Mikor én a tanyáról bekerültem a városi
deákiskolába, mindjárt az első órában megitattam az egereket. Úgy hullott
a könnyem, hogy szinte kopogott a padon.
- Mi baj, kisgyerek? - kérdezte tőlem
a tanár úr.
- Eszembe jutott édes szülém - zokogtam
keservesen.
No, lett erre olyan kacagás, hogy én
azt még most is hallom. Szégyenletemben aztán ki se mertem nyitni a számat,
mikor a tanár úr azt kérdezte:
- Mi a neved, fiam?
- Marci kisasszony - vihogta el magát
egy nagy, vállas, erõs fiú a legutolsó padban. Vas Matyinak hívták, nemhiába
hogy olyan is volt, mint a vasék.
Attól fogva aztán rajtam veszett,
énrajtam ez a név, s megkeserítette az egész életemet. Mikor legelõször
kihívtak felelni, Vas Matyi megint elvihogta magát a hátam mögött:
- Marci kisasszony!
S arra én úgy megszégyelltem magam,
hogy se bût, se bát nem tudtam mondani. Se akkor, se azután soha többet.
Akárhogy tudtam a leckét, ki nem tudtam a számat nyitni, mikor fölálltam.
Mindig a fülembe ütõdött olyankor a Marci
kisasszony. Olyankor is hallottam már, mikor nem mondták.
Tanultam pedig én otthon annyit,
hogy a házigazdám, a nagyeszû Balla szabó már sokallotta is.
- Ugyan mi akarsz lenni azzal a sok
tudománnyal? - kérdezte tõlem, ahogy könyveimet nyalábolgattam a mûhely
sarkában.
- Szolgabíró, Balla bácsi.
- Hát hiszen az is szép mesterség -
azt mondja. - De te már olyan okos leszel, hogy azzal a nagy ésszel szabó is
lehetnél. Látod, akkor te varrhatnád Maconka tanár úrnak a szép kabátot, mellényt.
No, mire a szép ruha elkészült,
akkorra otthon is lejárt a becsület - Balla bácsi maga vitte haza a remeket.
Ragyogott az ábrázata, mint a nyári nap, mikor elment, de visszafelé úgy jött,
mint a jeges esõ.
- Tyû, olló meg a cérna - ráncolta
össze a söprûforma szemöldökét -, rossz hírt mondtak rólad, Márton deák. Nem
lesz már belõled szabó, de még szolgabíró se. Mért hagyod itthon az eszedet,
mikor iskolába mégy?
- Viszem én azt magammal, Balla
bácsi, csak nem merem elõadni - törtem el megint a mécsest. S elsírtam-ríttam
nagyeszû Ballának, hogy milyen anyámasszony katonája vagyok én az iskolában.
Öreg gazdám megcsóválta a nagy
szürke fejét.
- Ejnye, ejnye, szolgám, hogy elõbb
nem szóltál! Tudok én orvosságot arrul is. Majd mindjárt lehozom a padlásról.
Azzal letette a tût, cérnát,
föltette a pápaszemét, és fölkapaszkodott a padlásra. Vártam le szívszakadva:
ugyan mit hoz az ijedtség ellen ez a nagyeszû ember?
Nem hozott az egyebet, csak valami
ködmönfélét a karján. Csak úgy füstölt belõle a por, ahogy szétterítette az
asztalon, s megrázogatta gyöngéd szeretettel.
- Mit szólsz ehhez, deák úr?
- Csúnya jószág, látom.
- De szép volt ám ezelõtt negyven
esztendõvel! Volt ennek
prémgallérja is, míg a moly meg nem ette! Meg volt ez festve szép sárgára, míg
a penész ki nem szívta belõle a festéket! Tele volt ez selyemrozmaringgal, míg
az egér le nem rágta róla! Vadonatúj ködmön volt ez, mikor én akkora legény
voltam, mint te!
- Föl nem venném száz forintért -
mondtam gyanakodva.
- Fölveszed biz ezt, édes öcsém,
száz forint nélkül is. Mert ez valóságos csudaködmön. Aki ezt hordozza, az
testben-lélekben százszor olyan erõs lesz, mint azelõtt volt.
De olyan komolyan mondta az én Balla
bátyám, hogy eltátottam rá a számat.
- No, öcsém, ne tátogj, hanem bújj
bele. Énbelõlem is azért lett ilyen híres ember, mert ebben nevelkedtem.
Már akkor húzta is rám a rossz
ködmönt. A király nem adhatja olyan kevélyen a fiára a bársonypalástot.
- Hanem most már aztán tenyeredbe
szedd ám a lábad, hogy be ne csukják az orrod elõtt az iskolakaput.
Gondolom, azért siettetett az öreg,
hogy valahogy a tükörbe ne nézzek. De hiszen elég tükör volt nekem az utca. Még
az ismerõs kutyák is mind megugattak. Soha annyi jókedvû emberrel nem
találkoztam, mint akkor: mindenki a szemembe nevetett. Az iskola kapujában
pedig Vas Matyi azzal ugrott elém:
- Nini, gyerekek, Marci kisasszonyt
új ruhába öltöztették a tündérek!
„Ohó - gondoltam magamban -, mindjárt
kipróbáljuk a csudaködmönt!” S azzal derékon kaptam Vas Matyit, s úgy vágtam a földhöz,
hogy jobban se kellett. De még meg is gyömöszöltem a nagy mihasznát.
- Telik éntõlem még több is, hékám;
szólj, ha elég nem volt!
De nem szólt az semmit, hanem úgy
kullogott be az iskolába, mint a leforrázott farkas. Engem meg úgy vettek körül
a többiek, mint valami diadalmas hadvezért. Boldog volt, aki a gúnyám
végigsimíthatta.
- Ejnye, de gyönyörû kis ködmön!
„Hátha még azt tudnátok róla, amit
én tudok” - gondoltam magamban. Nem féltem már a feleléstõl se. Tudtam, hogy
bátorságot ad a ködmön.
De adott is ám! Mondtam már a
leckét, mint a vízfolyás, alig lehetett megállítani. Maconka tanár úr
megforgatott elõre-hátra. Nem akarta elhinni, hogy én vagyok a Marci
kisasszony.
Hazamenet nagyeszû Balla már a
kisajtóban várakozott rám.
- No, szolgám, hogy szolgált a
csudaködmön? - hunyorgatta ravaszul apró szemét. - Tett-e csudát?
- Tett bizony! - újságoltam
örvendezve. - Nem vagyok már Marci kisasszony.
Nem is lettem az soha többé. Még
akkor se, mikor a csudaködmönt lehámozta rólam Balla bácsi.
- Nincs már rá szükség, ne járj
benne világ csúfjára - ütögetett hátba nagy nevetve.
Nem is vettem rám többet, de most is
üveges szekrényben õrizgetem. Neki köszönhetem, hogy ember lett belõlem.