Felhõországban egyszer jártam
életemben. Akkor, mikor életemben elõször láttam haragosnak szülémet. Az pedig akkor
volt, mikor azt kérdezte tõlem:
- Ki törte el a nagyapó poharát?
Kicsike voltam még, nem tudtam, hogy
ha hibát tesz az ember, be is kell vallani, az annak a rendje. Lesütött fejjel
vontam vállat.
- Tudom is én. Csak úgy eltörõdött a
pohár.
Szülém szomorúan nézett rám, s
bánatosan beszélt inkább, mint haragosan:
- Jól van, fiam, nem vallatlak én
tovább, ne félj. Gyáva is vagy, dacos is vagy: nem vagy az én fiam.
Azzal betette maga után az ajtót,
engem pedig most már egészen elfutott a pulykaméreg.
- Azért se én törtem el a poharat! -
toppantottam dühösen, s kifutottam búsulni a kertbe. Végighevertem a
deszkapadon, s fölnéztem az égre, ahol lomhán úszkáltak a csodálatos alakú
felhõk. Volt köztük egész olyan is, mint egy kiscsikó. Karcsú dereka, formás kis
feje, ezüstsörénye.
„Hej, ha én erre rápattanhatnék -
gondoltam magamban -, meg se állnék, míg a kéményünk füstje látszik. Tudom,
majd sírna akkor utánam szülém.” Ahogy így tûnõdtem, egyszerre csak vidám
nyerítést hallok a hátam mögött.
- Mit parancsolsz, lelkem kis gazdám?
Repüljek-e vagy szálljak? Keletnek-e vagy nyugatnak? Úgy-e, mint az ólommadár,
vagy úgy, mint a haragos szélvész?
Hátranézek: hát, uramfia, ott toporzékol a
felhõcsikó. Karcsú dereka, formás kis feje, ezüstsörénye. Ki se csodálkozhattam
még magam rajta, már akkor ott ültem az arannyal futtatott nyeregben. Be se
fordulhattam a konyhára útravalóért: mire eszembe jutott, akkorra fent
lebegtünk a felhõk csodavilágában. Ahogy letekintettem, akkorának tetszett az
egész föld, mint egy szilvásgombóc. Bezzeg elpityeredtem most, hogy a házunkat
nem találtam meg rajta.
- Ne gondolj most avval - nyerített a
felhõcsikó -, nézd meg inkább ezt a tündérpalotát.
Láttam én azt már a földrõl is sokszor, de
sose gondoltam, hogy ilyen szép. Csupa kristály a küszöbe, csillog-villog a
fala, mint a szivárvány, tündöklik, ragyog az aranyos teteje.
- Forduljunk be, táltos lovam, ebbe a
mesebeli tündérpalotába! Hátha megkínálnak a tündérek egy kis marcipánnal.
Hát mire ezt
kimondtam, híre-hamva se volt a palotának. Elfújta a szél, mint a pelyhet,
hanem hozott helyette egész nyájat. Bodor bundájú, hófehér báránykák hosszú
sorokban legelgettek az égi mezõkön.
- Ejnye, de
szeretném õket megsimogatni! - nyújtottam ki a kezem.
Erre
egyszerre szanaszét riadtak a báránykák. Szétfoszlottak, mint a füst,
elszálltak, mint a pára.
- Jobban
szeretem az olyan báránykákat, amilyenek mifelénk ugrándoznak a gyepen ‑
mondtam elszomorodva.
- Sebaj, kis
gazdám - vigasztalt a felhõcsikó -, kapaszkodj inkább ennek a nyulacskának a
fülébe, amelyik itt hányja elõttünk a cigánykereket.
Hát abba
lehetett volna, mert a nagy hamvas nyúlnak akkora füle volt, mint a
malomvitorla. De ahogy utánakaptam, úgy eltûnt egy fának a koronájában, hogy
pápaszemmel se lehetett volna megtalálni.
- Ejnye - csodálkoztam
el -, minálunk nem szoktak a nyulak fára mászni.
- Hja,
gazdikám, azok nem is felhõnyulak ám! Hát ilyen fák vannak-e tifelétek, mint ez
a felhõfa?
Bizony
olyanok nincsenek, mert ez akkora fa volt, hogy a koronája beborította a fél
eget. S az volt benne a legcsodálatosabb, hogy a tömérdek dereka is egyre
hajladozott, pedig szél se fújt. Gyémántalmák csillogtak-villogtak az ágain, s
úgy csörömpöltek, mint a jégesõ.
- De már
ebbõl viszünk szülémnek egy össze-maréknyit - kapaszkodtam feléje. De csak a
semmibe markoltam bele. Eltûnt a fa, mintha ott se lett volna.
No, meg is eredt már a könnyem.
- Nagyon nem szeretem ország ez a
felhõország, lovacskám. Semminek sincs percnyi megállása, még az ennivaló is
elszalad az ember szája elõl.
- No, megállj, mutatok én neked
olyant is, ami nem szalad el - toppantott a felhõcsikó, s hipp‑hopp,
egyszerre csak egy rettenetes oroszlán tátotta ránk a száját. Fakó sörényét,
ahogy fölborzolta, reszkettem, mint a kocsonya, hát még mikor elbõdült a szörnyû
vadállat:
- Ki törte el a nagyapó poharát?!
Még a felhõcsikó is megijedt ettõl
az üvöltéstõl. Nagyot ugrott, s úgy ledobott magáról, hogy meg se álltam, míg a
pad alá nem estem.
Hirtelen kinyitottam a szemem, és
fölnéztem az égre. Nem volt ott se felhõoroszlán, se felhõcsikó, a sima kék
égen derülten nevetett a nap. „Álom volt az egész - gondoltam magamban. - Az ám
- tûnõdtem -, de hát akkor mitõl sajog úgy a vállam?”
Az lett biz annak a vége, hogy
szépen leveregettem a ruhámról a port, s akármilyen csúfolódva nevettek a
galambok a dúcban, alázatosan sompolyogtam be a tornácra.
- Szülém, én törtem el a nagyapó
poharát.
Mire egy nagy karaj mézes kenyérrel
megint visszamentem a kertbe, akkorára újra ott lebegett az égen egy csikó
formájú felhõ. De biz én azóta se kívántam felhõparipán nyargalódzni.