Ahogy leírom ezt a nevet, megint
kisgyereknek érzem magam, s félve sandítok a konyhaajtó felé.
- Nem én
voltam, Dobróka bácsi!
S érzem,
ahogy szúrós szeme rám mered az öreg Dobrókának, s kinézi belõlem, ha valami
hibát követtem el.
Egyéb dolga
nem is igen volt neki a mi házunknál, mint az, hogy minket kordában tartson. Az
is igaz azonban, hogy ehhez képest a favágás meg a kõfejtés csupán gyerekjáték
lett volna.
Heten voltunk
testvérek, de hétszer hét faluban se akadt párunk a pajkosságban! Édesapánkat
csak az este vetette haza a hivatalából, szelíd édesanyánknak pedig puha
kezénél csak a szíve volt puhább. Meg tudta siratni a pajkosságunkat, de szólni
nem tudott érte. S amikor a sírása se szolgált a szívünkre, akkor csengette
aztán be az öreg udvarost.
- Ugyan,
Dobróka, szedje ráncba ezeket a gyerekeket.
De hiszen
mikor így elfohászkodta magát szegény édesanyánk, csupa nyúlfiókák voltunk mi
már akkor! Meglapultunk a sarokban, s ugyan igyekeztünk akkorára
összezsugorodni, hogy meg ne lásson bennünket a Dobróka.
De el nem
kerülte azt az ember, ha csupa füstté változott volna is. S azt a nézést ki nem
bírta senki emberfia, kivált ha érezte, hogy tarka macska van a tarisznyájában.
Engem a hideg rázott, ha csak a
nevét hallottam is az öregnek. Hanem aztán, ha a sarkamban éreztem, senkinek
nem volt maradása tõlem a házban.
Egyszer, ahogy heverünk délebéd után
az öreg diófa alatt a kertben, észreveszem, hogy a Jani bátyámat elnyomta a buzgóság.
De olyan nagyon el, hogy még azt se érezte, mikor egy nagy dongólégy
odakvártélyozta magát az orra hegyére.
Nagyon megharagudtam arra az
orcátlan dongólégyre, s föltettem magamban, hogy leparittyázom onnan.
Eszembe jutott, hogy délben maradt a
gyümölcsöstányérban egy szem szilva. Azt édesanyánk tányérostul együtt föltette
a tányéros tetejére. Ott pedig én akkor is nagyon szerettem kutakodni, mikor
semmi keresnivalóm se volt ott.
Besurrantam az ebédlõszobába, kis
széket tettem a nagy székre, arra felágaskodtam, s addig kotorásztam a tányéros
tetején, míg a kezembe nem akadt a szilva.
„No, ennek a magját az Isten is
parittyának szánta” - gondoltam magamban.
Abban a percben nyikorgott a
szobaajtó, s én akkorát sikoltottam, hogy még most is a fülembe cseng:
- Jaj, nem én vagyok, Dobróka bácsi!
S rántottam ijedten a tányéroson
olyant, hogy egyben lefordult minden edényestül. Soha én annyi edénycserepet
életemben nem láttam, mint amennyit akkor csináltam.
Igaz, hogy azt se nagyon nézegettem,
mert eszem nélkül szaladtam ki a kertbe. Csak akkor vettem észre, hogy se híre,
se hamva Dobrókának, csak a szél csikorgatta az ajtót.
Mindegy volt már akkor, úgy feküdtem
én az orgonabokrok alján, mint aki száz esztendeje alszik. Még arra a nagy sikoltozásra
se akartam fölébredni, amivel édesanyánk kiszaladt a házból:
- Lelkem gyerekeim, melyiktek
csinálta ezt a rettenetes kárt?
A lelkem gyerekeim ott bizonykodtak
már a tornácon, mind a hatan, hogy õk színét se látták a tányérosnak dél óta,
mire én is odaballagtam. Dörgöltem a szemem kegyetlenül, s ásítottam akkorákat,
hogy fülemig szaladt a szám.
- Lelkem, Pali fiam, nem te lökted fel a
tányérost?
- É-én? Már hogy é-én? - szóltam nagy
álmosan.
Édesanyám sorba ölelgetett bennünket, de
biz az nem sokat használt. Bizony megint csak Dobrókához kellett folyamodni.
No, az nem ölelgetett meg bennünket, csak
a szemünkbe nézett egymás után. Megembereltem magam, álltam a nézését, pedig
majd kiugrott a szívem a helyérõl.
Az öreg megcsóválta a fejét, félrevágta a
sapkáját, s kiadta a parancsot:
- Fogjátok meg csak a hátulsó udvarban a
kis fekete kakast!
No, erre nem volt énnálam fürgébb legény!
El se kukorékolhatta magát a fekete kakas, már akkor a hónom alatt
szorongattam.
- Tessék, Dobróka bácsi - mondtam nagy
alázatosan. S rettentõen örültem, hogy így kedviben járhatok az öreg
Dobrókának.
- Derék legény vagy, hékám - sunyított rám
az öreg a szürke szemével -, megérdemelnéd a nyírfa-királykisasszonyt.
Azzal betessékelt bennünket Dobróka bácsi
a kamrába. Azt mondta, jön õ is mindjárt, csak egy kis beszédje van a kakassal.
- Mi lesz ebbõl, ugyan mi lesz? -
tanakodtunk odabent, mikor egyszerre csak bedobbant az öreg, hóna alatt a
kakassal. Betette maga után az ajtót, mire olyan sötét lett, hogy megállt volna
benne a vasvilla. Bözsi húgom el is kezdett pisszegni nagy féltiben.
- Csitt csak, lelkem - biztatta Dobróka. -
Nem lesz itt semmi baj se, csak azt tudjuk ki, ki lökte föl a tányérost.
Megmondja azt a kis kakas.
Olyan csend volt, hogy hallottuk egymásnak
a szíve dobogását. Dobróka pedig mondta tovább:
- Minden ember idejön hozzám, megsimogatja
a kakast, s elmondja ezt a kis verset:
Egy szem szilva,
két kis tányér,
három nagy tál,
egész edényvásár:
csitt-csatt,
dirr-durr,
égszakadás, földindulás,
megijedtem, elugrottam:
kukurítsd ki, ha én voltam.
Hát ez az egész - fejezte be Dobróka. -
Aki nem hibás, annak a simogatásától meg se mukkan a kakas. Hanem ha a hibás
hozzáér, rikkant akkorát, hogy elhallik Seholsincsig.
Bözsi húgom próbálkozott először, de
én a sötétben is éreztem, hogy rajtam van a Dobróka szeme.
„No, híres Dobróka, kifogok rajtad -
gondoltam magamban. - Nekem is van ám magamhoz való eszem!”
Azzal nagy bátran előálltam, mikor
rám került a sor, s úgy elhadartam a verset, mint a vízfolyás. Hanem a kakashoz
hozzá se nyúltam. Hiszen a sötétben még a Dobróka szeme se lát.
Nem is nyikkant a mi kakasunk egy
szemet se. S alig vártam, hogy Dobróka kinyissa az ajtót, és én a szemébe
nevethessek neki, hogy így fölsült a tudományával.
Az ám, ahogy kinyílt az ajtó, s
tódult be a világosság, azt mondja Dobróka:
- Most már minden ember emelje föl
azt a kezét, amelyikkel a kakast megsimogatta.
Nosza felnyújtjuk mindnyájan a jobb
kezünket: hát a hat testvéremnek csupa korom a keze, csak az enyém fehér, mint
a hó.
Dobróka bekente a fekete kakast
korommal, mert arra számított, hogy aki ludasnak érzi magát, nem mer
hozzányúlni. S Dobróka tán soha életében nem nevetett jobb ízût, mint mikor
engem kezemnél fogva odavezetett az édesanyám elé.
- Hozom a tányérdöngetõt! Ugye, hogy
összeházasítjuk a nyírfa-királykisasszonnyal?
Akivel hogy táncra nem kellett
perdülnöm, most is csak megmentett engem attól az édesanyám áldott szíve. Hanem
az igazlátó Dobróka szeme azóta is mindig kísér, akármerre járok.