SÁNDORKA

Mikor ezt a nevet leírom, azt szeretném, ha tavasz volna már, hogy valami szép piros rózsalevélre írhatnám föl a Sándorka nevét szivárványszínû pávatollal. Az apukája ugyan, aki itt házmesterkedik nálunk, azt mondja, hogy nem érdemelné meg azt az õ fia, de én tudom, hogy megérdemli.

- Sohase lesz belõle szolgabíró, mert nem fog az esze - csóválja meg nagy szürke fejét a házmester bácsi, ahogy udvarsöprés közben beszédbe eredek vele. - Hatodik hónapja deák már, s még most is mindig sírva mén az iskolába.

- Nono - mondom én erre -, nemcsak az esze teszi ám az embert, hanem a szíve is. Márpedig a Sándorka szívét aranyból kalapálta a jó Isten. Kérdezze csak meg a Szultán kutyát, hogy szereti-e úgy a szolgabírót, mint Sándorkát?

Szultán kutya, ahogy a nevét hallja, egyszerre kiüti a fejét a házából. Nagy ormótlan feje van, akkorák a szemei, mint a kávésfindzsa, s mindig haraggal vannak tele. Csak akkor szelídül meg a nézése, mikor Sándorkát látja. Olyankor a Szultán még mosolyogni is tud, még akkor is, ha az öreg Hamvas cicát látja a Sándorka vállán.

Most azonban nem látta Sándorkát, azért nagyot mordult, s visszabújt a vackába.

- Tiveletek nem érdemes szóba állni! - Bizonyos vagyok benne, hogy ezt morogta.

De az egész ház így van Sándorkával, nemcsak az öreg házõrzõ. Csak meg kell nézni, mikor elindul az iskolába, milyen sokan néznek utána szeretettel. Itt van mindjárt az öreg bodzafa a kapuban. Akármelyikünk ment el alatta a télen, mindnyájunknak a nyakába rázott egy csomó havat. Sándorkára egy szemet se hullatott soha. Csak mikor kiment a kapun, akkor tapsikolt utána az ághegyeivel:

- Csak bátran, Sándorka, bátran! Szorítsd meg azt a palavesszõt, hogy ne ficánkoljon a kezedben!

Bóbás galambok mindig utána turbékolnak a háztetõrõl, a fürgébbek még körül is csattogják:

- Ne félj, Sándorka, nemcsak a szolgabíróra süt ám a napvilág! Pipiskék kergetõdznek az útszélen, azok is mind utánakiabálnak:

- Kalács, kalács! Ne félj, Sándorka, nemcsak a szolgabíró eszik ám kalácsot!

S bent az iskolában is mindenki szereti Sándorkát, akármilyen gyámoltalanka is. A napsugár az õ padja szélén táncol legszebben, a kályhából õrá mosolyog a legpirosabb parázs, s a nagy fekete tábla is úgy néz rá, mintha szeretne megindulni a hosszú lábaival, és odaállni elejbe.

- Ugyan, Sándorka, írj rám valami takaros gácsérfarkú betût!

„Gácsérfarkú, gácsérfarkú... - gondolkozik Sándorka lehajtott fejjel, de csak nem tud rájönni sehogy se, hogy r betû annak a becsületes neve. - Hiába, nem nekem való tudomány ez” ‑ hajtja a homlokát az erõs kis tenyerébe, s észre sem veszi, hogy egy-két könnyet is perget bele. De a tanító bácsi észreveszi (olyan annak a szeme, mint a sasnak), odalép hozzá, és megsimogatja a csapzott szöghaját.

- No, Sándorka, szereted-e a mókuskenyeret?

Cukros mogyoró koppan a padon, fölnéznek a palatábláról a többiek, s mosolygás tündöklik mindenfelé az ártatlan kis szemekben. Ugyan ki lehetne irigy Sándorkára, akit csak szeretni lehet? Igen, még az öreg Tamás bácsi is úgy néz rá minden délben, mintha szeretné megsimogatni a gömbölyû piros képét, ahogy kirózsállik a kopott nyúlbõr sapkából.

Nini, még meg se mondtam, ki ez a Tamás bácsi! Az a csonka kezû öreg honvéd, aki minden délben ott áll az utcasarkon, mikor jönnek kifelé az iskolából a gyerekek. Szeret elnézelõdni a kicsi emberbimbókon, megigazítja a táskájukat, átsegíti õket vízen, sáron, s ha nagyon jó kedve van, akkor a sapkája széléhez emeli az ép kezét, és elkiáltja magát:

- Éljen a haza!

A gyerekek sokat találgatták maguk közt, ki lehet ez a figurás öreg bácsi, s a minap megkérdezték efelõl a tanítójukat is.

- Szent ember az, fiúk, megérdemelné, hogy mindnyájan megcsókoljátok a kezét - felelte a tanító bácsi, s elmesélte nekik a szabadságharc történetét. Kipirultak a kis arcok, összevillantak a kis szemek, összehajoltak a kis fejek, s addig csacsogtak a kis szájak, míg a legnagyobb fiú ki nem mondta a végzést:

- Holnap mindenki adjon valamit Tamás bácsinak!

„Mindenki!” - dobbant meg Sándorka szíve ijedtében. Hiszen õneki nincsen semmije. Egész délután keresgélt az udvaron, de nem talált semmi szépet. Egy körtemuzsika volt minden játéka, azt odaadná szívesen, de azt Tamás bácsi nem tudná fújni, mert nem ismeri a fortélyát. Csak akkor szól, ha szívják; ha fújják, akkor csak szuszog.

Hirtelen világosság gyulladt a Sándorka ködös kis fejében. Tud õ egy verset a honvédekrõl, azt mondja el Tamás bácsinak. El is mondta mindjárt a Szultánnak is, a Hamvasnak is, az öreg bodzának is, a galamboknak is, azok mind azt mondták rá, hogy nagyon szép.

Szép is lett volna az nagyon, csakhogy másnap reggel már nem tudta olyan szépen elmondani Sándorka. Mentül közelebb ért az iskolához, annál jobban akadozott. Egész délelõtt mondogatta magában, leszegte a fejét, összeszorította keményen az öklöcskéit, s mire megkondult a déli harangszó, akkorára csakugyan ment is a vers, mint a vízfolyás.

Tamás bácsi most is ott várta a gyerekeket a sarkon, sapkájához emelt kézzel. De mire kimondta volna, hogy „éljen a haza”, akkorára megrohanta a kis sereg, és negyven kis torok süvített körülötte:

- Éljen, éljen, éljen!

Átfogták a lábát, teliszórták virággal, drága cukrokkal, süteményekkel rakták tele a zsebeit, szép fényes pénzeket is hullajtottak bele; s az öreg hõs nem tudott szólni semmit, csak eltakarta a szemét a karjával, befelé fordult a falnak, és zokogott, hogy csak úgy reszketett bele öreg teste.

Arra fordult meg, hogy könnyû kis kéz futkározik a karján, mint valami egérke.

Már elmentek a fiúk, a magára maradt Sándorka bökdöste az öregembert.

- Fehérhajú öreg honvéd... - mondta el a versbõl az elsõ sort, s kimeresztett szemmel nézett körül. Kereste a többi sort, amik hirtelen kiszöktek a fejecskéjébõl. - Fehérhajú öreg honvéd... - fogott neki még egyszer, de most már reszketett, mint az öreg bodzán a száraz levél.

- Tessék, kis barátom! - hajolt le nyájasan Tamás bácsi. - Mit akarsz mondani?

- Én... én szeretnék a bácsinak valamit adni - buggyant ki a könny a gyerek szemébõl.

- Lássuk, szolgám, lássuk! - biztatta az öregember.

- Bácsi, én... én nem tudok mást... én megvetem a hengerbuckót, ha akarja - pirult ki a Sándorka orcája, s már akkor vetette is a bukfencet a havas földön. De olyant ám, hogy csak úgy nyekkent.

Avval elfutott, mint a nyúl. Az álmos felhõk alól kisütött a nap, és körülvette sugaraival. Mintha angyalok dobáltak volna csókokat utána.