Erõs
Fodoriknak az édesanyámról való nagyapámat hívták. Én már csak hírbõl ismertem
meg arról a képrõl, amit kiskoromban sokszor elnéztem a tisztaszobánk falán.
Erõskötésû, nagy szál ember volt, még a képe is szinte szétfeszítette a rámát.
Nagy tüzes szeme, ahogy kivillogott bozontos szemöldöke alól, mintha csak azt
kérdezte volna:
- Hogy
mertetek engem ilyen szûk ketrecbe szorítani, gyerekek?
Hírébõl
nemcsak nagy erejû, hanem nagy természetû embernek is ösmertem. Azt mesélték
róla, hogy csupa játékból úgy tördöste szét a lópatkót, mint ahogy más ember a
mákos patkót szokta. Haragjában pedig akkorát tudott ütni az asztalra, hogy
egyszerre kétfelé hasadt a teteje.
A
szabadságharc idején már hajlott korú ember volt, de azért abból is kivette a
részét. Mikor a muszkák megszállták a falunkat, menekült, ki merre látott. Neki
azonban esze ágában sem volt menekülni. Éppen a galambokat etette az udvaron,
mikor egy muszka lovas nagy lármával bevágtatott a kapun.
A nagyapám
házának mindig tárva-nyitva volt a kapuja, most azonban az volt az elsõ dolga,
hogy becsukja.
- Csukhatod
már, mikor idebent vagyok! - nevetett a muszka a szeme közé, ahogy lecihelõdött
a lóról.
Legalább a
nagyapám ezt értette a nevetésébõl, s ezért lobbant egyszerre haragra.
- Micsoda,
hát te azt hiszed, hogy idebent vagy?! - lobbant egyet a szeme, azzal galléron
kapta a muszkát, s úgy vágta keresztül az alacsony kapun, hogy csak úgy
nyekkent a folyókában.
Vitte is az
irháját esze nélkül, ahogy föltápászkodott, akárhogy kiabált utána a gazda:
- Megállj, hé, hadd hajítom utánad a
lovadat is!
Két napig garázdálkodtak a falunkban
a muszkák, de a házunknak még csak a tájékára se jöttek többet. De még az utcát
is elkerülték, amelyikben az erõs Fodorik lakott.
Hanem azért mégse ebbõl tetszik meg
legjobban, hogy milyen erõs ember volt Fodorik nagyapó. Azt akkor mutatta meg,
mikor az erdejét ki akarta vágni.
Nem valami rengeteg volt biz az,
csak afféle homoki erdõ a falu alatt. Sívó határunkban mégis úgy zöldellett,
mint valami óriás bokréta. Enyhelyet adott a madárnak, árnyékot a vándornak,
rõzsét a szegény embernek. Az egész falu népe ott szedte a tûzre való tar
gallyat.
- Jut is, marad is - mondogatta a
nagyapám, s akárhányszor maga segítette föl a rõzsenyalábot a gallyszedegetõ
gyerekek hátára.
Történt azonban, hogy egyszer pajkos
suhancok gallyszedegetés közben lehámozták a kérgét néhány fiatal jegenyének.
Nagyapámat fölbosszantotta az eset, és bement panaszt tenni a faluházára. Éppen
együtt találta az egész tanácsot, és jól megmosta a fejüket.
- A fát csakúgy nem szabad kínozni,
mint az állatot - mondta nekik. - Erre is meg kell ám tanítani a gyerekeket. Ha
ti meg nem tanítjátok õket, majd megtanítom én.
Szóra szót adtak a falu bölcsei, s
az egyikük nagy esztelenül azt találta mondani:
- Ha olyan nagyon félti az erdejét,
Fodorik uram, vigye haza az udvarába!
Erõs Fodorik nem szólt erre semmit,
hanem sarkon fordult, s úgy rántotta meg a kilincset, hogy a nehéz, vassal
szegett ajtóból is vele hasadt egy darab.
- Adjatok egy fejszét, hadd hozom
haza az erdõt - lihegte otthon indulatosan, s azzal a vállára kapva a
legnagyobb favágó fejszét, kirobogott az erdõbe.
Akkorra ott várta már a fél falu, s
leste szörnyülködve, hogy mit csinál az erõs Fodorik. A tanácsbeliek pedig körülfogták,
békítették, a nyakába estek kérlelõ szóval:
- Így, Fodorik uram, úgy, Fodorik
uram!
- Odább, te! - rázta le õket magáról
egy fordulással, azzal fölemelte a fejszét, és belevágta a szélsõ tölgyfa
tövébe.
Vastag, öreg fa volt, szinte õr
gyanánt állott az erdõ szélén, s kevélyen rúgta vissza az elsõ fejszecsapást. A
másodikra azonban nagyot reccsent, s a harmadikra szörnyû recsegéssel zuhant rá
a szomszédaira.
- Teremtõ Isten! - súgtak össze az
emberek ijedten, erõs Fodorik pedig nekiszilajodva csattogtatta tovább a
fejszét. Nem is vágta, hanem kaszálta már a fákat, s minél elõbbre haladt,
annál jobban nõtt a szörnyû ereje. Utoljára úgy tördöste a nagy szál fákat,
mint a gyerek a száraz nádat.
Egyszer aztán egy vadalmafácskára
került a sor. Nem is fa volt, inkább cserje. Erõs Fodorik ha nekiveselkedik,
fél kézzel tövébõl kiszakítja. Vak dühében azonban mellé vágott a fejszével. A
fácska csak megrázkódott, de baja nem esett, és ijedt csettegés hallatszott a
sûrû lombja közül:
- Csett-csett, csitt-csitt!
Erõs Fodorik hirtelen fölkapta a
fejét, és föltekintett a fára. Parányi kenderike két fekete szeme csillogott ki
a levelek közül ijedten és könyörgõen:
- Te nagy ember, mit akarsz te énvelem,
szegény kis madárral?
Erõs Fodorik megint ráemelte a fejszét a
fára, s abban a percben kiugrott a kis madár az ághegyre. Kis szemében haragos
tûz égett, égnek állt minden tollacskája, és pici csõröcskéjét fenyegetõleg
csattogtatta.
- Bújj-bújj, bújj-bújj! - sikoltozta
torkaszakadtából.
- Kinek mondja, hogy: bújj-bújj? -
szégyellte meg magát a fanyûvõ ember, azzal széthajtva az ágakat, bekukucskált
a lombok közé.
Kenderifészek volt az ágvillában, négy
parányi fióka pihegett benne, azokat bújtatta volna az édesanyjuk. De biz azok
nem ijedtek meg. Mohón kaptak a Fodorik feléjük nyúló ujjához.
- Csip-csip, csip-csip! - tátogatták a
fülig érõ szájacskájukat. Bizonyosan azt gondolták magukban, hogy: no, ez jó
nagy hernyó lesz, marad belõle vacsorára is.
Erõs Fodorik pedig elhajította a fejszét,
és lehajtott fejjel ballagott vissza az egymásra dõlt fák közt.
- Szerencsétek, hogy már nem bírom a
fejszét - hajított félre egy nagy faderekat, ahogy a szájtátók közé ért. -
Másképp egy szálig kivágtam volna az erdõt. Akkor aztán nem tudom, mivel
tüzeltetek volna a télen.
Az emberek némán húzódtak félre az útból,
Fodorik pedig visszaszólt, ahogy elhagyta õket:
- Ezt a kis forgácsot hordjátok haza, jó
lesz gyújtónak - mutatott a kivágott fákra.
És én hiszem, Fodorik nagyapó soha az
életben nem volt erõsebb, mint mikor a parányi kenderike megállította az
útjában.