Szomorú kis iskola volt az a mienk,
ahol én a betûvetést tanultam. Se ajtaja, se ablaka, ahogy a mese mondja. Azazhogy
volt biz azon ablak, de csak akkora, hogy nem fért be rajta annak a bolondos
napraforgónak a virágtányérja, amelyik elõtte ágaskodott. Annál nagyobb volt az
ajtó; máig is csudálom, hogy ki nem sétált rajta az egész iskolaszoba. S ezen
az öreg ajtón akkora repedések voltak, hogy a tanító úrék macskája mindig azon
ugrált be, ha a Bodri kutya meg akarta szabni a bundáját.
Ti persze azt gondoljátok, hogy én
most csak mókázok mesemondó jókedvemben. Az ám, azóta nagyon sok esztendõ
megette egymást, de a tenyerem tán még ma is csupa seb a padfaragástól.
Nekünk magunknak kellett
összeiszkábálni azt a padot, amelyiken ültünk. Összeállt két-két jó pajtás, s
addig fúrt-faragott, míg meg nem volt a pad. Egyik végén ült az egyik gyerek,
másikon a másik. Biz azon nem esett olyan kényelmes ülés, mint a mostanin,
hanem azért mégis pingáltunk mink akkora f
betûket, hogy alig fértek a palatáblára. Csak éppen a nyakravalójuk adott sok
dolgot, azt sehogy se tudtuk jó helyre kötni. Bele is merültünk a nagy munkába
úgy, hogy meg se hallottuk a kopogtatást a csupa hasadék ajtón. Csak akkor
ütöttük fel a fejünket, mikor már a tanító úr elõtt állt a jövevény.
Mezítlábas, vékonydongájú, sápadt fiúcska. Csuda, hogy el nem vitte a szél, míg
idáig ért.
- Mi kéne, ha vóna, öcsikém? -
kérdezte a tanító úr.
- Iskolába szeretnék járni -
suttogta félénken a gyerek.
- Miféle
legényke vagy te? Mi szél hozott ebbe a mi falunkba?
- Se apám, se
anyám. Egy falubeli rokonom hozott ide magához.
- Kicsoda az
a rokon?
- Öreg Bános
pék.
Öreg Bános
pék volt a legágrólszakadtabb ember a falunkban, belõle ûzött tréfát minden
pajkos siheder.
- Hát neked mi a neved?
- Három Matyi.
Mesében se lehet ilyen furcsa nevet
hallani. Tanító urunk is elmosolyogta magát, s föltette a nagy kerek
pápaszemét, úgy vette szemügyre szegény Három Matyit.
- Egy Matyinak is kicsi vagy, fiam,
hát még háromnak! Hol adjak én most egyszerre három embernek helyet az
iskolában?
Egyszerre összebújtunk valamennyien,
és csendesen morogtunk:
- Ide nem ül! Ide nem fér! Csináljon magának
padot!
Három Matyi zavarodottan sütötte le a
szemét, s forgatta a kezében konya kalapját.
- Tudod mit, fiam - mondta a tanító úr. -
Telepedjél meg a kuckóban. Ott lesz csak a jó világ a télen.
Nagy boglyakemencéje volt az iskolánknak,
annak a zuga lett a Három Matyi tanyája. Sose volt még kuckónak odavalóbb
lakója. Világéletemben nem láttam gyámoltalanabb teremtést a mi Matyinknál.
Jókedvünket rajta tölthettük: soha annak
szavát nem vehettük.
Annál többet
vette a tanító úr. Karácsonyra Három Matyi volt a legjobb deák. Ha valami
kérdést egyikünk se tudott: mondjad csak, Három Matyi! Ha mindnyájunknak
megbicsaklott az esze a számtani példában: ugorj csak, Három Matyi! Ha írt,
csupa gyöngyszem; ha leckét mondott, mint a vízfolyás.
Hanem egyszer
annál csendesebb lett Három Matyi, még ha a tanító úr kérdezte is. Leckéjét ha
fölmondta, csak makogott, hogy kín volt hallgatni. Mocskos, rendetlen az írása,
hogy rossz volt nézni. Elhányta a betûket, hogy csak úgy kiabált egyik a
másikért. Ha a tanító úr szólította, nem ugrott, mint a labda, hanem
vánszorgott, mint egy törött szárnyú veréb.
- Mi bajod
neked, Matyi fiam? - tudakolta tõle sokszor a tanító úr, megsimogatva beesett,
sápadt orcáját.
- Nincs nekem
semmi se - motyogta Matyi bágyadtan, s olyan fáradtan dõlt vissza a kuckóba,
hogy szinte megsajnáltuk.
Nem
haragudtunk már rá, hiszen nem volt már jobb deák õ se, mint mink. Nem dicsérte
már a tanító úr se.
Szegény Matyi
egyre fogyott, mint a megszegett kenyér. Egyszer megesett vele, hogy elaludt az
iskolában, kezébõl kiesett a könyv, s nem ébredt fel e zajra. Nekitámasztotta a
fejét a kemencének, s úgy elszundikált, hogy csak arra ébredt fel, mikor a
tanító úr megrázta a vállát.
- Kedves
fiam, szedd össze a holmidat, és menj haza. Aki elalszik a könyve mellett, annak
nincs semmi keresete az iskolában.
A fiú
kivörösödött szemét a tanító úrra vetette, de nem szólt semmit. Összeszedte az
egyet‑mását, s könnybe lábadt szemmel kiment az iskolából.
Tanító urunk
szomorúan nézett utána, aztán kedvetlenül járt le s fel az iskolában,
kisvártatva pedig fölvette a kalapját.
- Gyerekek,
legyetek csendben. Elmegyek Három Matyiékhoz.
Nem is volt
nekünk kedvünk semmi dévajsághoz. Azon tanakodtunk, mi lesz most Három
Matyival, mikor egyszerre csak visszajött a tanító úr, karján hozta Matyit,
mint egy beteg galambot.
- Fiúk,
álljatok fel! Tiszteljétek meg vele ezt a kis pajtástokat, aki különb hõs, mint
Kinizsi Pál volt. Kinizsi Pál erõs férfi volt, a hadakozás neki játék. Három
Matyi gyönge, mint a harmat, s ez a gyönge négy hét óta alig fogta le a szemét
éjféltõl reggelig. Négy hét óta beteg az öreg Bános pék, s azóta Három Matyi
süti helyette a kenyeret. Fiaim, becsüljétek meg ezt a kis hõst! Melyiktek ad
neki helyet maga mellett?
Talpra ugrott
az egész osztály.
- Én is, én
is!
Egész
életemben büszke leszek rá, hogy Három Matyi mellettem választott helyet
magának.