én nem mentem be, de édesapám
kijött, s csudálkozva kérdezett:
- Nini, vége a békapásztorságnak?
- Vége - hajtottam le a fejemet.
- Megunta a béka az egy helyet?
- Én untam meg, édesapám.
- Hej, fiam, hát még ha hídpénzszedõ
lesz belõled! - veregette meg édesapám a vállamat.
Többet aztán sose panaszkodtam, hogy
sok a szaladoznivalóm!