Kegyetlen hideg tél volt, azóta se
tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak
le a fákról, a háztetõrõl olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kõvel is alig
bírtuk õket lehajigálni. Elõször a báránybõr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de
evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetõn maradt, s ami a
legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
Még jobban szerettünk a hóban
játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belõle, ástunk is benne
akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze
a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott le se keze, se lába, mint
nekünk.
Legkülönb mulatság mégiscsak a szánkázás
volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan
szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom
vele így tél idején. Kõrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószõr
vánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szõnyeg. Be volt
festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyembõl volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt,
aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettõ csak
húzatni akarta magát. Engem fogtak be meg egy másik szegény gyereket, a Favágó
Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk
benne - biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy
hozzáférhettünk a szánkóhoz. Pali, Gyuri elnyújtózkodtak nagy urasan a puha
ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a
nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet
venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó
Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is
kérdezte tõle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot.
- Szeretnék már egyszer én is beleülni a
szánkóba - motyogta félõsen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik
saroktól a másikig.
Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött
a pántlikás ostorát.
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem
olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod. Gyí, Szellõ, gyí,
Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát
rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat
hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk.
Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház elõtt.
Most már a Szabó Gergõék húzták õket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, van egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna
egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér
vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg
eladta a labdáját meg a márványgolyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután elmentünk a szenesboltba, vettünk
a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére
szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt
ráerõsítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró
fiaié, de éppúgy csúszott.
Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára
szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu
végére, ahol senki se lát. Közökön, zig-zug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne
találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetõkrõl az
arcunkba a havat, de nem törõdtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó
lesz szánkóba ülni. Elõször Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdõig, õ meg
engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a
Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara,
se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az
ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa ott nyöszörgött a
küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondta a Jánoska -,
eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az
öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva
szaladt elõre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán,
elkékült orcával, dideregve vékony kendõjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tûzhely
sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tûz, lelkeim,
már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám, majd megfagyok,
lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg õrá.
Elõhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott-pattogott odakint: fölvágta
tûzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tûz lobogott a
kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú
csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér
leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk
vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És
egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jólesik
repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jólesik jót tenni a szegényekkel.