Mikor kisdeák
koromban az elsõ bizonyítványt hazavittem, az édesapám örömében olyan barackot
nyomott a fejemre, hogy csak úgy ropogott.
- Ember vagy
a talpadon - mondta hozzá -, most már megérdemled, hogy megmutassam a
könyvtáramat.
Azzal
megfogta a kezemet, és bevezetett a tisztaszobába. Jártam már én ott máskor is,
de sose láttam a könyvtárt. Most is hiába nézelõdtem utána, híre se volt ott a
könyvespolcnak.
- Szegény
szántóvetõnek gerendán a könyvtára - okosított fel édesapám, a székre állva
leszedegette, a könyveket a mestergerendáról.
Volt ott
könyv jó nyalábbal, ócskább, újabb, vékonyabb, vastagabb, cifrább,
szegényesebb.
- Válassz
egyet magadnak - biztatott édesapám -, de csak okosan avval a kis ésszel.
Biz én nem
okosan választottam. Azt kaptam föl, amelyiknek legszebb volt a táblája. Csupa
virág meg csupa pillangó. Valami virágkereskedésnek az árjegyzéke volt.
- No, ezt
szépen kiválasztottad - nevetett édesapám. - Meglátom, mire mégy vele.
Megbirkóztam én azzal is, ha egy
hónapig tartott is. De akkorra olyan virágtudós lettem, hogy apámuram elbámult
bele.
- Ezt már szeretem - veregette meg a
vállamat. - Jóravaló méhecske a gyim-gyomban is megtalálja a mézet. Hanem most
majd én választok neked könyvet, olyant, amelyik csupa lépes méz lesz.
Verseskönyv volt az, tele nekem való
versekkel, harmatosakkal, mint a hajnalkavirág, csengõ-bongókkal, mint a
reggeli harangszó. Estélig átsuhantam fölöttük, mint a fecske a víz fölött.
Hanem az édesapám nem dicsért meg a
nagy sietségért. Inkább megcsóválta a fejét.
- Nem jól van ez így, fiamuram. Nem
fecske módra kell átsurranni a könyvön. Meg is kell abban merülni.
Addig olvasgattam aztán a
verseskönyvem, hogy utoljára kívülrõl tudtam az egészet. Nem is tudott az
iskolában senki annyi verset, mint én. Kaptam is a második esztendõ végén annyi
jutalomkönyvet, hogy alig bírtam haza.
- Az én könyvtáram még egészen
elszégyenli magát a tied mellett - mosolygott az apám. - Mit szólnál hozzá, ha
azt is neked adnám?
Nem tudtam én semmit se szólni az
örömtõl, csak kapkodtam hol az egyik könyvhöz, hol a másikhoz. S addig nem volt
nyugtom, míg az édesanyám a régi fazekaspolcot nekem nem adta könyvtárnak.
Akkor aztán nem cseréltem volna a szolgabíróval se. Beraktam a könyveimet szép
sorjába, ragasztottam rájuk számot is, s azt pingáltam a polc fölé piros
plajbásszal: Az én könyvtáram.
Attól fogva az egész iskola
csudájára járt a könyvtáramnak, kölcsön is kéregettek belõle, s nemsokára
mindenki több hasznát vette, mint a könyvtáros úr. Én már akkor nem gyõztem
olvasni, csak úgy felébõl-harmadából lapoztam át a könyveimet. Minden
eszem-kedvem azon volt, hogy minél több legyen a könyvem.
Mire nagyobbacska deák lettem,
tetejétõl aljáig megtelt a fazekaspolc, de biz én minden tizedik könyvemrõl se
tudtam volna megmondani, mi van benne. Volt olyan is, amit ki se nyitottam még,
de a címét sorban el tudtam fújni valamennyinek.
Egyszer, ahogy a könyveimet
porolgatom, odajön hozzám az édesapám, és azt kérdezi: hány könyvem van már?
- Egy híján száz - feleltem büszkén.
- No, ehol a századik - húzott elõ a
hóna alól édesapám egy takaros kis könyvet. - Éppen most hozta haza a
könyvkötõ.
Fekete bõrkötésû, aranymetszésû
könyvecske volt, szemüveges bagoly volt rányomva a táblájára, a bagoly
papírtekercset tartott a csõre közt, s arra volt írva a könyv címe: Okos könyv.
- Ez lesz a legszebb könyvem -
tettem volna be a helyére a könyvet, de apám megfogta a kezemet.
- Szeretném, ha el is olvasnád. Én írtam, ami benne van, te majd
folytathatod.
- Apám írta? - nyitottam föl megzavarodva
a könyvet.
Üres volt az egész, mint valami notesz.
Csak az elsõ lapjára volt ráírva az édesapám szép, öreges betûivel ez az egy
sor:
„Sose kívánj több földet, mint amennyit
meg bírsz szántani.”
Azóta sohase tettem be a
könyvtáramba könyvet olvasatlan. Az Okos
könyvbe