Az édesapámtól hallottam én ezt a
közmondást legelõször. Néztem is rá nagyot, nem is állhattam meg szó nélkül.
- A gazdag ember is csak vízzel fõz,
édesapám - mondtam nagy bölcsen. - Én csak tudom, mert én hordom a vizet a
bíróék konyhájára.
- Jaj, édes fiam, nem a te eszedhez való
az! - legyintette meg édesapám a vállamat. - A szegény ember háromszor fõz meg
azzal a vízzel, amelyikkel a gazdag ember egyszer.
No, ezt már éppen nem értettem. S nem
érteném tán máig sem, ha egyszer azzal nem riaszt ki édesapám a bodzafa hûvösébõl:
- No, gyerek, gyere velem kaszát venni!
A kaszavásár nagyon soká tartott. Nagy
tudomány az, ma is borzongat a hideg, ha rágondolok, hogy hátha nekem is meg
kellett volna azt tanulnom. Még a fogához is hozzákocogtatta édesapám a kékes
acélpengét.
- Szép szava van - mondta nagy
megelégedve.
- A vasat is elfogja - bizonykodott
a vásáros.
- Nono, csak a szénán ki ne
csorbuljon - nézegette édesapám az élét.
- Örök élet - mondta a boltos.
- Felivel is beérem - kereste elõ
édesapám az erszényét.
Nyelet aztán maga iszkábált hozzá
másnap. Azzal a nyéllel szolgált az új kasza vagy tizenöt esztendeig. Áldott
szerszám volt, eltartotta kenyérrel az egész házat.
Nagyocska deák voltam már, amikor
egyszer aratás idején mentem haza vakációzni. Az édesapám már a kis ajtóban
azzal fogadott:
- No, fiam, nem volt igaz ember a
vásáros.
- Melyik vásáros?
- Akitõl az új kaszát vettem. Most
tizenöt esztendeje. Hitvány portéka volt az nagyon. Éppen ma reggel pattant el,
ahogy az élit kalapáltam.
Hirtelen szomorúság felhõzött át a
lelkemen. Sajnáltam az öreg jószágot, mintha lelkes állat lett volna. S
akaratlanul is fölnéztem az eresz alá: ez a kaszának a pihenõhelye. Édesapám
elértette a tekintetemet, és elmosolyodott rá.
- Ezt keresed, fiam? - tartott
elejbem egy görbe szõlõmetszõ kést.
- Nem én, hanem a kaszát.
- Hiszen ez az, fiam. Nagyon alkalmas
szõlõmetszõ kacor lett belõle.
Az volt az csakugyan. Kaszának régi, de
kacornak új. S ebben a rangban megint szolgált, vagy öt esztendõt. Úgy
szedegette a szõlõ nyurga vesszejét, mint a parancsolat. Még most is
szedegetné, ha volna mit. De a szõlõcske idegen kézre került, s a metszõkés
hivatal nélkül maradt.
Én bizony rég elfelejtettem volna már a
kacort, ha egyszer az öreg bodzafánk eszembe nem juttatja. Rég nem látott már
szegény, s örömében úgy belém akaszkodott egy gallyával, hogy el sem eresztett,
míg a ruhám el nem hasította.
- Vesd le hamar azt a drága szép ruhát,
hadd öltsem össze - sopánkodott szegény édesanyám.
- Hozd csak ki, fiam, a kamrából a kis
fûrészt, hadd vágom le azt a kötözködõ ágat! - szalajtott az édesapám.
Megyek a kamrába, kapom a kis fûrészt, hát
úgy mereszgeti elém a fogait, mint valami jó ismerõs.
- Nini, kisfiú, de megnõttél azóta!
Ismerõs volt az csakugyan. Édesapám nem
gyõzte dicsérni, míg a gallyon nyikorogtatta:
- A szõlõmetszõ késbõl csináltam. Valami
pompás kis fûrész! Úgy
fog, mint a borotva.
Fogott ám, míg volt mit. De utoljára a kis
házunk is utánament a szõlõnek bodzafástul. Zsellérportára kerültek édesapámék,
akkora a szobácskájuk, mint egy babaház. Mikor a minap hazavittem a Panka
lányom arcképét, azt gondoltam, helyet se találunk neki.
- Hely csak volna a lelkemnek -
csókolgatta édesanyám a képet -, csak szöget találnánk hozzá.
- Van itt az is, nem úgy, mint szegény
helyen - mondta büszkén édesapám, s elõkotorászott a kemence válláról egy marék
szöget.
Egyet aztán mindjárt, be is vert a tükör
mellé akasztónak, s míg azzal babrált, addig fölokosított:
- Nem kellett már a kis fûrész semminek
se. Ejnye, ejnye, mondom, megeszi már a rozsda. Kár lett volna pedig érte, mert
sokba került kasza korában. Hát én biz inkább fölaprítottam szögnek.
Ebben a percben értettem meg igazán, mit
jelent az, hogy a szegény ember vízzel fõz.