Nekem kisgyerek koromban volt egy rossz
szokásom, téli mulatságom: a cinegefogás. Persze nekem nem az orrom fogta a
cinegét, mint a mostani gyerekeknek. Sütni való tökbõl csináltam a cinegefogót,
kitettem a kerítés tetejére, s estefelé már rendesen benne jajveszékelt a
szegény kis fogoly:
- Nyit-ni-kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé
csuktam a fekete sapkás kis madarat, s vittem lelkendezve az öreg
udvarosunkhoz.
- Nézze, Matyi bácsi, milyen cinegém van
nekem!
- Milyen ugyan? - neszelt ki Matyi bácsi a
nagy báránybõr sapkából, aztán kelletlenül legyintett a kezével. - No, ezért
kár volt azt a szép nagy tököt elprédálni. Ez csak olyan parasztcinege. A
cinegekirályt kellene megfogni, gyerekem. Az hozza a szerencsét a házhoz.
No, erre én úgy elszomorodtam, hogy
tüstént kiröpítettem a markomból a cinegét.
- Küncsücsü, küncsücsü, küncsücsü! -
kiabálta vissza hálásan a sövény ágai közül, de engem ugyan meg nem vigasztalt
vele. Nekem eszem-lelkem csak a cinegekirályon volt már akkor.
- Hát aztán milyen az a cinegekirály? -
faggattam Matyi bácsit. - Van neki koronája is?
- Van ám, szolgám! Kék koronája, rózsaszín
palástja, fehér mellénye, piros csizmája van a cinegekirálynak. De
legkönnyebben megismered a fekete bársonyszakálláról. A kerek világon egy
madárnak sincs olyan!
Attól fogva aztán mindig lestem én a
cinegekirályt, de sohase került elõ. Hallani se hallott róla senki, csak Matyi
bácsi. Az édesapám meg is pirongatta érte, hogy mit ámít ilyen mesékkel.
- Nem mese az, uram - erõsítgette az öreg.
- Láttam én egyszer még a fészkén is a nádasban. Még a szavát is hallottam. Azt mondta, hogy:
csitt, csitt!
- Álmodta kend azt, bátya - nevetett
apám, s magam se hittem többet a cinegekirályban.
No, hát azért is megjött egyszer a
cinegekirály. Tél vége felé járt az idõ, s én a nyitott ablaknál álldogáltam,
mikor egyszer csak látom, hogy valami hosszúfarkú madárkára csapódik rá a
cinegefogóm ajtaja.
Jaj, tán a cinegekirály! - dobbant
nagyot a szívem, s hajadonfõvel szaladtam ki az udvarra.
Az volt az, csakugyan. Kék a feje,
fehér a melle, rózsaszín a háta, fekete bársony a szakálla. Szakasztott olyan,
amilyennek a Matyi bácsi mondta. Még a szava is az.
- Csitt, csitt! - nézett rám ijedten
az aranyszínû szemecskéjével, ahogy a markomba vettem. De nem haragosan mondta
ezt, hanem nagyon félénken. Úgy, hogy megfájósodott bele a szívem, és egyszerre
szétnyitottam a markomat.
- Eredj haza, cinegekirály, az
országodba!
A madárka kirebbent a kezembõl, de
nem surrant el mindjárt. Körülrepkedett háromszor‑négyszer, mintha
mondani akarna valamit.
- Csin, csin, csin - csengett a
hangja, mint valami kis ezüstcsengõ.
Engem hirtelen végigborzongatott a
hideg. Szaladtam be a szobába, s aközben arra gondoltam, amit Matyi bácsi
mondott: „No, nem tudom, nem szalajtottam-e el a szerencsémet?”
El biz azt. Átfázatott a hûvös esti
szél, míg a cinegekirállyal barátkoztam. Másnap ágynak estem, harmadnap elõvett
a láz, s attól fogva hetekig nem tudtam magamról semmit.
Csak arra emlékszem, hogy egyszer
fölnyitottam a szememet, nagy fekete madár gubbaszkodott az ágyam végiben.
Olyanforma volt, mint a holló, s ahogy a szemét rám szegezte, dideregni
kezdtem.
- Jaj, kergessétek el! - sikoltottam
el magamat.
Nagy riadalom támadt erre a szobában.
Az édesapám, az édesanyám, a kis húgom, a doktor bácsi - mind a madarat
hajszolta. Nem ért semmit. A madár fölröppent, keringett fölöttem, s mikor
leszállt, közelebb volt hozzám, mint azelõtt. Utoljára már a fejemnél ült a
csúf fekete madár. Éreztem, hogy ott van, de látni nem láttam, mert a szememet
nem mertem kinyitni. S akkor egyszerre valami halk csittegés hallik a szobában:
- Csitt, csitt, csitt, csitt!
- Hiszen ez a cinegekirály! -
nyitottam ki a szememet bátorságra kapva.
Az volt az csakugyan, de alig
lehetett ráismerni. A szeme égett, mint a tûz, a szakálla lobogott, mint a
zászló, égnek meredt minden tolla, s kis csõre csattogott, mint valami kard.
- Csitt, csitt, csitt, csitt! -
vágott a fejéhez haragosan a nagy fekete madárnak.
- Segítsetek neki! - néztem
könyörögve apámékra, de meg se moccant senki. Ültek mereven mindnyájan, és
kisírt szemmel néztek maguk elé.
De nem is kellett segítség az én
cinegekirályomnak. Sürgött-forgott, cikázott, mint a villám, a nagy otromba
madár körül, amely hiába kapkodott utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére,
arra fölrebbent a nagy, lomha madár, károgott egy keserveset, és kilebbent az
ablakon.
- Csin, csin, csin, csin -
csilingelt utána diadalmasan a cinegekirály ezüstcsengettyûje. Én pedig
felültem az ágyban, és elnevettem magamat.
- Elment, elment a csúf jószág!
Szüleim sírva-nevetve borultak rám,
és boldogan kérdezték:
- Ki ment el, gyermekem? Hiszen nem volt
itt senki.
- Hát az a nagy fekete madár.
Kikergette ez a kis cinegekirály, ni! - mutattam rá a madaramra, aki a szekrény
szélére szállt pihenni.
- Nini, észre se vettük - tekintett
oda az édesapám. - Bizonyosan az elõbb repült be, mikor szellõztettünk. Nagyon
helyes kis madár, szakállas cinegének hívják.
Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy
az a cinegekirály, és tudtam, hogy az kergette el mellõlem a halál fekete
madarát.